1987. július 22.

Ma reggel alig kétszáz lépést tettem meg kunyhómtól a vegyeskereskedés irányába, mikor rendőrautó lassított mellettem és, ahogy mondják, „elém állt”. Miután gyógyíthatatlanul és reménytelenül európai vagyok, első reakcióm némi hirtelen ijedtség volt. Eszembe jutott: nincs útlevél nálam, sem személyi igazolvány. Nem jutott eszembe, hogy Kanadában nincsen személyi igazolvány és útlevelemet nem vagyok köteles magamnál tartani. Ha békés sétám alatt minden ok nélkül megállít, én jelentem fel a rendőrt. De a kocsi ablakán mosolygó arc hajolt ki, jó reggelt kívánt és megkérdezte: „Maga a költő?” Amit azonnal bevallottam. Erre a fiú (olyan öreg lettem, hogy minden rendőrt tizenhat évesnek nézek) azt ajánlotta: bárhova elvisz, csak mondjam meg, hová. Úgy hiszem, túlzottan bőbeszédű szónokiassággal tértem ki szívélyes ajánlata elől. De mit tehetek, amikor a rendőrautókkal szemben allergiát érzek, mégha ártatlan kanadai kocsikról is van szó?

Mi mindent kéne felsorolnom a múltból, hogy ez a rendőrfiú megértsen! A párizsi napokon kellene kezdenem a második világháború legelején. Szemtanúja voltam, amikor 1939 szeptemberének első napjaiban rendőrautók jelentek meg a Champs Elysées-n a toborzóirodánál, mely előtt idegen állampolgárok álltak sorba, hogy önként jelentkezzenek a francia hadseregbe. A rendőrök sorra járták őket és akinek nem volt rendben a carte d’identitéje (személyazonossági igazolvány = tartózkodási engedély), azt bevitték. A szabadulásnak két módja volt: pénz, avagy leszerződés öt évre az idegenlégióba. Négy héttel később már detektívek járták párosával a szegényebb vendéglőket és bisztrókat, az emberek mellé léptek és igazolványaikat kérték. Akinek nem volt, vagy lejárt, azt vitték. Vajjon a kanadai rendőr elhiszi, ha erről beszélek néki?

Néhány nappal mielőtt a németek Párizsba értek – amit már nem vártunk be – feleségemmel a régi Les Halles táján ebédeltünk, nagyon szerény, emeleti kifőzésben. A szomszéd asztalnál lengyelül beszélő, fiatal házaspár ült. Hirtelen két detektív érkezett; egy harmadik a bejáratot állta el. A mi tartózkodási engedélyünk érvényben volt még. „Vos papiers” – hallatszott a szomszédos asztalnál. Készakarva nem néztünk oda, mert baj volt. Néhány pillanattal később a férfi kitépte magát a detektívek karjaiból, a nyitott ablakhoz rohant és kiugrott rajta. Az ezt követő felfordulásban, rendőrautó- és mentőautó-szirénázásban a többi vendéggel együtt ülve maradtunk. A pincértől tudtuk meg, hogy a lengyel férfi fejjel esett a macskakövekre és nyomban meghalt. Ha nem követ el öngyilkosságot, beviszik a Sûreté-re és ott tartják, míg a bevonuló németek átveszik és elszállítják Auschwitzba.

És ez csak egy a sok történet közül, melyeknek szemtanúja voltam. De a kanadai rendőr nem tudja, mik a személyi igazolványok, mert angolszász országokban nem ismerik őket. A rendőrállamokkal, mint amilyen a jelenlegi Magyarország, a Szovjetunió és a többi, és a félrendőrállamokkal ellentétben, mint amilyen Franciaország – az Államok, Anglia és Kanada nem kötelezi polgárait, hogy ilyen, úgynevezett belső passzusokat hordjanak maguknál. A belső passzus megkönnyíti a hatóságok munkáját, ha a lakosság bizonyos rétegeit le akarják tartóztatni és meg akarják kínozni. (Mint például a törököket a Bolgár Népköztársaságban.) Ugyanekkor itt Nyugaton még a legérzékenyebb emberek sem vették tudomásul, mekkora áldást élvezünk, amiért nem kell személyi igazolvánnyal járnunk és olyan országban élünk, ahol a rendőrség büntetlen előéletű emberekről nem készít kartotékot.Valamikor a 70-es évek elején minden kanadai hallhatta a rádión, amikor Pierre Trudeau miniszterelnök azt indítványozta a Parlamentben: lássák el az ország minden lakóját európai mintájú személyi igazolvánnyal. A kormányelnök nagy tekintélye ellenére ezt a kéretlen ajándékot mind a három párt azonos undorral utasította el. Eszembe jutott akkor: milyen furcsa, hogy éppen a liberális miniszterelnök áll elő a személyi igazolványok tervével! Ez aligha ötlik fel olyasvalaki fejében, aki ismeri, vagy akár hírből hallott a liberalizmus alapelveiről. Ami Trudeau-ról aligha mondható el.

Folytatjuk

Előzmények: 1. rész/ 2. rész / 3. rész / 4. rész / 5. rész / 6. rész / 7. rész / 8. rész / 9. rész / 10. rész / 11. rész / 12. rész / 13. rész / 14. rész / 15. rész / 16. rész / 17. rész / 18. rész / 19. rész / 20. rész / 21. rész / 22. rész / 23. rész / 24. rész / 25. rész / 26. rész / 27. rész / 28. rész / 29. rész / 30. rész / 31. rész / 32. rész /33. rész / 34. rész / 35. rész / 36. rész / 37. rész / 38. rész / 39. rész / 40. rész /41. rész / 42. rész / 43. rész /44. rész / 45. rész / 46. rész / 47. rész / 48. rész / 49. rész /