3

Első lépés: felvételizni a cirkuszban. E célból több kérvényt is megírtunk, illetőleg tájékoztatást kértünk a bukaresti állami cirkusztól anélkül, hogy bárki is figyelemre méltasson bennünket. Márpedig vizsga nélkül (a régi időkkel ellentétben, amikor csak a tudás számított) senki sem lehetett Romániában artista. Ez eddig rendben van, ha ez a törvény, vizsgázzunk. Csakhogy mikor, mert erről mi soha egy közleményt sem olvastunk.
– Hívjuk fel őket telefonon! – indítványoztam Flóriánnak. – Ha így sem reagálnak, agyő, aréna, mehetünk vissza Szuhánek bácsihoz tornászni.
– Hívjuk.
Erre elkocogtunk a postára, befizettünk egy háromperces beszélgetésre, és vártuk, hogy felvegyék a kagylót a fővárosban. Na végre! Két óra múlva összekapcsoltak bennünket.
– Halló! Állami Cirkusz?
– Igen.
– A Pitar Moş-i központból?
– Kivel beszélek? – reccsentett rám egy borízű hang bosszúsan.
– Nándili Nándi vagyok Petrozsényból – füllentettem. – Bocsánat a zavarásért, csak azt szeretném kérdezni, mikor lesz a legközelebbi felvételi vizsga a cirkuszban?
– Amikorra hirdetjük. Kísérjék figyelemmel az Informaţia Bucureştiului (Bukaresti Tájékoztató) újságot, és megtudják.
– Persze, persze, de én pont arra lennék kíváncsi… Letette – bámultam megrökönyödve Flóriánra.
– Várj, majd én! – hívta fel ő is a központot. – Itt Fufu Teodor ezredes beszél.
– Román Állami Cirkusz. Parancsoljon, ezredes elvtárs!
– Kérem, informáljon pár szóban, mikor tartják az artistavizsgákat! – pattogott kurtán, katonásan.
– Mert?
– Most maga kérdez, vagy én kérdezek? Halló, ott van még? Nem hallottam a válaszát.
– Bocsánat. Sajnos az az igazság, hogy még magunk sem tudjuk pontosan. Az idén semmiképp. Talán jövőre.
– Ezt nevezem precíz válasznak! – csapta le a kagylót dühösen. – Becsszó, egyszer még szétverem ezt a kuplerájt.
Mit tehettünk, vártunk, közben kifundáltam, hogy addig is lépjünk fel a petrillai kultúrház színpadán. Petrozsényban nem mertünk, talán be sem fogadtak volna bennünket, a tőle négy- öt km-re fekvő városka azonban nyilván örülne, ha fellépnénk – fejtegettem Flóriánnak lelkesen.
– Felőlem – egyezett bele Teofil, aztán az utolsó pillanatban mégiscsak meghátrált. – Bocsáss meg, de engem itt sokan ismernek, és van pár rosszakaróm is a városban, úgyhogy elég egy hiba, a legapróbb tévedés, és már ki is fütyöltek. Előbb a nézőtéren, később az utcán, nem, komolyan, ennyit nem ér nekem ez a színjáték.
– Oké! Te tudod – legyintettem, aztán új ötletem kerekedett. – Menjünk Dévára! Ott senki sem ismerhet, ráadásul véletlenül akrobatát keresnek – lobogtattam meg a Scânteia Tineretului (Az Ifjúság Szikrája) című napilapot.
– A varieténél?
– Hol másutt? Van ez is olyan klassz, mint a cirkusz, ha nem még klasszabb. Na, ez a színjáték sem érdekel?
– Induljunk!
Felszálltunk a vonatra, és három óra döcögés után megérkeztünk Kőműves Kelemen nevezetes várához.
– A hirdetésre jelentkeztünk – nyomtam a napilapot a hirtelen felbukkanó portás kezébe.
Micsoda rumli! – néztem körül csodálkozva. A színház folyosóin csupa kacat, vödrök, létrák és egyebek. Az egyik helyen festettek, a másikon az ajtókat, ablakokat mázolták. Így fogadják ezek a vizsgára jelentkezőket?
– Jöjjenek utánam!
Bevezetett egy festékszagú szagú irodába, ahol egy mészporos ruhájú férfi, feltehetőleg ma­ga az igazgató kavargatta mélán a kávéját.
– Akrobaták. Az újsághirdetésre jelentkeztek.
– Késő. A varieténk néhány napja kimúlt – mutatott körül keserűen a szobában.
– Hogyhogy kimúlt? – paprikázódott fel Flórián. – Akkor ez a hirdetés mit jelent? – emelte fel a Scânteiát.
– Már semmit. Nagyon sajnálom, de időközben megszűnt a varieté tagozat. Így határoztak odafent. Javaslom, jelentkezzenek vizsgára a Bukaresti Állami Cirkusznál.
Ez ám a fiaskó! Döcöghettünk vissza Petrozsényba.
– És most? – vakargatta a fejét Flórián. – Hogyan tovább, művész úr?
– Folytatom a felvételit, csak nem a cirkuszba, hanem valamelyik felsőfokú intézetbe. Te?
– Nem tudom. Lehet, hogy én is így teszek. Hacsak el nem visznek addig bakának.

(Folytatjuk)

Előzmények: I. rész / II. rész /