Internet-kávézó / Második adag

Folytatjuk a december elején elindított ankétsorozatot. Az első megszólítottak a következők voltak: Székely Ervin, Nászta Katalin, Ady András, Szuhay-Havas Marianna. Válaszaikat megtalálod itt.
Kérdéseink változatlanok:

1. Elődeink kávéházba jártak – ittak, beszélgettek, írtak. Közösséghez tartoztak. Hova jársz te, melyik ”kávéházba”? Hol vagy igazán otthon? Átvette volna az Internet vagyis a Káfé és más online találkozóhely a kávéház szerepét?
2. Schiller rothadt almával, Ady borral segítette meg az ihletét. Méliusz kávézott. Hány cukorral iszod te a kávéd?
Beérkezési sorrendben a mai válaszok:

B. TOMOS HAJNAL: 13 éves korom óta írok verset. Voltam szállodai recepciós, gépírónő, újságíró és hivatalnok. Jelenleg középiskolai tanárként keresem kenyerem. Mellesleg a Gondola és Porcelánszív irodalmi műhelyek szerkesztője és néhány on-line folyóirat munkatársa is vagyok. Eddig 12 kötetem látott napvilágot. A Brassó melletti Négyfaluban élek. (2018. december)

Soha nem jártam rendszeresen kávéházba, talán, mert kies szülővárosomban tudtommal nincs is egy kávéháznak nevezhető kégli. Aztán enyhén szólva, a művészek, írók, költők sem hágnak egymás sarkára. Ha nagy ritkán egy-két magamkorabeli élemedett szomszédasszonnyal összehoz a sors egy csésze kávé mellett, csak a halottak fölött tartunk seregszemlét: ki ment el az utóbbi időben, és hányan maradtunk hatvan felettiek.

Persze kávét, azt iszom, lehetőleg cukor nélkül, mert így muszáj. És feltétlenül táblagép-simogatás közben…


B. KOVÁCS ANDRÁS: Erdélyi magyar újságíró, közíró, szociológus. Botcsinálta kalandorok címmel megjelent riportkötetében az erdélyi vendégmunkásokról ír. Sepsiszentgyörgyön él.

Tamás, látom nem hagynak békén az édességek, én keserűen iszom, és nem túl töményen.

Ami a társaságot illeti, apropó Scânteia-házi* finom vegyes moralitás, vagy onnan, vagy mélyebb regisztereimből érkező késztetésre a nagyfokú válogatás jellemző rám, de mondhatnám egyszerűbben azt is, kevés a bizalmas ismerősöm, de hát itt vagytok ti, a kedvcsinálók, majd segítetek rajtam.

*Nem-erdélyiek számára: a Scînteia-ház a román újságíró-ház volt Bukarestben, mindketten abban ”szolgáltunk”, sőt: egyazon szerkesztőségben


HAJDÚ MÓNIKA (1968, Szeged) Bilbaóban élő de Magyarországon rendszeresen kiállító fotóművész.

Mivel már rég nem kávézom, cukrot sem teszek bele. Ihletemet azonban átitatja a fény, a zene és a sport. Mindezt pedig csokival koronázom, otthon vagy bárhol. Törzshelyem viszont az íróasztalom, jó nagy, “szisztematikus rendetlenséggel” nem tagadom, de a lényeg, hogy én átlátom. Szóval, így “kávézom”. Üdvözlet Bilbaóból!


SZABÓ GÉZA a kolozsvári Korunk meg az online Erdélyi terasz egykori szerkesztője. Jelenleg Brnoban/Brünnben él.

Két egyszerű kérdésre sosem egyszerű válaszolni. Főleg, hogyha kétlaki vagy – vagy annak tartod magad. Ami viszont otthon is, meg itthon is egyértelmű számomra, az az, hogy a közhelyszerűen kitágult-összezsugorodott globális faluban, ahol/amikor már a sebesség határoz meg mindent, illetve az a beteges igyekezet hajt bennünket, hogy az emberiség által megalkotott mindenféle adatot/kacatot biztonságosan tároljunk (lehetőleg szuperolcsón, a felhőben): ebben a digitális inter-imperszonalitásban nem létezik közösség. A LAN party nem ugyanaz, mint az Anna bál volt. Az atomok közössége nem Közösség. Legfennebb baráti társaságokról beszélhetünk. Péntek esti úri bandák a Panoptikumban.

És hogy az első kérdésre válaszoljak: velük a Zöld Macskába (Zelená Kočka Pivárium) vagy a Pegas-ba, a Bar Který Neexistuje, vagy éppenséggel a Divadelní Sklep Nekonečno nevű helyre ülünk be sörözni, borozni. Ha koktélokra vágyunk, akkor irány a méregdrága Super Panda Circus a Šilingrovo náměstí-nél. A csehek sok kocsmában saját sört főznek, azt teszik eléd az asztalra – és garantáltan nem fog fájni tőle a fejed. Sem a végösszegtől, sem másnap.

Ami pedig az én személyes ügyemet illeti, az “úgy szeretem Rodostót, hogy nem feledhetem Zágont” kapcsán, ha már Brünn kultúrintézményein ily gyorsan körbeszaladtam, Kolozsvárt sem mellőzhetem. Az Insomniába még mindig szívesen betérek (bár az egyre igénytelenebb, elcseszett romkocsmás kinézete meg a durvapokróc kiszolgálás alapján: talán csak nosztalgiázni), elmúlt a tizenéves duzzogásom és a teljesen “átgyúrt” Bulgakovba is beteszem a lábam… aztán fölöttébb meglepődöm, hogy nicsak, milyen jól érzem magam ott.
Ezen a ponton következik az újabb “idegenszívűségi” csavar. Amit nem értek Kolozsvárott, hogy állítólag vannak a “mi” és az “ők” helyeik, és hogy mi, magyarok ugyanbiza miként is tennénk be büszke lábunkat a román lokálokba?! Ez az ostoba, fölöttébb rosszul és torzulva értelmezett-alkalmazott lokálpatriotizmus annál inkább nevetséges, mivel a románok viszont szívesen és előszeretettel beülnek a “mi” helyeinkre is. Látod, hallod őket. Nekem ez jól esett – és nem értem, miért kellene zavaró tényezőként felfogni. [Trăiască berea, în care ne-am născut!] Amióta idehaza vagyok, jó néhány “román helyet” is volt alkalmam kipróbálni, kifejezetten tetszik az Enigma és a Makeba. Viszont eddig az abszolút kolozsvári győztes nálam a Rhédey kávézó. Fő-tér (persze, ha tudod, melyik történelmi épületről van szó, könnyű beazonosítani), elegáns és tényleg kávéház-hangulata van. A konyhájuk kiváló, a kiszolgálás remek – és nem utolsó szempont a lágy, halk hangulatos zene sem, hogyha történetesen beszélgetni szeretnél nem pedig a tuc-tuc hangorkánt túlüvölteni.

Ami a kávémba dobált cukrokat illeti: nuku cukor, nuku kávé. Akadnak egyéb úri huncutságok a hold sötét oldalán, igazán nem kell halmozni az élvezeteket.


Dancs Artur fotója: Párizsi káfé – New Yorkban

Kérdezett, szerkeszti: Gergely Tamás

2018. december 16.

Szóljon hozzá!