1918. március 3.

– Mi ez, mondd, mit jelent ez a titok, micsoda megfoghatatlan istenség rejtőzik emögött, miféle szent szimbólum, jelkép, három és mégis egy? Kétségbeesett tömegek állnak és várnak a villamosmegálló komor táblája alatt: jönnek a dagadt kocsik, összepréselt hullák ezreivel, talán nem is villamosság hajtja őket, hanem az egymás beleiben taposók ordításának hanghullámai. Fölszállásról szó se lehet, hacsak nem kapaszkodsz bele a lábába annak az úrnak, aki nem is akart felszállani, csak a peronról lógó emberfürt sodorta magával, a járdáról. Egyszerre jön egy villamos: három kocsi, egymásba kapaszkodva, karcsún és kecsesen, mint egy kígyó, fényesen kivilágítva – üresen. Megáll egy könnyed, nesztelen mozdulattal, körülnéz, szinte mosolyog: azt hiszed, álomkép, játszik veled. Odarohansz: a lépcsőn vigyorogva áll, tiltó mozdulattal a kalauzné, és azt mondja: nem lehet felszállani, szertárkocsi. Vagy azt mondja: pályavizsgáló szakasz. Vagy: remisekülönítmény. Vagy: gépellenőrző. Vagy: pályatestilletmény. De mondhatná azt is: paralipoména, vagy azt, tranzortanzíció, vagy azt, karzamadiner, vagy azt, neurotika traumatika – a mi közönségünk akkor is tisztelettel visszahúzódna és értelmesen azt mondaná, ja, traumatika, az más, azt nem tudtuk, akkor persze nem lehet felszállani, pechünk van. És a gépellenőrző, szertárvizsgáló, pályatestszakasz, úgy is mint kéjgáz és mint világrejtvény, kísértetiesen száguld tovább az éjben, keresztülszáguldozza a vonalakat, megújra visszatér, szűzen és érintetlenül, mint a hableány, mely felségesen lebeg a tengerfenék piszkos moszatjai és algái fölött. Mi a célja? Hová visz útja, hol állt meg? Piros szeme valahová a végtelenbe néz: oda tart, ott várja őt, a leírhatatlan és kimondhatatlan végtelenben, vőlegénye és szerelmese: a pesti butaság és közöny és mafla beletörődés.

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész / 2. rész / 3. rész / 4. rész / 5. rész / 6. rész / 7. rész / 8. rész / 9. rész / 10. rész / 11. rész / 12. rész / 13. rész / 14. rész / 15. rész / 16. rész / 17. rész /