Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (2)
Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.
Kozán Imre : Fekete ugar
(Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1978. Szerkesztő: Dávid Gyula, Műszaki szerkesztő: Bálint Lajos, Ára: 4,50 lej.)
Fekete, báránybőr kucsmájával leginkább télen járt be a Hargita szerkesztőségébe, és mindig hozott valamilyen kéziratot. Nem nekem, a mezőgazdasági rovatnak. Akkor már jóval túl volt a hetvenen.
Kozán Imre agrármérnök (1897–1984) magas, szikár alakjával úgy maradt meg bennem, mint valamiféle felkiáltójel: mindig a múlt tapasztalataival akart figyelmeztetni és segíteni. Szövegeit olykor untam is, fiatal újságíróként az akkor még nem minden bokorban termő helytörténészeket amúgy is amolyan csodabogaraknak tartottam, akik képesek naphosszat a sárguló papírok fölé görnyedni, ahelyett, hogy sétálnának a szikrázó napsütésben és figyelnék, mit fúj errefelé a szél.
Most egyszuszra újraolvastam a könyvét és megdöbbentem: nemcsak a korabeli Zsögöd, az első világháború, a második világháborút követő aszály, a szövetkezetesítés, a megyésítés, a korabeli helyi társadalmak hétköznapjai sorakoznak egymásután egy ember életén átszűrve, hanem mindazok a témák, amelyekről kétezer után is oly sokat beszélünk és olyképpen, mintha mi találtuk volna fel: székely termék, erdei gyümölcsök, legelőfeljavítás, biotermelés, pisztrángtenyésztés, székelyföldi elvándorlás, mezőgazdasági beruházások, fafeldolgozás –nyersáru kivitel helyett, faluhatárok miatti perpatvarok… Az ideológiai beütések imitt-amott nyilvánvalóan kisütnek a sorok közül és az is, hogy a jövővel bánni mindig kockázatos: úgy gondolta, az Olt és a Maros szabályozása nyomán majd eljön mifelénk a burgonyatermesztési Eldorádó és pityókáért mindent megkapnak a csíki székelyek. Ám ehelyett a nád jött el, a lengyel burgonya, a tőzegégések, a négykerék meghajtású terepjárókkal burrogtató és söréttel durrogtató vadkacsa-vadászok jöttek el, miközben eltűntek a borvizek, a kaszálók, a szénásszekerek, a lovak meg a halak, és már az ugar sem igazán fekete. De a könyvet érdemes lenne újra kiadni.
Kozán Imre: Fekete ugar (részlet)
A bécsi döntés után új hivatalnokok jelentek meg Csík megyében is. A mi itteni valóságunkat nem ismerték, sorsunk, életünk nem érdekelte őket. Jóformán semmit sem tudtak a székely népről, annak lelki és gondolatvilágáról, hagyományairól, szokásairól, észjárásáról, birtokviszonyairól. De „tanítani” akartak minket, „elmaradottságunkra” hivatkozva.
Az akkori Csík megye mezőgazdasági ügyeinek intézését nem vehették ki a kezemből, de szálka voltam a szemükben. Mindennaposak voltak a súrlódások, összeütközések. Különösen furcsállták, hogy meghallgatom s tehetségem szerint orvoslom is a gyimesbükki, bálványosi, vaslábi, békási románok ügyes-bajos dolgait. Az egyik szóváltás olyan „becsületbeli” üggyé dagadt, hogy a pesti flaszteren nevelkedett hazafi szerint csak vérrel lehetett volna tisztázni. Párbajozni akartam életre-halálra. Párbajra nem került sor, nem az én gyávaságom miatt, ez igaz. Volt akinek az fájt, hogy az új hatóságok elismerték akkor már húszesztendőnyi tevékenységemet, s elért eredményeimet sem tagadták. Hogyan is lehet döntő szava annak – mondta az egyik –, aki „még sem kint, sem bent nincs”? Pedig ő Csíkban eladdig még a csizmáját sem sározta be. Akkor nagyon elöntött a méreg, ha nincs köztünk az asztal, ha nem fognak le a kollégák, bizony felképelem a hangoskodót.
– Én itt születtem, itt élek, és itt leszek akkor is, amikor benneteket elfúj a szél!
Feljelentettek, nem egyszer a főispán elé citáltak, de az igazamat ott sem hagytam. Az ügy végül a minisztériumban dőlt el, javamra.
A csíki gazdák is hamarosan rájöttek arra, hogy a nemzeti színű, fráziszuhatag csak elkábítja az embereket, de attól még nem lesz nagyobb, fehérebb a kenyér, az adó meg adó marad, súlyos teher akkor is, ha pengőben kell kifizetni. A háború is egyre nehezebb terheket rakott az emberek vállára.
Szeptemberben, alighogy elkezdtük a cséplést, le is kellett állni, mert elfogyott a benzin. Jöttek a gépészek, egyenesen hozzám, szokásuk szerint.
– Valamit tenni kell – mondták. – Ha nem csépelünk, kenyér sem lesz.
– Ezt én is tudom – szóltam együttérzéssel. De nem így az újonnan jött kolléga, pedig éppen az ő feladata lett volna, hogy a cséplés gyors befejezésén buzgólkodjék. Kivörösödött képpel ugrott fel íróasztala mellől;
– Hogy mernek a magyar gazdasági felügyelőség irodájába ilyen piszkosan belépni?!
Az emberek – hárman voltak – csak néztek engem, szólni sem bírtak. Ismeretlen volt előttük az ilyen beszéd.
— Mérnök úr, sétálhat egyet a városban – mondtam. – Igen szép idő van. Erre még dühösebb lett. De ezt is akartam.
– Belső problémáinkat nem idegenek előtt tárgyaljuk meg, Kozán úr!
– Miért volnánk mi idegenek? – kérdezte az egyik gépész. – A mi búzánkról, kenyerünkről van szó. – Erre a másik társának is megjött a bátorsága:
– Ha úgy akarja az úr, elmegyünk mi. Alszunk egyet a hűvösön. Reánk fér.
Indultak volna is, de visszatartottam őket.
– Lesz benzin, jóemberek. Szerzünk még a föld fenekéből is! – Aztán inkább a „kollégának”, mint a gépészeknek mondtam: – A Mezőgazdasági Kamara eddig is rendezte a bajokat, és ha élni hagyják, rendezi ezután is!
Tüntetően kezet szorítottam az emberekkel, még a hátukat is megveregettem. Nemcsak bátorításul, de borsnak is a kolléga orra alá. Néhány óra múlva már szekéren voltak a nehéz vashordók, tele benzinnel.
Volt idő, amikor a Kamara léte is veszélybe került. A román állam hívta életre, Magyarországon ismeretlen intézmény volt, s emiatt igen sok gyanakvással, fenntartással kezeltek bennünket. Féltünk az átszervezéstől, sajnáltuk szétzúzni azt, ami elismerten bevált. Tudtuk, hogy egy új szervezet kiépítése és beindítása időt igénylő, fáradságos munka. Éppen ezért a Kamara vezetősége egyöntetűleg írásban kérte az akkori Mezőgazdasági Minisztériumot, hogy továbbra is életben maradhasson a Kamarák tevékenységét szabályozó törvény. Kérésünket látható eredményeinkkel támasztottuk alá, s még azzal is érveltünk, hogy háború van, minden átszervezés a mezőgazdasági termelés rovására mehet. Apró, jelentéktelen módosítások árán megúsztuk a felbolydulást. Az „úrfiak” nagy részét pedig sikerünk végképp elkeserítette, s mert látták, hogy mi csíkiak is vízzel főzünk, mint bármely szegény ember – elmentek, ki-ki merre látott. Mi maradtunk, dolgoztunk tovább, mert kellett az otthon tartó kenyér, s a jó szó is, amibe a jövő reménysége megkapaszkodott. Tovább gondoztuk-javítottuk legelőinket, növeltük kaszálóinkat, fejlesztettük az állattenyésztést, egyre nagyobb területet vetettünk be burgonyával, ami lassan a legfontosabb népeledellé vált. Az EMGÉ-vel együtt – egymásra utalva – szerveztük a különböző időtartamú gazdatanfolyamokat, előadásokat tartottunk még a korszerű pásztorkodásról is, s hogy az asszonyok se maradjanak ki, a háziipar fellendítésére biztattuk őket.
Közben egy kormányintézkedés államvizsgára kötelezett bennünket, azokat, akik a ,,román fennhatóság” alatt szolgáltunk. A húsz évvel azelőtti nyelvvizsgák rossz emlékét idézték fel bennünk. Nemcsak tudásról, hozzáértésről kellett számot adni igen szigorú bizottság előtt, hanem addigi – közel negyed évszázados – tevékenységem tudományos megalapozottságának bizonyítását is elvárták. (…)
Az államvizsgám sikerült, s aminek még jobban örvendtem: megmaradt bennem a továbbtanulás, a kutatómunka akarása. Erre biztattak kollégáim is, nem utolsósorban Bíró Gyula, a kolozsvári mezőgazdasági főiskola akkori rektora. De éreztem én is az összegezés, az összefoglalás szükségességét; éppen félúton voltam a negyven és ötven között. Papírra akartam vetni, hogy mit tettem és mi mindent kellene még tenni a mezőgazdaság, pontosabban a legelők és kaszálók feljavításáért, az állattenyésztés fejlesztéséért Csíkban. Ez lett volna doktori értekezésem tárgya is. Gyűjtöttem az anyagot, gyűlt is szépen, bár mindennapi teendőim közepette egyre kevesebb szabad idő jutott rá. Háború volt, s szedte a vámot kegyetlenül. A kisgazdaságok egymás után mentek tönkre, a földeket felverte a gyom. Ami termett, az kellett a katonaságnak; elvitték mind az utolsó szemig. Nem volt vetőmag, de lényegesen megcsappant az állatállomány is. Alig néhány pár ló maradt egész Csíkban. A mezőn csak asszonyokat, gyermekeket meg öreg embereket lehetett látni. És egyre vészesebb hírek érkeztek a napról napra rohamosan közeledő frontról…
(Folytatjuk)
Korábban:
Pusztai Péter rajza