A magányos lovas (Kristó Tibor)
A magyar költészet napján született 70 évvel ezelőtt Kristó Tibor költő, szerkesztő, a Hargita Népe nyugalmazott munkatársa. Az évforduló alkalmával Székely Ferenc kérdéseire válaszol.
– Csíkszentimrén születtél 1949-ben, azon a jeles napon, amikor a világ magyarsága a Magyar Költészet Napját ünnepli. Több híres ember indult a századok során faludból, kérlek, mondj néhány nevet.
– Én később tudtam meg, hogy jeles nap, akkor még nem volt az. Viszont anyámtól tudom, hogy apám még józanul állított be az anyakönyvi hivatalba; nem tévesztette el a napot, netán érzett valamit?!… Azonban személynevem már Tiberiuként szerepel a keresztlevélben, a vezetéknevemen viszont maradt az ékezet… Szülőfalum hírességeit illetően, abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy felkérésre lettem részesese a falumonográfia megírásának, szerkesztésének, amely a község ambíciós, fiatal vezetőségének, az önkormányzati tagoknak kezdeményezésére és támogatásával jelent meg 2011-ben. Máig a legszakszerűbben összeállított kiadvány a falu történelméről, néprajzi és népéleti vonatkozásokkal.
Nem szerepelnek Nobel-díjasok a hírességek között, viszont a falu számos, szülőföldje nevét öregbítő személyiséget termelt ki magából. Vannak köztük honvédek, katonák, mérnökök, orvosok, gazdálkodók, ezermesterek, egyházi személyiségek, tanítók, tanárok garmadával. Leghamarabb a Henter-bárókat említik, ha a falu neve kerül szóba. Henter Ádám volt Csíkszék királybírója, Antal báró fia pedig egy időben volt Udvarhelyszék főkirálybírója. Az is igaz, hogy a madéfalvi veszedelem idején gyakorolt császárpártiságuk nem vet jó fényt rájuk.
– Milyen volt a gyermekkorod, mesélj otthoni éveidről; hol végezted a középiskolát, kire emlékszel tanáraid közül?
– Gyermekkorom mezítlábas, rövidnadrágos nyarai köszönnek vissza. Őrzök egy fényképet, amelyen testvéreimmel állok a hajdanvolt Henter-kúria épülete előtt. Behúzott nyakkal, mintha tartanék attól, hogy azzal a masinával, amivel fotóznak, főbe akarnak lőni. Óvodába nem jártam; jól emlékszem az első iskolai napra, amikor sírva váltam el édesanyámtól, aki rábízott a tanító nénire. Ugyancsak a kúriához kötődik egy másik emlékem is, amikor annak nagytermében először néztünk mozgófilmet. Jó előre szólt a tanító néni, hogy nem kell megijedni a vásznon látható mozgó emberektől, mégis néha le-lekaptuk fejünket, főleg ha valamelyik partizános filmben lövöldöztek. Itteni szép éveimnek a családi költözés vetett véget. Tudniillik a újonnan épült családi házat és telket el kellett hagyni, mivel apám összetűzésbe került az akkori téeszelnökkel, ezért később Csíksomlyóra költöztünk. Ott egy pincelakásban kaptunk ideiglenesen szállást, ahol egész nap égett a villany; a mellettünk lélvő helyiségekben tárolták a téesz burgonyáját, s a brigádos tartotta légyottjait a szeretőjével… Az egészségtelen körülmények miatt öcsém tüdőbeteg lett; hónapokig a gernyeszegi szanatóriumnak volt a lakója. Somlyón jövevénynek csúfoltak társaink, ezért számos összetűzésben volt részünk. Folyton verekedtünk, mígnem egy jó focicsapattá állott össze a civódó társaság. A kegytemplom előtti fáskert volt a focigrund, amit a jóságos József atya azért adott „bérbe”, hogy nyomogassuk az orgona pedálját, amit később átszereltek villanyra. Közben szüleim lakást vásároltak; én már innen jártam be a csíkszeredai gimnáziumba. Ez egy jó hírű gimnázium volt, olyan tanárok tanítottak, akik professzorként bármelyik egyetemen megállták volna helyüket. Nevet nem említek, mert attól tartok, valakit kihagyok. Osztályfőnökömet, Vásárhelyi Péter nagy tudású matematikatanáromat valósággal imádtam. Nem csupán a számok birodalmában volt otthonos, hanem az irodalomban, a képzőművészetben is. S mert egy évvel az érettségi vizsgánk előtt, a letűnt diktatúra idején kitelepedett Magyarországra, csak a gimnázium falain kívül találkozhattunk vele. Így is eljött minden érettségi találkozónkra!
– Hogyan tovább?
– Érettségi után a kolozsvári Babeș–Bolyai egyetem magyar irodalom szakára felvételiztem; több mint 30-an voltunk egy helyre. Mindössze 10 bejutó hely volt. Naiv voltam, hogy próbálkoztam; itt nem lehetett szó tisztességes versengésről. Kolozsvár azóta is idegen számomra… Nem sikerült, bevonultam katonának. Épp abban az időszakban teljesítettem katonai szolgálatot, amikor – Románia kivételével – a szovjetek csatlósaikkal lerohanták Prágát. S mert egyetlen magyar fiú voltam a században, állandóan vegzáltak, mígnem egy humánus érzelmű román katonatiszt (Isten áldja emlékét!) pártfogásba vett.
– Mi jött leszerelés után?
– Mikor leszereltem, megkezdődött a helyettes pedagógusi vándorlásom, amelynek leghosszabb időszaka a Kászonokhoz fűződik. Itt egy olyan falumúzeum létesítésébe kezdtem, amelyet a Balási-kúriában rendeztünk be tanárok, tanulók támogatásával. Szerencsés egybeesésnek tudható be, hogy épp akkor jelent meg a dr. Kós Károly–Szentimrei Judit–dr. Nagy Jenő írta és szerkesztette Kászoni székely népművészet című kötet. Ez hasznomra vált; ők is felfigyeltek tevékenységemre. Ennek köszönhetően kerültem a csíkszeredai múzeumhoz, ahol életem egyik legmozgalmasabb időszakát töltöttem. Közben konzervátori–restaurátori képzésben részesültem és szakkurzusokra jártam Bukarestbe. Csodálatos szakmabeliek, nagynevű restaurátorok előadásait hallgattam, rengeteget tanultam tőlük. Főtevékenységem mellett, foglalkoztam a néprajzi tárgyak gyűjtésével is. Jártam a csíki falvakat, ami később hasznomra vált. Pecsétes igazolványom van, hogy 1975–1981 között ezer néprajzi tárggyal gazdagítottam a Csíki Székely Múzeumot. Régészeti ásatásokon vettem részt, kiállításokat szerveztem, néprajzi tanulmányaim jelentek meg az ALUTA-ban, a Művelődésben és a Hargita Kalendáriumban. Jól megvoltam, vizeimen jól éreztem magam, csupán egy gond adódott: kevés volt a fizetésem. Már nős voltam, és feleségem tanári fizetése sem volt égbe ugró összeg. Ezért, gyermekeimre való tekintettel, változtatnom kellett e helyzeten…
– …És ekkor kerültél a Hargita napilaphoz, 1981-ben.
– Kapóra jött a dolog, mert a Hargita főszerkesztője felajánlotta, hogy jobb fizetés fejében, korrektorként alkalmaz a lapnál. Nehéz évek következtek, mert nem csupán a korrektori munkát kellett végeznem, fél műszakban újdondászkodtam is. Volt kétheti korrektúra, hosszúra nyúló éjszakákkal, és következett két hét terepmunka. Jártam a falvakat, írtam a riportokat. Ez utóbbi kedvemre volt! Ekkor éreztem azt, hogy mennyire javamra vált a hajdani múzeumi terepezés; hamar szót értettem a riportalanyokkal. Közben Bukarestben levelezői szakon elvégeztem az ötéves újságírói főiskolát. Lassan riporteri-szerkesztői funkcióba emelkedtem.
– Milyen volt a hangulat az akkori szerkesztőségben?
– Ma is állítom, hogy az akkori szerkesztőség igazi újságírói műhely volt, jó nevű, művelt és jó tollú újságírókkal, szerkesztőkkel. Jó kollégáim voltak, egy-két kivétellel emberségesek is… Aki bírta az ütemet (a kezdőkre gondolok), maradt, aki nem, kihullott. Erre számtalan példa adódott. Engem valamennyi rovatnál megforgattak – természetesen morgolódtam, de utóbb visszagondolva, nem bántam meg.
Mégis a közügyekkel foglalkozó rovat keretében találtam magamra. A jegyzet, a tárca, a riport volt a kedvenc műfajom, akkori újságírói nyelven: a kurzív anyag. Ebben éreztem otthon magam, a lap vezetősége felismerte képességemet, s ezen a téren foglalkoztatott. Több mint 25 éves újságírói múlttal a hátam mögött azt is elmondhatom, hogy én vagyok az egyetlen, akinek a neve soha nem szerepelt az impresszumban. Mindig csak írásaim fölött vagy alatt. „Úgy szereltem le” az újságtól 2009-ben, hogy nem használtam mobiltelefont, és inkább gyalogoltam, hogy közelebb kerüljek a már elnéptelenedő falvak, vidékek embereihez, gondjaihoz. Riportköteteim ezeket az írásokat tartalmazzák. Később elvégeztem egy számítógépes kurzust, s attól kezdve komputeren írtam cikkeimet. Hamar rákaptam a digitális fotózásra, nem volt idegen számomra. Használtam néha diktafont is, amit 1991-ben Magyarországon, pihenőszabadságom idején, kétheti almaszedésért kapott pénzemből vásároltam. Akkor született meg bennem az ötlet: a Balási-kúria felső termeiben sorozatos képzőművészeti kiállítást lehetne szervezni. A megye neves képzőművészei támogatták a kezdeményezést! A tárlatok végén – melyet népes közönség előtt nyitottunk meg – a kiállító művész mindig hagyott egy-két munkát. Profi képzőművészek állítottak ki; az állandó tárlat ebből az anyagból állt össze, amelynek további sorsát itt és most nem említem. Pedig lenne mit!
– Mikor írtad első versed, és miről szólt?
– Két éve talán, vagy három Cseke Gábor hasonló körkérdésére írt Kettős rondó című versem utolsó szakasza így hangzik: az a vers ha megvolna / hasznom abból sem volna / rímes volt-e vagy módolt / olvasata miről szólt / ha tudnám. Hát ez a helyzet…
– Kik egyengették költői ösvényed az elmúlt évek során, hogyan emlékszel rájuk?
– Azok közé tartozom, akik még látták Szabó Gyulát az Utunk szerkesztőségében, alázatosan a papír fölé hajolva, amint kézzel rója a betűket, akár egy kolostori apát. Úgyszintén Bálint Tibort a Napsugárnál; bárki lépett be ajtaján, fel sem rezzent. Többször megfordultam Székely János szerkesztői szobájában, Lászlóffy Aladár pedig a saját lakásán fogadott. „Magánórákra” jártam hozzájuk. Szőcs Kálmánnal a kávéházi asztal mellett barátkoztam meg. Én még láttam Bartalis Jánost, amint szürke öltönyében elsétál a Mátyás-szobor előtt, oly méltóságteljesen (tünemény volt, legalábbis számomra), akár szabadverseinek sorai.
– Első köteted előszavát Kántor Lajos jegyzi 1982-ben, de a kötet csak 1993-ban látott napvilágot Felhagyott ösvények címen. Miért?
– Nem előszó volt, hanem lektori véleményezés, melyben, észrevételei mellett a kötetet megjelenésre javasolta. Később a kézirat Egyed Péterhez került; meg is egyeztünk a kötet végső formájában. Telt-múlt az idő, nem jelent meg, így kimaradtam a Forrás sorozatból. Emiatt (is) talán egyetlen irodalmi műhelyhez sem tartozom. A magam lován magányos lovas vagyok. A nyolcvanas évek derekától, a már egyre bekeményítő diktatúrában nem is bántam, hogy nem jártam rá a kötet megjelentetésére, már azért sem, mert mindenhol, egyre másra kérték a dicsőítő verseket. Azzal húztam ki magam, hogy én már nem írok… Így felejtettek el, s a szerkesztőségben sem erőltették. 1993-ban, amikor megjelent a kötet, zömében azokat a verseket tartalmazta, amelyeket Kántor Lajos véleményezett. Ez indokolja a kötet címét is.
– Ezután „rákapcsoltál”, hogy behozd a lemaradást, s szinte évente-kétévente jelentek meg köteteid. Mondhatnánk azt, hogy kedvet kaptál a versíráshoz és a riportkötetekhez?…
– Való igaz, a fiókból is kerültek elő régebbi, de újabb versek is, s kedvem szerint írhattam újabbakat még. Kezdtem újra felfedezni magam, s a riportírásban is kibontakoztam. Kedvemre való témákkal foglalkoztam. A vidék, a kihaló peremtelepülések, s azok emberei keresik helyüket az új világban – ehhez csakis sáros bakancsos, falujáró újságírók férhettek közel.
Riportköteteim címei – legalábbis én úgy érzem – beszédesek: Falufaggató, Kismesterségek alkonya, Fúvósébresztő, A riporter megtér. Ovasták ezeket, mert róluk s általuk szólt. Megnyílt a lélek, áradt a szó. Élve ezzel a lehetőséggel, az olvasók papírra vetették a nyomasztó évek fekete emlékeit, a rettegés mostanig rejtett, keserű élményeit. Beköszöntött az oral history (az elbeszélés) korszaka; a Hargita Népe pályázatokat hirdetett meg. Ezek a visszaemlékező írások az általam kezdeményezett és gondozott Kuláksors című kötetben jelentek meg. (A rokonságomban történtek is motiváltak e téma megválasztására, körbejárására.) Szerkesztőként jóval többet dolgoztam a sorsfeltáró történeteken, mint saját riportkötetemen. Nagy keletje volt a könyvnek, ma is keresik, emlékeznek rá.
– Köteteidnek egy részét Kristó Róbert illusztrálta, de mások is. Mondj néhány szót róla, s mi a véleményed arról, hogy egy kötetben a végtelen betűtengert meg kell törni képiséggel, a szöveg megértését elősegítő vizualitással?
– Ő mindkettőre alkalmas, mert fiatal képzőművész, s számon tartott fotóművész is (egyébként unokaöcsém, két kötetemet illusztrálta). Hanem a fájdalmasan korán elhunyt Nagy Ödön szobrász, festő, keramikus barátomnak köszönhetem egyik legkedvesebb verskötetem, az Égő éden illusztrálását és fedőlaptervét is. Siklódy Ferenc kiváló grafikus szintén készített fedőlaptervet. Gyermekversköteteimet pedig Csillag István, szintén fiatal képzőművész látta el szép, színes rajzokkal. Egyébként a jó vers már önmagában is (lehet) képiség, hat(hat) a vizualitása. Jó pár könyvem megszerkesztését Sarány István szerkesztőnek köszönhetem.
– Jóval a múzeumi évek után, 1994-ben jelent meg a Csíki néprajzi gyűjtések című köteted, amely szakmai pályafutásod egyik rövidebb szakaszát hivatott megörökíteni. Mit tartalmaz a kötet?
– Említettem már, hogy bő öt évig (1975–1981) voltam a megyei múzeum, a rendszerváltás után megreformált nevén Csíki Székely Múzeum munkatársa. Az akkori szűkös közlési körülmények közepette szakfolyóiratokban jelentek meg írásaim, tanulmányaim. Ezeket hoztam tető alá a szóban forgó néprajzi tanulmányokat tartalmazó kötetben. Előtte a kötet kéziratát dr. Kós Károly vizsgálta át. Kifogásait figyelembe véve, átdolgoztam a kéziratot, frissebbeket is mellékelve. E kötetet múzeumi éveim tükrének, summájának tekintem. Még a budapesti néprajzi múzeumban is meg lehetett vásárolni.
– Egyszer megkérdeztem egy költőt, hogy mikor kezdett gyermekverset írni. Azt mondta: akkor, amikor lehajolt első unokájához, s elkezdtek együtt játszani. Neked mi hozta az ötletet?
– Az unokáim is… Hál’ istennek, én három királyfi előtt hajolhattam/hajolhatok le. A velük töltött idő visszaröpít saját gyermekkoromba. Olyan „ásatag” emlékek jönnek elő, amelyeket unokáim kaparnak elő belőlem. Egyébként Kányádi Sándort egyszer megkérdezték, mi a könnyebb: gyermekeknek írni, vagy felnőtteknek? Így válaszolt – nem szó szerint idézem –: a kicsi széket is épp olyan jól meg kell csinálni, mint a nagyot. Egy másik közkedvelt költő, Csukás István arra a kérdésre, hogy miért épp Süsü, a sárkány a kedvence, azt mondta: azért, mert én vagyok Süsü, a sárkány. Kell-e ennél frappánsabb válasz!? Én is próbálom néha az unokáim észjárását követni, „bőrükbe bújni”, de nem férek bele. Nem érem fel őket.
– Kérlek, sorold fel eddig megjelent köteteid címét és a megjelenés évét.
– Így áll össze a batyu: Felhagyott ösvények (versek, 1993), Csíki néprajzi gyűjtések (tanulmányok, 1995), Muzsikus manó (gyermekversek, 1995), Kései leltár (versek, 1995) Falufaggató (riportok, tárcák, emlékezések 1996), Égő éden (versek, 1998), Kuláksors (visszaemlékezések, 1999), Griffek és varjak (versek, 2003), Kaugarit íjak (versek, 2006), Kismesterségek alkonya (riportok, tárcák, emlékezések, 2006), Fúvósébresztő (Köllő Ferenccel, riportok, tárcák, emlékezések, 2006), A riporter megtér (riportok, 2008), Napnyugatra tartok (versek, 2009), Cézár pitvarában (versek, 2012), Kárász Karcsi, a csalihal (gyermekversek, 2012), Zsolt kobold és szép Margitka (gyermekversek, 2013), Honos rögökön (versek, 2017).
– Egyik versedben ezt írod: Kerülnek, mint kerge birkát… Én nem hiszem, hogy Csíkszereda főterén, vagy bárhol, ahol felismernek, kikerülnek téged a szembejövők. Nincs ebben némi túlzás?
– Nagyon jól megvagyok városomban, s annak főterén is otthonosan járok. Számos ismerősöm, jó barátom van, nemcsak itt, de máshol is. Sajnos ez a vers életem válságos, talán legsúlyosabb időszakát idézi. 2013-ban nagyon kegyetlen depresszió nyomasztott hónapokig, ami épp a születésnapom körüli időszakban tetőzött. Hosszas, kitartó kezelésnek köszönhetően lábaltam ki belőle. Remélhetőleg véglegesen – és nem fog megismétlődni. Nos, ez a vers annak az időszaknak a „hangulatát” idézi. Lehet, hogy be sem kellett volna válogassam a Honos rögökön című kötetembe…
– 1998-ban jelent meg az Égő Éden című versköteted, a Pallas-Akadémia Kiadónál. Az általad gyakorolt műfajt szerepverseknek nevezik kritikusaid. Mit akarnak ezzel mondani?
– Talán a Hű Ilj dalai című, a kötetben fellelhető szonettkoszorú két finnugor figurájával azonosítható, két külföldön munkát kereső székely mestert vél felismerni e megjegyzésével a kötet szerkesztője, aki azt is hozzáfűzi: „Ez a szerepvállalás pedig, a teljes versanyag kontextusában jelképes értelmet nyer, visszautal a költői lét, a költészet lényegére, arra, hogy ez az egyetlen tartomány, ahol az emberi létezés kitágíthatóvá, végtelenné válik.” Hadd legyen igaza, viszont nem tartom érvényesnek a kötet valamennyi versére vonatkozóan.
– Az imént emlegetett Honos rögökön című köteted saját fotóiddal van illusztrálva. Szeretsz fényképezni?
– Igen. Már a hagyományos technikával is készítettem fényképeket lakásom elsötétített zugában, s mint előbb említettem, a digitális fényképezés sem volt idegen számomra. Sőt, annyira nekibátorodtam, hogy saját riportjaimhoz magam készítettem fényképeket, illusztrációkat. 2001 áprilisában riportfotóimból, Életképek címmel nyílt egy kiállítás a város akkori közkedvelt galériájában, a Golden Galeryben. Nem tartom magam fotóművésznek, csupán azt akartam bizonyítani, hogy nincsenek tabuk… A vendégkönyvbe nagyon sok jó visszajelzést írtak be. Ellenben volt, aki megkérdőjelezte a digitális fotók kiállításon való szerepeltetését. Tessék megnézni, hogy a mostanság falra kerülő (fény)kép ezzel a technikával készül el, egyre magasabb színvonalon és minőségben.
– Mikor kérted felvételed a Romániai Írók Szövetségébe?
– 2002 márciusától vagyok tagja a szövetségnek, talán két évvel azelőtt „felvételiztem”.
– Petőfi titokzatos eltűnése után 155 évvel, 2004-ben a Hargita Népében közöltél egy megrázó, tényfeltáró anyagot, miszerint Petőfit kozákollóval szúrták le a buni eltérőtől 150 méterre. Ott van a közelben az a 30×40 méteres, fél méter magas földtöltés, ahová elásták az 500 magyar honvédet, a fehéregyházi csatában elesettek holttestét. Sajnos ezt nem látogatják a megemlékezésre érkezők, sokan azt sem tudják, hol van ez a hely. Mi a véleményed, miért nem foglalkozik az üggyel az RMDSZ, az Írószövetség(ek), miért inkább Barguzinban keresik a csontvázat, holmi legendákra alapozva? Engem a te írásod győzött meg arról, hogy Petőfi itt esett el, itt porladnak csontjai, a többi merő kitaláció és legenda…
– Ez is egy újabb legenda, s nem biztos, hogy közelebb visz a titokhoz. Viszont a Petőfi-irodalom számon tartja, s engem ez megelégedéssel tölt el. Én nem tettem mást, minthogy 2004-ben kitartóan beszéltettem (hangszalagra vettem, többször is) azt a 87 éves rugonfalvi Jeddi Tamást, akinek egyik felmenője, Jeddi Pál Bem apó oldalán harcolt a fehéregyházi csatatéren. Ott látta ő Petőfit. Az általa elmondottakat családi hagyományként őrizték és adták tovább apáról fiúra. Valahányszor felkerestem Jeddi Tamást, minden egyes alkalommal – jelentéktelen eltéréssel – mesélte újra és újra a történetet. A napokban Budapesten együttműködési megállapodást írt alá a Petőfi Irodalmi Múzeum, a Honvédelmi Minisztérium, Hadtörténeti Intézet és Múzeum a segesvári csatatér feltárására, melyhez még idén hozzáfognak.
– 2007-ben életműdíjat kaptál a Hargita Megyei Tanácstól, amit Énlakán vettél át. Fontosak ezek a visszajelzések? Milyen díjban és kitüntetésben részesültél pályafutásod során?
– Meglepett és jólesett az életműdíj, mert a honi magyar újságírók egyesülete javasolt erre. Szülőfalum, Csíkszentimre polgármesteri hivatalától kaptam díszoklevelet, ottani tevékenységem (a fúvószenekar újraalakítása, könyvtárlétesítés, Márton Áron-szobor adományozása a templomnak) elismeréséül. Jólesett! Egyébként nem ténfergek olyan helyeken, ahol ilyesmiket osztogatnak… Ha valamit teszek a köz érdekében, azért csinálom, mert kedvemet lelem benne, s örömmel tölt el. Végtelenül jólesik, s ilyenkor nagyon jól alszom. Mindig valami jót kell tennem ahhoz, hogy jól is aludjam…
– Mesélj a családodról.
– Negyvennégy évi házasság után, közel négy éve veszítettem el feleségemet, Őrangyalomat. Az első év rettenetes volt, nem találtam a helyemet, nem működtem, semmihez sem volt kedvem. Bolyongtam, nem voltam sem itt, sem ott, sehol. Lelki sebeim gyógyítására menekültem az írásba. Azóta társtalanul élek. Van két lányom; szakmájuk szerint közel állnak hozzám: egyik könyvtáros, másik magyar irodalom szakos tanár. Három fiúunokámban gyönyörködöm.
– Mi van a fiókban, mit szeretnél megjelentetni 2019-ben?
– Összeállt egy újabb verskötet, sorsáról még korai lenne beszélni. Egyébként nem szokásom előrebocsátani terveimet, a titok jobban mozgósít.
Forrás: Hargita Népe 2019. április 12.
Pusztai Péter rajza