Káfé-színpad (I)
Színmű két felvonásban
Szereplők:
Charles D’ Orleans (Herceg, Charles)
Antoine, Charles unokatestvére
Fattyú (Dunois gróf, Charles féltestvére)
Sir John (Dalyngrigge)
Suffolk (herceg)
Lady (Suffolk)
Villon
Fredet
Astenas
Fogoly
Őr
Széplélek
Orvos
Robin, szolgáló
Részeg úr
Cseke Gábor: A Közöny Herceg elé
Albert Csilla színpadán – megfigyelhettük már korábban közölt Tolsztoj-darabjában, a Fényes tisztásban is – a normalitás leple alatt mindig valami furcsa ellentmondások feszülnek. Azt hinnénk, hogy csak a szereplők között, de nem: a szöveg, a történet ambivalenciája legtöbbször abban rejlik, hogy a szerző színpadi szereplőiben is drámai küzdelmek zajlanak le, valahogy úgy, ahogyan Villon Mesternek a Blois-i költő-versenyre írt pályamunkája századokon át hirdeti számunkra:
Erős vagyok, de gyönge és erőtlen,
engem mindenki megölel s megöl
– hangzik Kosztolányi Dezső hatásos magyarításában, amit Franyó Zoltán már valamivel távolságtartóbban tolmácsol:
Bár úr vagyok: nincs váram, fegyverem,
Mindenki hív — mindenki megtagad.
Az emberi sorson, jellemen, magatartáson, érzelemvilágon át végighúzódó több-kevesebb kettősség, a magasság és a mélység szimultán megélése az Albert-féle színpadi játékok vitathatatlan erőssége. Esendőségében is monumentális Tolsztojának egyszerre van igaza és nincsen, ugyanígy azoknak is, akik vitában és más nézőponton állnak vele szemben. Ennek ellentmondásos élménye pedig átzúdul rajtunk, nehéz eldönteni: a színpadra állított szereplők színházat játszanak előttünk, vagy költői mélységekig próbálnak hatolni a maguk sajátos eszközeivel. A közlésre kerülő darab hercege – kora egyik jelentős költője mindennel vádolható, csak közönnyel nem; a látszat teszi, hogy érzéketlennek, mások gondjaitól elidegenedettnek tűnik. Miközben a felszín életét éli, annak sorstörvényeit követi, a belső ellentmondások felőrlik egyéniségét, kikezdik legbensőbb vágyait, fokozatosan hiteltelenítik lírai kitárulkozásának őszinteségét. A két költői pálya – a Hercegé és a Villoné – annyira elidegenedik egymástól, ahogyan a végtelenbe vesző sínekkel történik: ugyanazokat a terheket hordozzák, de már csak mibennünk futnak össze véglegesen és megnyugtatóan – akik már betéve tudjuk és értjük a kettősségek szenvedéstörténetét, akik nem egyszer vesztettünk már, generációkon át, házat és hazát, szerelmet és reményt, a kiteljesedés örömét. Ezért tud bennünk másképpen, hitelesebben zengeni a hercegi élnivágyás mindenkori tavasza:
Folyó, patak, csörgedező
csermely önpompáját csodálja
s az új ruhába bújt világra
ezüst pereg, csillámeső –
göncét ledobta az idő.
(Charles D’Orleans: Rondó a tavaszról. Baranyi Ferenc fordítása)
Színpadra-kerül-e valaha a mű, ma nehéz akár csak meg is jósolni. Hiszen igazság szerint az idők során annyi érdemes munka kerülte már el a színházi szakemberek figyelmét, hogy nem lennék meglepve, ha a szerző e darabja is a könyvdrámák sorsában osztozna. Könnyen előfordulhat, hogy mert nem hibátlan darab, egyszerűen leseprésre kerül az asztalról. Az is tény, hogy a szövegben nem égető korproblémát boncolgatnak a szereplők, „csupán” az élet legtöbbször áthidalhatatlan ellentmondásait, többértelműségeit. Ebben a helyzetben fénylik föl igazán a kor homlokán a Villon megfogalmazta csapdahelyzet: „engem mindenki megölel s megöl.”
I. FELVONÁS, 1. jelenet
(Szoba- sötét, szerényen bútorozott. Az ablak mögött esik az eső. Valaki fekszik az ágyon, néha megmozdul, felnyög. Egy szolgáló ül az ablak mellett, s ahogy a nyögést hallja, odaszalad, az ágy melletti asztalkán levő tálba mártott ronggyal letörli a fekvő homlokát. Épp visszaülne, amikor a fekvő elkapja a csuklóját.)
Charles D’ Orleans (továbbiakban Herceg): Ki vagy? (alig lehet a hangját hallani.)
Szolgáló: Jó uram… hát magához tért.
Herceg: Azt kérdeztem, ki vagy? (Kiabálni szeretne, de épp hogy hallani lehet a hangját.)
Szolgáló: Robin a nevem, jó uram.
Herceg Nincs ilyen nevű szolgám… Hogy jutottál be hozzám?
Szolgáló: Engem úgy küldtek… Merthogy anyám francia, s jól beszélem a nyelvet.
Herceg: Milyen nyelvet?
Szolgáló: Hát a franciát, jó uram…
Herceg: Micsoda ostobaságokat hordasz itt össze? Minden szolgám ezt a nyelvet beszéli. Mi szükség volt rád? Más oka lesz ennek. De kiderítem, ne félj, és holnap már nem lesz a fejed a nyakadon!
Szolgáló: Jó uram, tudom én jól, hogy egy ilyen nagyúr bármit megtehet velem, még így is. De nem én tehetek róla, esküszöm…
Herceg: (megpróbál felülni, a szolgáló odaugrik, hogy segítsen, de eltaszítja, és a hirtelen mozdulattól elveszti maradék erejét, visszahanyatlik az ágyra.) Mit mondasz, pimasz? Mit jelentsen az, hogy még így is? Hol vannak a szolgáim?
Szolgáló: Kegyes uram szolgái Franciaországban várják, hogy teljesítsék a parancsait, mihelyst hazatér. Itt, Angolhonban én lesem jó uram óhajait.
(Csönd. A herceg nem mozdul. Robin visszaül az ablak melletti székre. Aztán a herceg lerúgja magáról a takarót)
Herceg: Nyisd ki az ablakot. Melegem van.
(Robin kitárja az ablakot, az eső hangja felerősödik, angol kiáltásokkal vegyül)
Herceg: Esik… Hol vagyok?
Robin: Bodiam várában, jó uram.
Herceg: Mióta?
Robin: Van annak már két hete is talán, hogy idehozták a kegyelmes urat.
Herceg: „Hozták?” Kik? Honnan?
Robin: Hát nem emlékszik semmire, jó uram? Az agincourt-i csata után, amikor kegyességed megsebesült…
Herceg (Némi hallgatás után): Segíts fel.
Robin (Feláll, odamegy, a Herceg hóna alá nyúl, aki felszisszen.)
Herceg: Ne! Te ostoba! Ne ott!
Robin: Jó uram, kegyeskedjék várni – hogy hívjak valakit… aki segít.
Herceg. Az uradat hívd!
Robin: Ő most vadászik, jó uram.
Herceg: Ilyen időben? Hát bolondnak nézel? Vagy ő bolond? Hiszen ömlik az eső.
Robin: Kegyeskedjék megengedni, jó uram, hogy megjegyezzem, nálunk, Angliában nem nagyon szoktunk derült időkre várni a vadászattal.
Herceg. Ó, igen, az átkozott angol eső… Most aztán hallgathatom majd… (Kis hallgatás után) Próbáljuk meg még egyszer. Ültess fel, de ne ott fogj, ahol az előbb!
(Robin odamegy, a Herceg nagyon próbálkozik, közben átkozódik, szidja Robint, a sorsot, Robin szabadkozik, aztán a Herceg feladja, visszazuhan az ágyba. Hangosan zihál, Robin ijedten áll az ágy mellett. Aztán a Herceg kicsit levegőhöz jut, kezével odahívja, Robin a szájához hajol):
Herceg: Hívd az orvost…
(Robin kimegy, a Herceg hatalmasakat sóhajt, nyög – nyilvánvalóan fájdalmai vannak. Belép az orvos, mögötte Robin.)
Orvos: Örülök, kegyelmes uram, hogy magához tért. A gyógyulás most már bizonyosnak tekinthető…
Herceg (közbevág, de mozdulni nem tud, és szaggatottan, fájdalmas keserűséggel préseli ki a szavakat): Te vagy be akarsz csapni, vagy nem érted a dolgodat. Minden lélegzetvétel fáj… csinálj valamit! Fel akarok ülni…
Orvos: Végtelenül fájlalom, de erre még várnia kell… De tekintetbe véve azt, hogy milyen állapotban volt…
Herceg: Mert milyen állapotban voltam…
Orvos: Nos, amennyire tudom, kegyelmességeden holttestek tucatjai feküdtek, s bizonyosan agyonnyomják teljesen, ha a páncélja fel nem fogja irtózatos súlyukat… Kegyességed nyilván tudja, milyen tud lenni egy elnehezült test… Hát még tízszer, húszszor annyi…
Herceg: Tízszer, húszszor… Szegény barátaim. És… hol a páncélom? Milánói páncél volt, ez volt az első alkalom, hogy magamra öltöttem.
Orvos: Erről mit se tudok, kegyelmes uram. Én már anélkül láttam kegyességedet – mély zúzódásokkal, sebekkel, vérrel borítva. Anglia legjobb orvosai küzdöttek az Ön életéért, és nem hiába… még ha úgy is érzi… Nem hiába…
Herceg: Talán jobb lett volna odaveszni… Micsoda szégyen! Már kezdek emlékezni… Az a véres sártenger… Mit tudsz a csatáról?
Orvos: Franciahon elvesztette az agincourt-i csatát, s vele a francia lovagság színe-virágát. Szinte minden nemesi család gyászba öltözött. Örvendjen, hogy az ön családjában nem kell az asszonyoknak gyászfátylat viselni, s tekintse múló kellemetlenségnek a lábadozás heteit.
Herceg: Az asszonyoknak… anyám már rég belehalt a bánatba… akkor, amikor a burgundiak apámat orvul megölték. Feleségem még gyermek…
Orvos: Végtelenül sajnálom, kegyes herceg…
(Csönd, aztán a Herceg szólal meg, kicsit megjuhászodva)
Herceg: Mennyi ideig fogok lábadozni?
Orvos: Úgy sejtem, eltart még hetekig… De mire beköszönt a tél, már talpon lehet kegyességed… Legyen türelemmel…
Herceg: Tél… Addigra talán ki is vált a családom…
Orvos: Ha így van, annál inkább törekednie kell a teljes gyógyulásra. Kegyeskedjék kerülni a heves mozdulatokat… és most át kell kötöznöm a sebeket… Kérem, bocsássa meg a fájdalmakat, amiket okozni fogok akaratlanul is…
(Hozzálát kirakni a táskájából fityulákat, kötszereket, Robin segédkezik. A herceg hangosan lélegzik, aztán megkérdezi:)
Herceg: Honnan tudod ilyen jól a nyelvünket? Mintha az anyanyelved lenne.
Orvos (egy percre megáll a kezében az üvegcse): Mert az… Francia vagyok.
Herceg: Szóval egy áruló…
Orvos: Ó nem… kegyelmes uram… én nem álltam át… csak itt ragadtam… és azt teszem, amihez értek… gyógyítok… Fogolyként kerültem ide évekkel ezelőtt, mint kegyességed, csakhogy a családom nem fizette ki értem a váltságdíjat…
Herceg: Nem akarta, vagy nem tudta kifizetni… ?
Orvos: Az ég biztosan tudja, én nem… Ha nem orvos lennék, már nem élnék… Sir John Dalyngrigge nem kedveli a nyélbe nem ütött üzleteket… De hát épp akkor betegedett meg… és én meggyógyítottam. Azóta a szolgálatában állok… (Újra rakosgatni kezdi a műszereit, eszközeit.)
Herceg: Szökni… próbáltál-e?
Orvos: Nem, kegyes herceg… A tenger végtelen – akár az emberi aljasság. No meg aztán a pénz sem vet fel.
Herceg: Hát a családod…? Nem tudsz róluk semmit?
Orvos: Bizonyára meggyászoltak… és… új életet kezdtek, ahogy én is.
Herceg: Ahogy Te is…
Orvos: Igen, van feleségem és egy négyéves kislányom. Mary, de én gyakran hívom Marie-nak. Franciául nem beszél, és én nem tanítom. Tán bajom is lehetne belőle. Meg aztán már megtanultam az angol nyelvet – habár magamban franciául gondolkodom.
Herceg. De nem úgy érzel… úgy látom… Hogyan juthattál idáig?
Orvos: Gyakran kérdeztem én is az elején, mért jutottam erre a sorsara… Mert nem én választottam, de nem ám…Aztán… aztán… mit is tehettem volna? Kegyes Herceg, itt is melegít a napfény.
Herceg: Ha éppen nem esik… Nem bírnám ki ezt a helyet egy évig sem… No, kezdjünk neki. Nagyon fog fájni ?…
Orvos (Kicsit elkedvetlenedve, megérintve az előbbi beszélgetéstől): Nem, nem nagyon… azt remélem… Meg aztán… tudja jól, kegyes Herceg, hogy minden fájdalom elmúlik egyszer.
Herceg (türelmét vesztve, kicsit szorongva): Lárifári… Hagyjuk ezt a szócséplést… Meg kell gyógyulnom, mire visszamehetek… Láss neki, te mészáros, a véres munkának…
(Folytatjuk)
Pusztai Péter rajza