Az én falum

A régi Magyarország szép vidékén, Gömör megyében a Turóc-patak mentén fekszik az én kis falum, Lévárt Jobbról-balról hegyek ölelik. Tiszta, ragyogó napfényes időben elénk tűnik hatalmas csúcsaival a Király-hegy és a Vöröskő. Jobbról a murányi hegyek emelkednek, egyik ormán a híres várral, ahová gyermekkorunkban gyakran elkóboroltunk. A Nyírjes tetejéről déli irányban fel-felsejlik a Bükk és a Mátra.
Gömör Magyarország kicsinyben, mondogatták a nagyszüleink…

A kanyargós Turóc-patak mentén vezető úton Rimaszombat felé haladva gyakran mellőzzük Bejét, ahol a gömöri emberek büszkesége, Tompa Mihály lelkészkedett, s nem messze tőle, Hanván nyugossza örök álmát. Ha szülővárosában, Rimaszombatban jártam, egyszer sem felejtkeztem meg róla. A városháza előtti téren mindig megálltam szép nagy szobra előtt.
A második világháború után lelketlen emberek kötelet kötöttek a nyakába. Traktorral lerántották a földre. Hosszú évekig megalázva feküdt a városháza udvarán a mi nagy költőnk, aki a szlovákokért is szenvedett a szabadságharcban…

Nincs itt kegyelem senkinek. Petőfinek sem, Kossuthnak sem…

A mi falunk lélekszáma nem nagy. Mindannyian katolikusok vagyunk. Védőnk és oltalmazónk Nepomuki Szent János. Téglafülkében álló szobra elé tették a falu szlovák nyelvű névtábláját, talán azért, hogy a szent is tanulja meg ezt a kimondhatatlan nevet: Strelnice.
A szomszédos Dereskkel vagyunk szoros kapcsolatban. Közös a hitünk, vallásunk, papunk. Innen oda, onnan ide házasodunk. A foglalkozásunk is azonos. Fazekasok, földmunkások, erdőmunkások vagyunk. Az első világháborúig szinte a legfőbb megélhetést a fazekasság nyújtotta.
Nagy változást hozott a faluban az, amikor Szent-Ivány József földbirtokos a szántóföldjét felkínálta a birtokán dolgozó zselléreknek és cselédeknek, azután pedig a falu gazdáinak, fazekasainak. így jutottunk földhöz, majd erdőhöz és legelőhöz…
A háború vége felé jártunk. Közeledett már a front. Egyre többször jelentek meg a repülőgépek a Turóc völgye felett. Aggódva tekintgettünk az égre. Kérdezgettük egymástól 1944 nyarán, amikor arattunk, vajon jövőre mit ad az Isten, mert már tudtuk, hogy az orosz győz. Ki tudja, mi lesz velünk?…

Mi egy ujjal sem bántottuk a szlovákokat, sőt, nagyon is jól megvoltunk egymással barátságban és békében. És lám, mégis mit tettek velünk, amikor védtelenek lettünk, mint a házatlan csiga.

* Részletek

(Folytatjuk)

Bevezetés /