Márványbarlang-járatban

Patagónia gyöngyszemei

2019. október 25. Jutalomutazásunk utolsó nagy állomása, Patagónia gyöngyszeme, Coyhaique volt. Ez a város több szempontból is gyönyörű élményekkel él bennem, az egyik és legfontosabb, hogy viszontláthattuk Sofiat, a chilei diáklányt, aki egy évig élt velünk. Megismerhettük a családját, hogyan él ő, milyen az iskolája és mindazt, amiről mindig lelkesen mesélt számunkra.
Repülővel Balmaceda városába érkeztünk, ahol már vártak minket. Az első dolog, amire emlékszem, mikor megérkeztünk, hogy kiléptünk a reptérről és szembe csapott minket az erős szél. Meglepődtünk. Pár héten belül mindenféle időjárásban részünk volt, Chile minden részén. A forró Santiago-i idő után, beléptünk a hűvös Patagóniába. Sofía az anyukájávál várt minket, majd elindultunk Coyhaique-be, ami egy 60.000 fős város, de Patagónia egyik legnagyobbjának számít. Nagy szeretettel fogadtak minket a nagyszülei is, és megismerhettük, hogy milyen sokat és milyen finomat is esznek a chileiek. Persze rengeteg ételt kipróbáltam már ezelőtt, de itt mindent picit másképp készítettek el.
A megérkezésünk napján kimentünk a főtérre, ahol éppen egy rendezvényt tartottak, így nagyon jó hangulatban sétálgattunk. A város kisebb mérete miatt és a magas házak hiányában még a városközpontban is teljesen a természetben éreztem magamat. Autóval elmentünk egy közeli folyóhoz, ahonnan rálátás volt egy sziklára, amely emberi arc alakú volt. Megnéztünk egy szobrot, egy nagy kezet, ami tart egy mate-s poharat egy bombilla-val. A máte tea, egy Dél-Amerikában honos növényből készül, majd forró vízzel felöntve fogyasztják a bombilla nevezetű szívószállal, aminek a végén kis szűrő van, hogy ne szívjuk fel a leveleket. Egyik hely szebb volt, mint a másik, pedig csak pár kilométeres körzetben néztünk szét.
Az első teljesen itt töltött napunkon túrára mentünk el, amit előző nap terveztünk be. A busz már 6-kor eljött értünk és egy majdnem 5 órás út várt ránk. Az út elejét szinte végig aludtam, majd zenét hallgattam és csodáltam a tájat. Az első megállónk Puerto Río Tranquiloban volt, ahol egy kilátóban álltunk meg levegőzni. Mikor megérkeztünk az úti célunkhoz, szinte egyből be is ültettek minket egy motorcsónakba. Az úgynevezett, Capillas de Marmolt néztük meg itt, amik márvány barlangok. Már az elején megmondták, hogy ne várjunk olyan sokat tőle, mint amit az interneten láthattunk, mert azok a képek nem teljesen tükrözik az igazságot. Ez kicsit lelombozott, de mikor megláttam ezeket a barlangokat a való életben teljesen leesett az állam. Az interneten látható képek mesebeliek voltak, de a valóságban is oly gyönyörű. Teljesen bevittek minket a járatokba, mindenki csak ámult. A motorcsónakban már az odafele út sem volt semmi, de visszafelé, szembeszéllel mentünk és nem hazudok, ha azt mondom, hogy repültünk. A mellettem ülő ismeretlen chilei nővel hirtelen egymásba kapaszkodva próbáltunk meg a csónakban maradni. Minden pillanatban olyan érzésem volt, hogy kiesek. Szerencsére épségben visszaértünk, de a vezetőnk is bevallotta, hogy voltak kétségei ezzel kapcsolatban, mert tényleg nagyon felerősödött a szél. Egy tóparti étteremben ebédeltünk, amelynek az ára benne volt a túrában, majd ezen tó partján néztünk szét. Ezután már hazafele vettük az irányt, de útközben nagyon sok szép kilátóban megálltunk, amelyekről mutatok pár képet. Este nyolc körül sikerült hazaérnünk és mindenki hullafáradtan feküdt le.
A harmadik napunkon kicsit pihenősebbre vettük a tempót. A délelőtt folyamán bementünk a belvárosba, szuveníreket vásároltunk és befizettünk még egy túrára. Délután pedig elindultunk az Aysén felé vezető úton, ami a régió székhelye. Nem mentünk el odáig, csak az útközben megtalálható szép helyeket látogattuk meg. Két vízesést láttunk és lementünk egy folyó partjára, ahová régen és még most is sokat jár Sofía az anyukájával. Nagyon nyugodt hely volt, mi pedig csak élveztük a természet közelségét. Este közösen vacsoráztunk a családdal, majd korán aludni mentünk.
A negyedik itt töltött napunk is nagyon korán indult, hét előtt már buszon ültünk Queulet felé. Most is öt órás út várt ránk, de ezen az úton nem sikerült aludnom. Egy parkban megálltunk és adtak nekünk reggelit, majd a végcélig mentünk. Felvettünk két stoppost, mert ők is ugyanoda tartottak, mint mi. Ott, először át kellett kelni egy hídon, amelyen egyszerre maximum négy ember tartózkodhatott. Egy tóhoz kellett elsétálnunk, ahonnan egy motorcsónakkal vittek el minket, de kiderült, hogy még majdnem két órát kell várakoznunk. Két opció volt: vagy leülünk és várunk, vagy elindulunk az egyik túraútvonalon egy ideig, amelyen elmehettél egy ideig, majd visszafordulunk. Mi a második opciót választottuk, mert kér órát egy helyben tölteni az nagyon unalmas lett volna. Körülbelül 40 percet túráztunk, majd visszafordultunk és még így is sokat kellett várni a motorcsónakunkra. A hajókázás jó volt, egy gyönyörű vízesést láthattunk, amelynek a tetején volt egy gleccser. Az egész csak fél órás volt, de megérte a sok várakozást. A buszhoz visszatérve kaptunk ebédet, majd egy pár megállóval hazamentünk. Megint nagyon későn értünk haza, és egyből le is feküdtünk.

Február 4-én az utolsó teljes napunkat töltöttük itt. Ebéd előtt a környéken sétáltunk egy kicsit, hogy magunkba igyuk a hangulatát. A belvárosba is elmentünk még egyszer, majd délután a családdal együtt sütögettünk, igazi chilei „asado”-t tartottunk. Késő estig ettünk és beszélgettünk, kiélveztük, hogy még együtt lehetünk. Másnap pedig elérkezett a visszatérés pillanata. Reggeliztünk, majd elbúcsúztunk a nagyszülőktől, akik nagyon belopták magukat a szívünkbe. A reptéren pedig elbúcsúztunk Sofiától, az anyukájától és az unokatestvérétől. Az ilyen búcsúkat nem szeretem, mert nem tudhatod, hogy mikor lesz a következő alkalom, hogy láthatod ezeket az embereket. A repülőnk fél 12 körül kellett volna induljon, de a repülő még csak nemrég indult el Santiago-ból… ami azt jelentette ez, hogy körülbelül három és fél órát kellett várakoznunk. Ez az idő nagyon unalmasan telt el. Az időt keresztrejtvény fejtéssel töltöttem el. A reptérre kijött értünk a fogadóanyukám és egész úton hazafelé meséltem neki. Elég későn, fél 10 körül értünk haza, de én nagyon boldog voltam, mikor megint a saját szobámban lehettem 2 hét után. Már akkor megfogalmazódott bennem a kérdés: hogyan fogom túlélni, mikor végleg itt kell hagyjam ezt a csodás helyet? (Azóta már sokat tudnék erről is mesélni.)

A korábbi úti beszámolók itt olvashatók