Az nem lehet valószerű, hogy a Ness-tóban Szörny éljen, de sose mutatkozzék a vízparton, a szárazföldön!
Így aztán nem csoda, hogy rendre megjelentek az olyan észlelések is, melyek során a tóban élő Valami nagy nehezen, a szemtanú szeme láttára kikecmergett a vízből és lomha mozdulatokkal átdöcögött az út egyik oldaláról az út másik oldalára.
Tény, hogy ezek a szárazföldön észlelt élőlényről szóló történetek színesebbek a vízben látottaknál, és több bennük az – akció.
Az alábbi kaland egy hölggyell esett meg, aki az első világháború idején még kislány volt, szeptemberi történetét viszont csak 1971 nyarán mesélte el.
„A két fivéremmel és a húgommal, Lizzie-vel voltam ott; Lizzie babakocsiban feküdt. A barátainkat vártuk, és azzal töltöttük az időt, hogy kavicsokat dobáltunk laposan a víz felett, amikor meghallottuk azt a rettenetes recsegést-ropogást a kis öböl másik oldaláról, a fák közül.
Azt gondoltuk, valami iszonyatosan nagy test lehet ott, és persze a nagyszüleink figyelmeztettek már, hogy ne menjünk a tó közelébe, mivel vadlovak vannak benne, úgy hogy azt hittük, most az egyik ilyen állatot halljuk!
Leültünk hát egy kicsikét, az a recsegés-ropogás meg mintha egyre közelebbről hallatszott volna, aztán egyszer csak előlépett az az óriási valami a fák közül, és elindult lefelé a parton, a víz irányába. Nem tudnám magának megmondani, hogy rövid vagy hosszú volt-e a nyaka, mert pontosan felénk nyújtotta. Hatalmas volt a teste, a mozgása pedig, ahogy jött kifelé a fák közül, olyan volt, mint egy hernyóé. Szerintem legalább húsz láb hosszú volt – mindenesetre ennyit láttunk belőle. Nos, a színe… akkoriban nem láttam még elefántot, de elefántszínű volt, és mintha fénylett volna a bőre. Alul, a teste elülső részén két rövid, tömzsi lábat láttunk; az állat az egyik oldalára billent, aztán beletette előbb az egyik, aztán a másik lábát a vízbe. Nem vártuk ki a végét – ahhoz túlságosan meg voltunk rémülve. Mindannyian betegen értünk haza, és uzsonnázni sem tudtunk. Ebből kifolyólag el kellett mondanunk, mi történt, és el is mondtuk anyukánknak meg apukánknak, és nagypapa is ott volt, és még most is magam előtt látom, hogyan verte az asztalt. Aztán a lelkünkre kötötte, hogy ne szóljunk erről senkinek. Szóval ágyba dugtak minket, de előtte még kaptunk egy-egy nagy adag ricinusolajat.”
Ez az észlelés hétköznapi, nyugalmas körülmények között ment végbe, egy következő, 1919-ből származó történet viszont már egy viharos estén esett meg. A 12 éves Jock Forbes és édesapja voltak a szemtanúk. A szerző Jock emlékezését idézte:
„Nagyon sötét, viharos este volt. Apámmal rövid időre megálltunk nagyapám scainporti házában, azután folytattuk utunkat. A régi rév közelében voltunk, Inverfarigalgtól körülbelül két mérföldnyire északra; arrafelé nem túl meredek a töltés. Egyszer csak a póni hirtelen megállt, és rémülten hátrálni kezdett. Kis híján minket is lependerített az útról meg a töltésről.
Valami nagy test haladt át az úton körülbelül húsz lábnyira előttünk — a fák közül jött le az útra, lassan átvánszorgott rajta, azután leereszkedett a parti töltésen, és hallottuk a csobbanást, ami feltehetőleg azt jelezte, hogy bement a vízbe.
A részletekre nem terjedt ki a figyelmem; ahhoz túl sötét volt, és engem túlságosan lekötött a póni megfékezésének feladata. Annyi azonban biztos, hogy nagytestű állat volt, mert teljes szélességében elfoglalta az utat.
Apám, ha jól emlékszem, gael nyelven motyogott valamit, azután egy-két pillanat múltán továbbindultunk hazafelé, és soha többé nem került szóba az eset.”
Bár mindkét megfigyelő egy nagytestű állatról beszél, viszont semmi sem utal arra, hogy ugyanarról az élőlényről lenne szó, mely a tó fenekén él.
1923-ban sor került egy harmadik észlelésre is, szemtanúja Alfred Cruickshank gépkocsisofőr volt, aki éppen a reggeli vonathoz igyekezett, hogy Glasgowból érkező főnökét fogadja a vasútállomáson. Hajnali 5 felé járt, csupán az autó fényszórói világítottak.
„Láttam, hogy mozog valami – nagy, púpos teste volt, mintegy hat lábnyira magasodott fel az útról, hasa a földet súrolta; az állat teste körülbelül tizenkét láb hosszú lehetett, ehhez jött még a tíz-tizenkét láb hosszú, vastag farok. Lassan távolodott el az úttól, tulajdonképpen kacsázott; két lábát láttam a hozzám közelebb eső oldalán. Láttam a nagy fej körvonalait is a pisze orral, és mintha a fej közvetlenül ült volna a testen – más szóval úgy tűnt, a lénynek nemigen lehet nyaka.
A kanyarba érve lassítottam, így halványodott a világítás, de fordulás közben röfögő hangot hallottam abból az irányból. A kanyar után megálltam, de megfordulni nem tudtam, gyalog pedig semmi kedvem nem volt visszamenni.”
Cruickshank úr szerint az állat sötét olajbogyó-khaki színű, alul világosabb árnyalatú volt, bár nyilvánvaló, hogy a gyenge fénynél nehéz lehetett pontosan megítélni a színeit. Története abban tér el a leginkább a többi szemtanú beszámolóitól, hogy hiányzik belőle az olyannyira jellegzetes hosszú, karcsú nyak. Amikor megkérdeztem tőle, lehetséges-e, hogy az állat feléje fordította a fejét, ezért támadt az a benyomása, hogy a fej nagy, nyak viszont nincs, ő azt válaszolta, hogy ez nem valószínű, s érzése szerint az sem lehetséges, hogy a bokrok takarták volna el előle a fejet és a nyakat.
A legfontosabb azonban az, hogy Cruickshank úr ragaszkodik hozzá, hogy látott egy húsz-huszonöt láb hosszú, mozgó állatot az út mellett…
A mindegyre szaporodó észlelések arra késztették a kételkedő tudományt, hogy türelmesebben fogadják az eddigi ismereteiknek ellentmondó jelentéseket s a konfrontációból együttműködésre lépjenek a megfigyelőkkel. Sajnálatos dolog, hogy ez a közeledés már csak a huszadik század vége felé következett be; addig a szemtanúk le kellett, hogy nyeljék a tudósok megvetéssel elegyes, élcelődő kételyeit.

(Folytatjuk)

A sorozat eddigi részei megtalálhatók – itt