Internet kávézó II/3.

Mai vendégünk: Zsubori Ervin, az Arnolfini Kantin alapító-szerkesztője

Kávék emlékezete

Első negyedszázadomban nem ittam kávét. Viszont egy idő után én jártam a kisboltba vásárolni – gyalog tíz perc, biciklivel három –, ahol, ha szerepelt a listán, kávé is került a kosárba. Negyedkilós Karaván. Pörkölt, de szemes. Így azt meg is kellett darálni. Ezt egy ideig bevállalták a boltoskisasszonyok, később viszont a nagy, berregő darálók kikerültek a pénztár melletti polcra, ahol fizetés után mindenki maga őrölhette meg a felbontott zacskó tartalmát. Kiskamaszként eleinte tartottam a művelettől, a finomságot is be kellett állítani, közepesre, meg ügyelni, hogy ne menjen mellé, de amikor már uraltam a technikát, akkor örültem, hogy magam intézhetem a dolgot, s nem kell feltartanom a sort a kiszolgálópultnál. A kávé aztán édesanyám kotyogójában végezte, igazodva a kor divatjához…
Kávézni az egyetem után kezdtem csak, a hangulat miatt. Beülni valakivel egy kávéra valahová – olyan volt ez, mint egy ünnep. Ritkán került rá sor, de akkor jó helyen, megadva a módját: többnyire kapucsínó, finom süteménnyel, ahogy dukál.

A pesti Astoria szálló kávézója jut eszembe, meg egy étterem-kávézó a Várnegyedben, egy hotel a Duna-korzón, és Párizs, Berlin, Prága. Kéthavonta egy-egy alkalom talán. Aztán a lapoknál, ahol dolgozni kezdtem, az éjszakába nyúló lapzárták fokozatosan előhívták az igényt a kávé ébren tartó hatására is. Végül a mindennapokba is beköltözött ez a rituálé, s immár valóban szinte elképzelhetetlen, hogy a családi asztalnál ne egy finom, saját főzésű, tejhabbal turbózott kávéval – immár Omniával – induljon a nap, majd záruljon az ebéd. Vagy, például lapzárták idején, akár legyen a hab nélküli, délutáni kávé meg egy szelet nápolyi az ebéd maga.
Klasszikus kávéházba rendszeresen, visszatérő vendégként, nem igazán jártam soha. Pár éve megteremtettem viszont a magam virtuális kisvendéglőjét, egészen pontosan egy uzsonnázót az ízemlékezethez, az Arnolfini Kantint, ahol Koffein Klub is működik. Egy csésze jóféle emlékekből lepárolt kávéra szívesen invitálom be ide közelebbi-távolabbi ismerőseimet is. Van miről mesélni.
Jómagam a kávét sokáig két cukorral ittam, ezt ma már nem is nagyon értem, aztán néhány esztendeig eggyel, de legalább másfél évtizede szigorúan cukor nélkül. Hogy miért, arra – a magam számára is – egy kiállítás kapcsán fogalmaztam meg a választ. Egyik festőművész barátom tárlatát volt szerencsém megnyitni, még 2011-ben, amelynek ez volt a címe: Kávé cukor nélkül. A felvezető beszédem e szavakkal zárult: Mózes Katalin, „ha úgy hozza a sors, hellyel kínál, vizet forral, s a patinás asztalterítőre egy legalább százharminc éves csészében kávét rak eléd. Feketét. Cukor nélkül. Amely kifejezés itt természetesen nem hiányt jelöl, hanem azt, hogy amit kapunk, azt a maga valójában, a maga természetes létformájában élvezhetjük. Nem megédesítve, de nem is keserűn. Mert a kávé cukor nélkül – akárcsak ez a tárlat – nem keserű, hanem az, ami; esszencia.”


Előző eresztés: https://ujkafe.website/?p=88065

Az eddig megjelent „csapolásokat” itt olvashatjátok:
https://ujkafe.website/?s=Internet+k%C3%A1v%C3%A9z%C3%B3

2020. február 3.

2 hozzászólás érkezett

  1. Fontné Bakonya Erzsébet:

    Ervin! Imádom az ilyen visszaemlékezéseket.
    Egy pillanatra visszahoztad a fiatalságomat, és
    szerintem másokét is.
    Nagyon köszönöm.

  2. Mózes Katalin:

    Szép megnyitó volt, nagyon! Remélem iszunk még együtt kávét, habár a csészék azóta alighanem elvesztették a fülüket, talán ki is csorbulak.
    K.

Szóljon hozzá!