Székedi Ferenc: In memoriam

Az erdélyi magyar újságíró társadalmat megrázta a hír: néhány nappal ezelőtt, hetvenhét esztendős korában, Nagyváradon, elhunyt Szilágyi Aladár szerkesztő, író, újságíró, helytörténész. És most szeretném elmondani azt is, amit jó néhány nekrológ csak alig érintett. Szilágyi Aladár ugyanis egyike volt azoknak az értelmiségieknek, akikre hosszú évtizedeken át Nagyvárad irodalmi és művelődési élete támaszkodott.

Még akkor ismertem meg, amikor más fiatal író- és újságíró társaival együtt, a múlt század hatvanas éveiben, életre hívták az Ady Endre irodalmi kört, majd az Irodalmi Kerekasztalt, ami egyáltalán nem bizonyult könnyű vállalkozásnak. Egyrészt, mert a romániai magyar irodalmi élet azokban az években Kolozsvárra, Marosvásárhelyre, majd később Bukarestbe, a Kriterion Könyvkiadó köré tömörült. Másrészt, mert Nagyvárad akkor – és még az elkövetkező két évtizedben – az ott fogható magyar televízió lázában égett és a legtöbben, munka után, hazamentek, bekapcsolták a tévét és nem nagyon érdekelte őket, hogy a körösparti városnak önálló magyar értékteremtő művelődési élete legyen. Harmadsorban pedig az állambiztonság fokozatosan szemmel tartotta a szellemnek mindazon embereit, akik a magyar határszélén próbáltak helyi – vagy szélesebb összefüggésekben – erdélyi magyar irodalmat teremteni. Jónéhány nevet tudnék most felsorolni az újságíró Implon Iréntől és Bölöni Sándortól kezdve, a mérnök-író Varga Gáboron át egészen az Ódzsának nevezett Szabó József rendezőig, aki a váradi társulatot az operettszínházba való elhajlásból és a könnyű szórakozásból kimenekítve, a romániai magyar színházművészet korszerű alkotóműhelyévé tette. A társulat azokban az években az Ifjú W.-vel, Az éjjeli menedékhely látomásos színpadképeivel és több más, feledhetetlen előadással körbejárta nem is egyszer Erdélyt. Tény és való, hogy az 1989-es romániai rendszerváltás után Nagyvárad az ő munkásságukra alapozhatott, amikor a város több irodalmi lapjával, jónevű újságíróival számos tekintetben a romániai magyar közélet élvonalába állt és mind a mai napig, nem kis erőfeszítések árán, ott is maradt. Szilágyi Aladár, különösképpen 1989 után, rengeteg írt és számos könyvet megjelentetett, voltaképpen azokra a riportokra, interjúkra támaszkodva, amelyek a különböző lapokban napvilágot láttak. 2004-től például az Erdélyi Riport című nagyváradi hetilap közölte azt riportsorozatát, amelyben közel száz máramarosi, partiumi, bánsági, olténiai és dobrudzsai település apró nemzetiségi szórványainak életét, megmaradásuk titkait tárta fel és A Klisszura titkai című könyvében meg is jelentette. Kevesen tudják, hogy a Klisszura nem más, mint egy aldunai szoros, a jobban ismert Kazán szoros előtt, és apadóban levő szerb falvak sorakoznak mellette. Amennyiben a klasszikus riportírás lesz még tananyag az újságíró iskolákban, akkor Szilágyi Aladárnak ez a kötete akár tankönyv is lehetne. Hiszen olyan földközeli, hétköznapi élettel, kortárs emberekkel teli riportokat írt, amelyekben kitér ugyan a statisztikákra, történelemre, sőt még az anyanemzetek és kisebbségek kapcsolatára is, de a lényeg mégis az ottlét, a terepismeret, a helyszínek élményvilága és nem valamiféle világhálós összekaparás. Nem ritka, amikor azt mondják az újságíróra, hogy egy író veszett el benne, vagy éppenséggel az írót jellemzik újságírói vénával. Szilágyi Aladárban ott volt mindkettő, egyik sem veszett el, hanem tökéletesen kiegészítették egymást. Ezért is gyászolják olyan sokan Ady városában és egész Erdélyben.


Forrás: Bukaresti Rádió magyar nyelvű adása, Vélemény rovat, 2020. március 20. * Szilágyi Aladárról/-tól még itt olvashatunk a Káfén

2020. március 25.

Szóljon hozzá!