Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (39)

Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.

Szilágyi Aladár: A Klisszura titkai

(Erdélyi Riport Könyvek, Scripta Kiadó, Nagyvárad, 2006, Szerkesztő: Szűcs László, Műszaki szerkesztő: Bálint Alíz, Fotók: Mihály László, Szilágyi Aladár, Szűcs László)

Mintha csak egy krimi lenne. Vagy valamilyen földrajzi rejtély. A Stonehenge titkai. A Húsvét-szigeti szobrok titkai. A piramisok titkai. És így tovább.
De nem az, noha a földrajzhoz van némi köze. A Klisszura ugyanis aldunai szoros, az ismertebb Kazán szoros előtt és apadóban levő szerb falvak sorakoznak mellette. Itt járt riportúton Szilágyi Aladár (1943), de ezen túlmenően, az egész országban felkereste a cseh, szlovák, ukrán, görög, bolgár, lipován, török, tatár és más kisebbségek lakta településeket. Szórványokat és zárványokat a Partiumtól Dobrudzsáig – ahogyan írta. Voltaképpen nem tett mást, mint a romániai iskolákban tanult mondat második felének mélyére nézett: „Romániában élnek románok, magyarok, németek és más nemzetiségűek.” Megtette ugyanezt Domokos Géza (1928-2007) is, amikor az 1970-ben megalakult Kriterionnál működésbe hozta a nemzetiségi szerkesztőségeket. Azok a könyvek terrmészetesen, inkább a történelem, az irodalom, a kultúrtörténet, a néprajz körül forogtak. Ezredforduló táján a fáradhatatlan és mindenre emlékező Schmidt Helen, a kiadó munkatársa segítségével Csíkszeredában, a Kriterion Alapítványnál mi is megpróbáltuk székelység-közelbe hozni a romániai nemzetiségeket, de a próbálkozás inkább csak a bemutatkozás szintjén rekedt.
Szilágyi Aladár viszont klasszikus, földközeli, hétköznapi élettel, kortárs emberekkel teli riportokat ír, amelyekben kitér ugyan a statisztikákra, a sajátos történelemre, sőt még az anyanemzetek és kisebbségek kapcsolatára is (nemcsak Magyarország, hanem Csehország, Szlovákia, Törökország, Bulgária, Szerbia, Horvátország, Ukrajna, Oroszország – ez utóbbi kettő néha még hajba is kapva – figyel a nemzettársaira), de a lényeg mégis a jelenlét, a terepismeret, a helyszínek élményvilága. Amelyek egyébként más, magyar szórvány könyveiben, útleírásaiban is olyannyira olvasmányossá teszik a szerző szövegeit. Nem ritka, amikor azt mondják az újságíróra, hogy egy író veszett el benne, vagy éppenséggel az íróban látják meg az újságírói vénát. Szilágyi Aladárban megvan mindkettő, egyik sem veszett el, tökéletesen kiegészítik egymást. Az ötvöző anyag pedig a közéletiség, a társadalomra, a hatalomra figyelő éles szem, amely Nagyváradon, Ady szellemében, alighanem kötelező. Ezért ha valakit érdekel, hogy Románia milyen sokszínű ország, akkor a következő lépéseket tartsa be: 1. először a világhálón ismerkedjen meg a statisztikákkal, keresse meg az azonosításhoz nélkülözhetetlen román és kisebbségi helységneveket. 2. Olvassa el Szilágyi Aladár könyveit. 3. Személyesen látogasson el a kisebbségi közösségekbe, mert jóval erőteljesebb élmények érik, mintha a Kanári-szigeteken süttetné a hasát. Ott ugyanis már nincsenek titkok. Még a koktélok összetételében sem.

Szilágyi Aladár: A Klisszura titkai (fejezet a riportkönyvből)

LlPOVÁNOK A RAZELM-TÓ PARTJÁN
Azok a vízen járó emberek

… A Razelm-tó partján egy történelem szeszélyeinek gyakran kitett nép leszármazottait kerestük a zömében orosz anyanyelvű emberek lakta Sarichioiban, Azokat, akik számára „nyitott könyv a csillagos ég, a feneketlen nádas, a mocsarak illata”.

Enisala felől Herakleea vára alatt elhaladva érjük el a Dunadelta Bioszféra Rezervátum peremét. Az út mindkét oldalán bőven kapunk megállásra csábító kóstolót a Babadag és a Razelm tavakat a Deltával összegubancoló vízi világból.
Ha nem sürgetne a legnépesebb lipován település, Sarichioi polgármesterével egyeztetett időpontunk, szívesen tanyát vernénk legalább egyetlen napra a keskeny erek szabdalta, gömbkoronás füzek szegélyezte nádsűrűség szélén, gyönyörködhetnénk a lagúna sötétkék vize fölött kavargó dankasirály-felhő, az üde zöld szigeteket megszálló nyárilúd-csapat, a sekélyesben csőrével „kaszáló” gulipánkülönítmény tüsténkedésében.
Ha pedig dobrudzsai portyánk utolsó falujában is legalább egyetlen teljes napot múlathatnánk el, megvolna az esélyünk arra, hogy felkutassuk, talán szóra bírjuk a jószerével napjainkban is egyre-másra születő lipován legendák tanúit. Csodás esetekkel a közelmúlt is szolgál: legutóbb 1977-ben látták (!) – s ezt több óhitű keresztény által esküvel megerősített, az egyházi elöljárókhoz intézett levél is tanúsítja – a Duna menti Carcaliu falu csodadoktorként is elhíresült, tíz évvel korábban jobblétre szenderült papját, Manuil atyát két ősz szakállú, fényességet sugárzó férfiú kíséretében a Razelm víztükrén lépegetni. A brailai óhitű metropoliához (érsekséghez) címzett levél szerint tizennyolc munkába induló, autóbuszra várakozó személy: tizenegy férfi és hét nő volt a szemtanúja a három lebegő aggastyán megjelenésének. „Úgy siklottak a vízen, mintha jégen jártak volna – olvasható a levélben. – Letelepedtek a kocsma teraszán, Manuil atya kihozott egy üveg ásványvizet, és három, a Napnál, villogóbb poharat szedett elő a tarisznyájából. Amikor kiitták a poharakat, abban a pillanatban eltűntek a szemünk elől…”

Eredetmonda, a letelepedés. Tulcea megye legnépesebb, több mint 8000 lakosú községéhez öt település tartozik. A zömében románok lakta falvakkal ellentétben, a községközpont 3722 lakójából a legutóbbi népszámlálás alkalmával 2177-en vallották, magukat „orosz-lipován”, 1250-en pedig csak „orosz” nemzetiségűnek. A „tiszta oroszok” nagyorosz mozgalma, mely saját képviselőt szeretne bejuttatni a román képviselőházba, nemlétezőnek nyilvánította a lipován többséget. Ez a kettészakadt, összesen 3427 lelket számláló óhitű közösség együttesen Sarichioi népességének elsöprő többségét: 92 százalékát képezi. A kollektív identitászavart, „identitástudat-hasadást” még inkább fokozza, hogy a régi rítus híveinek tábora papos (popovci) és pap nélküli (bezpopovci) „felekezetre” oszlik. Mindegyikük külön-külön emelt templomot magának, s a helybeliek elmondása szerint a közös gyökerek, a közös nyelv, a közös szokások ellenére elkülönülten élnek, napjainkig ritkán házasodnak egymással. Kevéssé köztudott, hogy a „lipován” szó voltaképpen egy csúfnévnek szánt népelnevezés. Ráadásul Sarichioiba több hullámban érkeztek, Sarichioiból több hullámban távoztak az óhitűek, akik lényegében két, egymástól jól elkülöníthető társadalmi réteget alkottak: a földműves-halász sztaroverekét, illetve az úgynevezett ígnat-, vagy nyekraszov-kozákokét.
A népi emlékezet – évszámok rögzítése, a földrajzi hely pontos megnevezése nélkül – úgy tudja, hogy „valamikor nagyon régen, valahonnan Oroszországból” indult világgá a cári hatóságok, a hadsereg és az egyház üldözésének kitett óhitű közösség, hogy olyan földet találjon menedékül, ahol nem végzik ki, nem száműzik Szibériába, nem vetik börtönbe, nem korbácsolják meg az ősi szertartásokhoz és hitükhöz ragaszkodókat. A nép egy-egy atamán vezetésével bárkákba szállva szökött meg, előőrsöket küldtek mindenüvé, nappal rejtekhelyeken bújtak meg, csak éjszaka hajóztak délnek. Gyakran kellett folyó menti erődök mellett elhaladniuk. A főatamán – a legenda szerint – a menekülők védelme érdekében megparancsolta: a felsíró csecsemőket azonnal dobják vízbe, nehogy felriasszák a parti őrséget. Végül egy beláthatatlanul nagy, erősen hullámzó víztükörhöz értek, annak a partja mentén eveztek napnyugat felé. Nagy sokára megpillantottak egy nyugodt tükrű tavat, amelyet csupán egy keskeny homokpad választott el a tengertől. A vidék nagyon békésnek tűnt, a tó halban gazdagnak, a partja termékenynek, az erdő borította dombok az őshaza tájaihoz voltak hasonlatosak. Kikötöttek, és a Razím-tó (ők a mai napig így nevezik) partján megalapították Sarichioit.
A Níchíta diakónus által megörökített monda reális és legendás elemek ötvözete – véli Sevastian Fenoghen történelemtanár, a település helytörténetének búvárlója. Sari-Kioyt, Sárga falut nem
a lipovánok alapították, hiszen Evlia Cselebi török utazó 1651-ben járt Babadagban és környékén, beszámolója szerint a település lakossága muzulmán, tatár volt, három „gyaur” családdal éltek együtt.
A pravoszláv egyházon belüli szakadásnak, mely az óhitűek kiválásához és szétszóratásához vezetett, számos politikai, társadalmi oka volt. Az első Romanov cárok a hatalom központosítása érdekében fogtak össze az ortodox klérus vezetőivel, akik az egyházi intézmények centralizálását szorgalmazták a moszkvai patriarkátus, „az orosz Vatikán” vezetése alatt. A mindinkább terjeszkedő birodalom különböző részein, meglehetősen, eltérő rítusok, hitelvek, gyakorlatok egyneműsítését célzó reformokat vezettek be, a balkáni ortodox modell alapján. Az egyházon belüli konfliktusok a vezető papság szintjén néhány évtized alatt elcsitultak. A felső klérus megtört, behódolt, az alsó papság ellenállóit kivégezték, börtönbe zárták, száműzték. 1667-ben következett be a kiátkozással járó végső schisma, azt követően pedig a „sztaroverek szektás bandáinak” teljes felszámolását tűzték ki végcélul. A pásztorok nélkül maradt, régi szertartásaihoz, szokásaihoz ragaszkodó nyáj a menekülés útját választotta. Előbb a Don menti kozákok oszmán fennhatóság alá tartozó, gyakorlatilag önálló „köztársaságában” találtak menedéket, akár a röghöz kötöttség, a jobbágysors ellen szinte évtizedenként fellázadó – többnyire szintén óhitű – parasztok.
Törökország gyengülésével a cári hadsereg mind gyakrabban folytatott előbb megtorló hadműveleteket, majd területszerző hadjáratokat a doni „respublica” ellen. Mivel a kozákság jelentős része, főleg a módosabbja behódolt Oroszországnak, az óhitűeknek ismét menekülniük kellett. Legtöbben az Oszmán Birodalomhoz tartozó Dobrudzsában találtak új hazára.
Sarichioiba 1708-ban érkeztek meg az első sztarover parasztok. A kubányi, ugyancsak óhitű kozákok Ignat Nyekraszov főatamán vezetésével évtizedekig küzdöttek a cári hadakkal, s miután az orosz hadsereg megtörte az ellenállást, ők is a minden felekezet iránt toleráns török impériumban kerestek menedéket. Sarichioiban és a közeli Dunavat faluban 1740 és 1761 között, több hullámban, megközelítőleg 1600 harcos telepedett le családostul. Az ignat-kozákok státusa kezdettől fogva különbözött a régebben ide érkezett hittestvéreikétől. Az utóbbiaknak évi jövedelmük három százalékát kellett a török hatóságoknak kifizetniük. A katonanépnek viszont bármikor készen kellett állnia a hadba vonulásra. A porta szívesen vette igénybe a hivatásos harcosok szolgálatát, annál is inkább, mert Dobrudzsa ütközőövezetté vált a két nagy birodalom, Oroszország és Törökország között.
A kozákok néhány év alatt valóságos erődítménnyé alakították Sarichioit, mély árkokkal, cölöpfalakkal vették körül, bejáratait éjjel-nappal őrizték. Fegyelmezett katonanép lévén, szervezettebbek voltak a sztarover parasztoknál. A krug, a tanács, amelynek minden 18. évét betöltő férfi a tagja volt, maga választotta vezetőit, papjait, kórusvezetőit és tanítóit. Nem csak a hadi tudományokban szereztek jártasságot. Minden kozák család köteles volt jövedelmének kétharmadát (!) a közösség javára áldozni. Ebből tartották fenn a közösségi, az egyházi intézményeket, az iskolát, az idősek otthonát, s vásároltak lovakat, fegyvereket, halászkészségeket. A „demokrácia” az élet minden területén érvényesült, tulajdonjogi kérdésekben is maguk döntöttek, ha kellett, büntettek, ha kellett, kiközösítették a törvényszegőket, s halásztársulásaik révén sokkal hatékonyabban munkálkodtak, mint az évszázados tapasztalattal rendelkező paraszthalászok. Mindannyian alávetették magukat a szigorú, íratlan erkölcsi szabályoknak, tilos volt a dohányzás, a túlzott alkoholfogyasztás. Pap- és tanítóhiány idején maguk közül, a közösségből nevezték ki azokat az írástudó férfiakat, akik el tudták olvasni az ősi szlavón szövegeket.

A föld sói. A krími háború következtében Oroszország nyomására a törökök végül felszámolták a mozgékony félkatonai kozák szervezeteket. Az önszerveződés megszűntével a közösségek egyházi, oktatási, kulturális intézményei is elsorvadtak. A harcosok lassan a parasztok szintjére süllyedtek életminőségben, szokásaikban, morálisan egyaránt. Bár a törökök általában nem vetették be véreik elleni harcokba a kozákokat, az orosz hadsereg, s elsősorban éppen a cári szolgálatban maradt zaporozsjei kozákok minden alkalmat kihasználtak arra, hogy a Dunán átkelve csapásokat mérjenek a mind békésebb foglalkozásokat űző, földet, szőlőt művelő, halászó ignat-kozákok ellen. Öldököltek, fosztogattak, gyújtogattak, s az óhitűek papjait a krími háború után, Dobrudzsa hároméves megszállása idején elhurcolták, és életfogytiglan tartó szibériai száműzetésre ítélték.
A falvak népe a vész idején elmenekült, százával, ezrével települtek át előbb az Ausztriához tartozó Bukovinába, majd Bulgáriába és Törökországba, ahonnan többségük soha nem tért vissza. A történelem fintora: Miklós cár végül az egyre megzabolázhatatlanabb újhitű zaporozsjei kozákokat is száműzte, s ők ugyanolyan feltételekkel telepedhettek le az Oszmán Birodalom területén, mint az óhitű Nyekraszov-kozákok, mi több: az utóbbiak néhány Duna-deltai települését elfoglalták, s a legjobb halászóhelyeket is elvették tőlük.
Oroszországban a cári hadsereg megtorlásai elleni tiltakozásul templomaikban önmagukat felgyújtó Filipov-féle óhitű szekta híveit illették először a lipován elnevezéssel. Ezt a lebecsmérlő nevet az ukránok, és főleg a zaporozsjeiek, átvitték a Dobrudzsába menekült óhitűekre is, bár az utóbbiaknak semmi közük nem volt az „önfelgyújtókhoz”. Mire kitört a Román Fejedelemség függetlenségét is eredményező 1877-es orosz-török háború, az üldözöttek már beletörődtek az önérzetüket sértő lipován csúf névbe, s az rövidesen általánossá vált. Csupán attól rettegtek, hogy a béketárgyalások során Dobrudzsát nehogy Oroszországnak ítéljék. Történelmi szerencséjükre, az oroszok – román szövetségeseik heves tiltakozása ellenére – inkább Besszarábiát igényelték, s Romániának hagyták a török-tatár-bolgár többségű, soknemzetiségű Dobrudzsát. Ennek következtében a lipovánok megszabadultak az „anyaország” halálos ölelésétől. Az óhitűeket sújtó egyházi átkot csak 1905-ben vonta vissza az orosz ortodox egyház, pedig az elűzött sztaroverek, ignat-kozákok imáikban – az egyházszakadást előidézők kivételével – minden cár atyuska és pátriárka egészségéért és lelki üdvéért is fohászkodtak…
A Dobrudzsával megnagyobbodott Román Királyság sem bánt kesztyűs kézzel az „örökölt” népekkel. A lipovánok részben, a törökök, tatárok, bolgárok, cserkeszek, gagauzok jelentős többségben elhagyták az országot. Helyükbe Havaselve és Moldva minden részéről, később Erdélyből is tömegesen telepítettek be románokat, illetve Bulgáriából mace-dorománokat, az eddigi etnikai arányok megváltoztatása érdekében. „A föld sói” – Katalin cárnő, a mostohának bizonyult anyaország uralkodója nevezte így némi sajnálkozással hontalanná válásuk után a lipovánokat –, ők sem maradtak érintetlenül az impériumváltás után. Kellett a terület a földéhes telepeseknek, s a román állam egyszerűen nem ismerte el, legfeljebb csak 50 százalékban újította meg az óhitűek földtulajdonra vonatkozó jogait. Ennek ellenére a lipován közösségek ismét bebizonyították életerejüket. Sarichioi lakosságának 80 százaléka halászatból, a többi föld- és szőlőművelésből élt, 18 kerhana – halfelvásárló központ –, 20 szélmalom és ugyanannyi vegyesbolt működött a faluban.

Marx testvér meg Engels testvér. A második világháború végkifejlete, Románia szovjet csatlós állammá szelídülése többféle viszonyulást váltott ki a lipován közösségből. Sarichioiból 1250-en engedtek a „hon hívásának”, és 1946-ban visszatelepedtek a Kubány környéki őshazába, a Tudor Vladimirescu hadosztályban harcoló lipován fiatalok pedig hazatérve az uralmat megkaparintó kommunista rezsim, majd a kollektivizálás hű katonái lettek. Olyannyira, hogy a köreikből Sarichioiban toborzott 80 (!) aktivista a környék rettegett „rohambrigádja” lett. Azokat a falusfeleiket, akik „nem értették meg az idők szavát”, akik nem voltak hajlandók földjeiket, állataikat, gépeiket, halászfelszerelésüket a közösbe adni – a történelem minő fintora! –, a Duna-delta, a Duna-csatorna vagy a Baragán kényszermunkalágereibe internálták.
Egy ötvenes évek elején megjelent újságcikkekből készült válogatásban olvastam: a legleleményesebb pártaktivista úgy csábította urnákhoz a derék lipovánokat, hogy óriási Marx- és Engels-portékat rakatott ki, s a félrevezetett nép lelkesen adta le rájuk a voksát, elvégre „ők a mieink, hiszen olyan szép szakálluk van”…
1957-ben alakult meg a „Lenin Útja” termelőszövetkezet, mindenkitől mindent elvettek, mindenkit a földekre hajtottak, a halászokat is. A szélmalmok, a kerhanák ebek harmincadjára jutottak, az emberek százával áldozták fel az állataikat, hogy ne szolgáltassák be a közösbe, s a legfájdalmasabb az volt, hogy a halászat elsorvadásával több mint ezer bárkát aprítottak fel tüzelőnek.
A hajdan legendásan leleményes, szorgalmas sztaroverek, önállóságukra, szabadságukra és szigorú erkölcsükre büszke ignat-kozákok valóban „lipovánszintre” süllyedtek. Akik nem menekültek közülük a városokba, vagy nem széledtek szét kubikosmunkára, „szakállas kotrógépekként” az ország nagy építőtelepein, azokon úrrá lett a közöny, a nemtörődömség, az alkoholizmus. Nagy hagyományú egyházi iskoláikat réges-régen, még a 40-es évek végén felszámolták, s az állami tanintézményekben – bár itt is, mint az országban mindenütt, általános lett az orosz nyelv tanítása – a mindenki számára kötelező oroszórák kivételével megszűnt a más tantárgyak anyanyelvű oktatása.
Ez a nép, amelyet a történelem annyiszor kényszerített gyors helyzetfelismerésre, döntésre és cselekvésre, a rendszerváltást traumaként élte meg, nagyon lassan váltott. Sarichioiban szűnt meg a legkésőbben, 1992-ben a kollektív gazdaság, s annak felszámolása után sem törekedtek a földek visszanyerésére. Annyira nem, hogy a tülekedők, a máshonnan idesettenkedett ügyeskedők megkaparintották előlük a földek, a szőlők, a gyümölcsösök javát. Maradt a lassan újraéledő halászat, ki-ki egymaga próbált boldogulni több-kevesebb sikerrel. Mire ismét fellendült ez az ősi tevékenység, mire a lipován családok szorgalmasabbja kezdett szépen gyarapodni, megjelentek a halászati jogot kibérelő, a vízfelületeket megkaparintó „cápák”: a nagyvállalkozók.

A polgármester másképp tudja. A lapok az utóbbi években gyakran írtak a Duna-deltában és környékén jelentős területeket és vízfelületeket megkaparintó magáncégekről. A település első embere, Sasna Mihai Fedor véleménye merőben különbözik azokétól, akik úgy vélik, hogy a vizek új urai, a nagyvállalkozók agresszív területfoglalása a lipován halászok megélhetési lehetőségeit vette el. Ellenkezőleg, szerinte rendet teremtettek a Duna-deltában és a Fekete-tenger menti lagúnatavak világában. A Duna-delta Bioszféra Rezervátum szakértői egy emberként a Iipovánok hagyományos életterének biztosítását vélik elsődleges feladatnak. A polgármester szerint viszont nem a természetvédők, hanem a vizek bérlői voltak azok, akik a tavak körülkerítése, az őrszolgálatok bevezetése révén elejét vették annak, hogy a viza, a tok, egyéb, halászati tilalom alá eső, kipusztulás fenyegette fajok végleg eltűnjenek. A vállalkozók szervezett formában kezdték el rendszeres haltelepítések révén a vizek újranépesítését. A 35 éves, autószerelőből községi elöljáróvá emelkedett férfiú még emlékszik rá, hogy a rendszerváltás előtti-utáni években mindenütt elterjedt a szabad rablás gyakorlata, bizonygatja, hogy a profi vállalkozóknak köszönhetően helyreállt a rend, fellendült a halkereskedelem, a halfeldolgozó-ipar, s a magánvállalatoknál alkalmazott lipovánok stabil jövedelemhez jutottak. Alaptalannak véli azt az általunk hallott vélekedést, mely szerint „a halászok nappal dogoznak, éjjel keresnek”, azaz nem halászati bérmunkásokként, hanem inkább munkaidőn túli orvhalászattal keresik meg a kenyerüket.
Sarichioi polgármestere rövid irodai beszélgetés után javasolja, hogy tartsunk terepszemlét a Razelm partján. A falu jobbára magasabban fekszik Románia legnagyobb édesvízi tavának szintjénél, de a település part menti sávja szinte belelóg a víztükörbe. Az utóbbi évtizedekben, amióta a lagúnákat teljesen elzárták a tengertől, és a Ceausescu-érában mesterséges édesvízi csatornákkal kötötték össze a Deltával, nemcsak a biológiai, hanem a vízgazdálkodási egyensúly is felborult. Emelkedett a tavak szintje, jelentős területeket hódítottak el a szárazföldtől, s a legnagyobb veszély az, hogy a szélviharok okozta hullámverések évről évre újabb és újabb földdarabokat harapnak le a vízparti telkekből. A part lakói ugyan megpróbálnak maguk tákolta kőgátakkal védekezni a hullámverés ellen, de nem sok sikerrel. Átfogó gátépítési munkálatokra lenne szükség, ám az önkormányzat csak a partnak tulajdonosa, a tavaknak nem, a vizekből semmi jövedelme nem származik, s nem rendelkezik elegendő anyagi forrással a Sarichioihoz tartozó partszakasz megerősítéséhez.
„A lakosság kártérítést sem igényelhet – magyarázza a polgármester –, hiszen a hullámok okozta rombolást a jelenleg érvényes törvény nem sorolta be a természeti csapások kategóriájába. A tó nem a miénk, viszont ha nem tartjuk karban a hozzánk tartozó partszakaszt, mind a vízparti porták tulajdonosait, mind a polgármesteri hivatalt súlyos pénzbüntetéssel szankcionálják az illetékes megyei hatóságok. Már a templomaink is veszélybe kerültek.”
A verőfényben csillámló-párálló víztükör peremén néhány halász hálókat tereget, a bárkákat matatgatja. Egy közeli apró sziget irányába hosszan, benyúló, keskeny móló málladozó deszkáit kerülgetjük. Az építmény két oldalán álltak hajdanán vízbe vert cölöpökön a már emlegetett híres kerhanák. A kerhanák mellett néhány ugyancsak cölöpökön nyugvó vízikocsma is működött, meg vegyesbolt. „Gyerekkoromban még nagyon élénk volt a mólók környékén az élet – emlékezik a polgármester. – A halászok egyenesen ide eveztek az éjszakai-hajnali fogással, a helyszínen adták el a friss zsákmányt, s a pénzük egy részét is itt, a vízen költötték el a kocsmákban vagy a boltokban.”
Odébb a régi szép idők tanújaként egy halfeldogozó, ikragyűjtő kisüzem romjai sötétlenek. De nem mindenütt találunk ennyire lehangoló állapotokat. A romokkal átellenben a Razelm közelében valóságos turistaparadicsom, elegáns, ízléses motel emelkedik, vízparti kalauzunk szerint egy bukaresti televíziós személyiség jó hasznot hozó vállalkozása. Polgármesterünk hasonló nagy fába vágta a fejszéjét, egy rendkívül tetszetős helyen már épül a reményei, szerint majdan számára is hasznot hozó, saját mólóval rendelkező motel. „Hiába igyekeztem meggyőzni a tanácsosainkat, hogy a rendelkezésünkre álló területek egy részét árverezzük el, bocsássuk áruba a turistaforgalom fellendítése végett – panaszkodik Sasna Mihaí Fedor –, akár a lakosság többsége, ők is nagyon bizalmatlanok, nagyon gyanakvóak, nem voltak hajlandók megszavazni a fejlesztési lehetőségeket. Reám is irigykednek amiatt, mert belevágtam az építkezésbe. Nem értik meg, hogy ez a jövő útja!”

Nincs szükség kétnyelvűségre. Egyetlen Sarichioiban töltött délelőttünk múlásával mindinkább sajnálom, hogy a vakáció miatt nincs lehetőségünk a helybeli tanárokkai találkozni. Ugyanis amikor az anyanyelvű oktatás helyzetéről kezdek faggatózni, a polgármester szemlátomást egyre nyűgösebbé és szűkszavúbbá válik. „Persze szükség van az orosz nyelv tanítására – bizonygatja –, de annak semmi értelme nem volna, hogy más tantárgyakat is a nép nyelvén tanítsanak. A saját történelmünk, közösségünk története oktatásának meg végképpen nincs értelme – érvel –, hiszen számos kérdés még tisztázatlan, akár a helytörténeti ismeretek bevezetése is inkább viszályt keltene közöttünk, mint hogy identitásunk erősödését szolgálná. Hogy egyebet ne említsek, tudomásom szerint mi békés halásznép vagyunk, de Fenoghen tanárék szerint – egy könyvet is írtak róla – mi egy harcias kozák nemzetség leszármazottai volnánk. Gondolják, hogy a mindenki iránt toleráns törökök befogadtak volna bennünket, ha valóban annyira izgágák lettek volna az eleink?”
Azt nem rejti véka alá, hogy a falu kiöregedése, elnéptelenedése miatt az iskolák évről évre zsugorodnak. „A munkaképes lakosságnak több mint a fele nagy orosz, ukrán építkezéseken dolgozik, vagy egyebütt, Olaszországban, Spanyolországban vállal többnyire feketemunkát. Ki sem jelentkeznek tőlünk, csak eltűnnek, s csak tanévkezdéskor érzékeljük, hogy egyre kevesebb gyereket íratnak be. Régen három-négy párhuzamos osztály is működött nálunk, hiszen Tulcea megye legnépesebb községe volnánk, de ma már alig telik egyetlen osztálynyi tanulóra.”
Beszélgetőpartnerem még inkább elkomorodik, amikor a kétnyelvű feliratok kérdéséről faggatom. A kinézetre szakáll híján is jellegzetesen lipován férfiú elmondja, hogy ő maga vegyes házasságból született. „Anyám román, apám a lipován származású, de azt nem kívánom senkinek, amit az anyámnak megtűrt jövevényként kellett a nagycsaládban elszenvednie a lipován asszonyoktól, akik nem bocsátották meg soha apámnak, hogy egy idegen nőt vett feleségül. De nem ez a magyarázata annak, hogy én magam nem vagyok a kétnyelvű feliratok alkalmazásának a híve. Bár Sarichioi lakossága 92 százalékban orosz-lipován nemzetiségű, ha élnénk a törvény adta lehetőséggel, és megjelennének azok a kétnyelvű helynévtáblák és feliratok, úgy erezném, hogy nem Romániában élünk!”
Amikor felemlegetem, hogy a többi Razelm menti településen, ahol sokkal kisebb arányban élnek lipovánok, kemény küzdelem zajlott e jog érvényesítéséért, a polgármester a vállát vonogatja, és valami olyasmit motyog, hogy „azok sokkal később telepedtek le, mint mi itt Sarichioiban.” A hallottak alapján azon már nem csodálkozom, hogy az elöljáró az anyaországgal kialakuló kulturális kapcsolatok ápolásáért sem lelkesedik.

Megtartó egyház. Sevastian Fenoghen történelemtanártól, Sarichioi kulturális mindenesétől megtudom, hogy a helybeli lipován kórus és néptáncegyüttes népes küldöttség kíséretében nemrégiben ellátogatott Kubányba, az őshazába. Számos falubeli akkor találkozott először családja 1945-ben repatriált tagjaival, vagy akkor látta viszont ötven év után először a Don és a Dnyeper mellékére visszatelepedett rokonait. Volt nagy sírás-rívás, örvendezés. S kiderült: a Dobrudzsában maradt lipovánok jobban őrzik, ápolják őseik nyelvét, hitét, szokásait, dalait, táncait, mint a hazatértek. Odakint bekerültek a nagyorosz olvasztótégelybe, s az államilag erőszakolt és propagált ateizmus is jobban hatott a köreikben, mint a Duna-deltában maradt régi hítűek között.
Sevastian elmondása szerint a lipovánok nemzeti identitásának megőrzésében meghatározó szerepe volt és maradt az egyháznak. A szentmiséket a mai napig szlavón nyelven tartják, őrzik a régi cirill betűs írást, és a Julianus-naptár szerint ülik az ünnepeiket. A régi orosz nyelvbe ugyan már ukrán és főleg román szavak is keverednek, de a Kanadába és Ausztráliába emigrált és nemrégiben itt járt véreik is meglepetéssel és örömmel állapították meg, hogy még mindig az itt beszélt dialektus őrzi a legtöbb régi orosz kifejezést és nyelvi fordulatot.
Tapasztalataim szerint Románia-szerte az etnikai közösségek életét már a rendszerváltás utáni önszerveződés kezdetén a széthúzás jellemezte, előbb-utóbb egymással versengő, párhuzamos érdekvédelmi, kulturális szervezeteket hoztak létre. Ráadásul a kisebbségi közösségeket differenciáló „másság” tolerálása sem jellemző rájuk, a külön identitásukat kinyilvánító rokon néptöredékek bekebelezésére irányuló törekvések jegyben járnak az utóbbiak létét is tagadó megnyilvánulásokkal, így történt ez például Krassó-Szörényben a szerbek és a krasovánok, Máramarosban az ukránok és a rutének vonatkozásában. Hasonló helyzet állt elő Dobrudzsában és egyebütt is a magukat „tisztán oroszoknak”, illetve „orosz-lipovánoknak” vallók között is.
1989-ig a Romániában élő lipovánokat nem ismerték el hivatalosan. A legutóbbi népszámlálás alkalmával, 2002-ben 35.791-en orosz-lipovánnak, 8900-an orosznak vallották magukat. Anyanyelvükként viszont már csak 29.200-an vállalták az „orosz-lipován” nyelvet. Az 1990 januárjában megalakult Romániai Orosz-lipovánok Szövetsége mind az itt élő oroszok, mind a lipovánok érdekképviseletét meghirdette, viszont 2002-ben a magukat csak oroszként megnevezők, akik élénk kapcsolatot tartanak fenn az anyaországi nacionalista pártokkal, és tagadják az orosz-lipovánok létét, létrehozták a maguk külön szervezetét. Ez alkalommal a legkisebb hal szándékozik felfalni a valamivel nagyobb halat…

Azok a tisztátalanok. A polgármester kíséretében meglátogatjuk a popovcik, a papos lipovánok templomát. A diakónusuk megérkezésünk előtt fél órával távozott, így csupán a kántori-templomszolgai teendőket ellátó nasztavnyikkal kell beérnünk. A rubáskát hordó, borotvált arcú fiatalember nem sokat tud a hitközség múltjáról, még a templom építésének évszámát is közösen silabizáljuk ki a bejárat fölötti feliratról. Az épületet éppen renoválják – állami és önkormányzati segítséggel, teszi hozzá a polgármester. Egyetlen festő téblábol az állványok között. Több munkásra nem telik – mentegetőzik az egyházi mindenes. Mivel románul beszélünk, a község elöljárója előbb románul förmed a nasztavnyikra, de mire észbe kap, és lipovánra fordítja a szót, már megértettük, hogy az istenháza mellett engedély nélkül emelt épület váltotta ki a haragját.
Megtekintjük a több száz éves, színes iniciálékkal ékes misekönyveket, az egyházi kórusok (három van belőlük!) középkori hangjegyű kottáit, az ódon ikonokat. Az udvarról ellátni a bezpopovcik, a pap nélküliek hasonló stílusban épült templomára. Kísérőnk elmondása szerint a mai napig ritkán fordul elő, hogy a két óhitű „felekezet” hívei összeházasodjanak egymással. Főleg a szokásaikhoz kitartóan ragaszkodó, nagy szakállú „pátriárkák” körében a mai napig előfordul, hogy ha netán a másik közösségből kényszerülnek vendégül látni valakit, akkor távozása után összetörik a tányért, a poharat, amiből evett-ivott, mert az a „tisztátalan” helyrehozhatatlanul beszennyezte azt…
Akár Duna-delta-szerte, Sarichioi falvaiban is él egy kisebb ukrán néptöredék, ők a Dnyeper környéki kozákoktól származtatják magukat, és halálos sértésnek veszik, ha lipovánoknak hívják őket. Nekik is van csúfnévként keletkezett elnevezésük, haholként különböztetik meg őket az ukránság többi részétől, mert általában a szóvégí „g” helyett „h” hangzót használnak. Vitatott származású rokonaik a molokánok, akik Dobrudzsa Romániához csatolása idején még jelentős számban éltek a környéken, de napjainkra szinte teljesen felszívódtak, talán mutatóba is alig lehetne találni egyet is közülük. Nagy tej- és tejtermékfogyasztók voltak – innen az elnevezésük, hiszen szláv nyelveken a „moloko” tejet jelent, külön szektát alkottak, nem fogyasztottak alkoholt, nem viseltek ékszereket, nem jártak táncmulatságba, de mindannyian írástudók voltak. A legbizarrabb szekta hívei, a szintén pravoszláv „heréltek” néhány száz fős közösségében általános szokás volt, hogy a férfiak, miután családjuk keretében gondoskodtak a megfelelő számú utódról, kivonultak a közösségből, és hogy teljes egészében isten szolgálatának szentelhessék az életüket, megfosztatták magukat a férfiasságuktól. Mondják, hogy egy deltai halásztanyán még mindig életközösséget alkotnak néhányan közülük.

Tetemfoci. „Amit nem sikerült megtennie a Ceausescu-rezsimnek, úgy tűnik, megteszi a különböző intézmények közömbössége és a román társadalom kulturálatlanságából fakadó bestialitás.” Ezek a kemény szavak Razvan Popescu-Mircesti biológusnak, a konstancai Óceanográfiai és Tengerkörnyezetvédelmi Társaság igazgatójának a szájából hangzottak el, miután nemrég lezárták a Duna-delta rezervátumának állapotáról folyó vizsgálatokat. Az ellenőrzést végző biológusok egy falu mellett 120 védett halfogyasztó madár – feltehetően helybeliek által lemészárolt – tetemére bukkantak. Másik, megdöbbentő példa: az egyedülállóan különleges élővilágáról híres Chituc-turzás könyékén a múlt télen felelőtlen suhancok azzal szórakoztak, hogy a hidegtől elkábult vadkacsák nyakát kitekerve, madártetemekkel fociztak a jégen.
Általános vélemény, hogy hosszú távon sokkal tragikusabb következményei vannak, lesznek a Delta természeti kincseiért, nádjáért, halállományáért, vadászterületeiért, turisztikai lehetőségeiért folytatott politikai küzdelemnek. Az Adrian Nastase miniszterelnöksége alatt a kormányfő baráti köréhez tartozó nagyvállalkozó, Alexandru Bittner cégei szerezték meg a halászati koncessziók többségét. Az üzletember tevékenységének megítélése a mai napig rendkívül ellentmondásos. Sarichioi polgármestere jónak tartja, hogy Bittner a szomszédos, ugyancsak lipovánok lakta Jurilovca térségében hatalmas idegenforgalmi komplexumot épített, és számos embernek munkát adó vállalkozást indított be a halászattól a halfeldogozásig. A szociáldemokratákat felváltó koalíció környezetvédelmi minisztere, Sulfina Barbu viszont megálljt kiáltott. A Duna-delta élővilágát súlyos környezeti ártalmakkal veszélyeztető tevékenység gyanúja, illetve korrupciógyanús ügyletek miatt visszavonatta a Bittner-csoport beruházásainak és fejlesztéseinek engedélyeit, a lipován őslakosok számára pedig engedélyezte a koncesszióba adott vízfelületeken a szabad halászatot. Ezek mellett a környezetvédelemre és a lipován halászok létérdekeire hivatkozó intézkedések mellett viszont a Delta illetékesei a gépi nádaratás engedélyeztetésével kívánják gazdaságilag „jobban” kiaknázni a régiót. Bekövetkezhet az a helyzet, hogy a rezervátum szakembereinek a saját vezetőikkel szembeszállva kell megakadályozniuk egy ökológiai katasztrófa bekövetkeztét? A Duna édes, iszapos, hordalékos vize ráhömpölyög a Fekete-tenger sós és tiszta vizére, de nem keveredik vele azonnal, szétterülő nyomait messze látni. A folyam „történelme” során közel félmillió hektárnyi területet hódított el a tengertől, így született meg hordalékából a Duna-delta. Területén sokféle állatfaj mellett sokféle ember is menedéket, életteret talált. A lipovánok, akik gyorsuló fogyatkozásuk ellenére a Delta falusi lakosságának 80 százalékát képezik, évszázadokig viszonylag szabadon jártak-keltek a nádrengetegben és a megélhetést kínáló vizeken. Akik nem váltak városlakóvá közülük, vagy nem szóródtak szét világszerte, azok a mai napig halásznak, vadásznak, madarásznak. Ahogy a Dunadelta egyik újra felfedezője vallotta: „Ösztöneikben ott honol a természet gyermekeinek szabadsága. A szél és a hullámok gyermekei ők. Nyitott könyv számukra a csillagos ég, a feneketlen nádas, a mocsarak illata, a madarak színpompája, a növényzet bujasága.”

"kultúrpolip"

Szilágyi Aladár: A Klisszura titkai

Szilágyi Aladár: A Klisszura titkai (fejezet a riportkönyvből)

Bodor Pál: Monológ zárójelben. Röplapok versben, prózában

Szóljon hozzá!

Rovatok

Archívum

Keresés

"Kiemelt"

Barátaink

Blogtár

Hasznos

MEK-újdonságok

Periszkóp