A földön már az első ismert civilizáció előtt leszögezték,
hogy az ember meghal. Mária ma is virraszt, amikor megtörténik.
Ambrozio, a krónikás, és a harang élében meghasadt szél
az ég márványába vésték a részleteket.

Íme, miért öltözött nagymama gyászba vasárnap,
bazsalikomot tett a derekán csüngő kendőbe,
kézen fogva vezetett a falu utcáin
a halott házához.

A harangozó halálakor a felesége,
hogy ne hagyja egyedül a csillagok felé vezető úton,
felment a haranglábba,
mindkét kezével megragadta a megcsomózott kötelet,
és erősen meghúzta, a padlóig ereszkedett, mintha az Úr előtt hajolna meg.

Az első harangkonduláskor az egész arcán végigfolyt a gyötrelem.
A többi az idő völgyébe gurult egyik a másik után, mint a szentjánosbogarak.
A fellegek elhúzták selyemfüggönyüket.

Menj játszani, gyermek, mondta nagyanyám,
nem itt a helyed a felnőttek között.

Elmentem a többi gyermekkel a temető mögé játszani,
amíg aztán meglett férfiként sírva vissza nem tértem a karjaiba.

Hogy megnőttél, de hát tudtam én ezt?
A szél elhasadt a harang élében.
A talpamat elvágta egy üvegcserép.
A frissen meszelt cellában is megvágtam a talpam.
A börtön zöldségesében komoran esett az eső.
A szénakazal tövében összekucorodott
egy névtelen kutya.

Ui: Drága anyám, emlékszel még nagymama
bazsalikom illatú kendőjére, melyet az utolsó
percig keresett?
Nos, én rejtettem el
a galambjaink fészkében.

Románból fordította: Demény Péter

Forrás: Gazsi András Havonta egy levelezőlap / Câte o carte poştală pe lună (Riport Kiadó, 2019)* A kötet előszavát itt olvashatjuk