Első találkozás József Attilával (költészetével)

Tisztelt Szerzőtárs!

Nehéz lenne elhinni, hogy ma élő magyar költő valami módon ne került volna szellemi kapcsolatba József Attilával, illetve az ő költészetével. Ezt a fajta kapcsolatot neveznénk „találkozásnak”, ami valamilyen módon akár meghatározó jelentőségű is lehetett az illető költő munkájára, törekvéseire.

A Káfé Főnix portál, több éves hagyományához híven, az idei Magyar Költészet Napja (április 11.) előtt kérdéssel fordul munkatársaihoz, barátaihoz – abban a reményben, hogy tetszőleges műfaji megközelítésben szubjektív választ kap tőlük a költői találkozások, ráhatások mikéntjére: milyen volt, miben állt ez a találkozás?

Felkérésünknek nincs semmiféle terjedelmi megkötése, egyetlen kérésünk csupán, hogy a választ 2020. március 25-éig juttassák el a szerkesztőhöz.

A beérkezett válaszokat szándékunkban áll 2020. április 11-én, a Magyar Költészet Napján portálunkon közreadni.

Köszönettel: Cseke Gábor

Tartalom:

Jóna Dávid: Attikám
Bajna György: „Már egy hete csak…”
B. Tomos Hajnal: Őt keresve magamra találtam
Kristó Tibor: Az égi kertész
Keszthelyi György: A bérmunkás himnusza
Elekes Ferenc: Ki volt „kis Balázs”?
Albert Csilla: Könnyű, fehér ruhában…
Cseke Gábor: Dolgozat, egyetlen példányban…
Komán János: Első „találkozásaim” József Attilával
Ady András: Mohikán-morfondír
Albert-Lőrincz Márton: Találkozásaim József Attilával
Fülöp Kálmán: Sikoly
Csata Ernő: Valahol az iskolapadban…
Nászta Katalin: Nem én kiáltok – a föld dübörög (József Attila)
Bartha György: Két megközelítésben
Szuhay-Havas Marianna: Keresztbe és kasul olvasott verseskötet
Dabi István: Szívesen elfelejtünk mindent
Para Olga: Lelki rokonom…
Oláh István: Július harmincötödik napja
Kocsis Francisko: …József Attila egyenlő a Költő szinonimájával
Tóth Mónika két verse
Cselényi Béla: Első benyomásaim József Attiláról
Csák Gyöngyi: Változatok egy témára
Hadnagy József: Találkozásaim József Attilával
Faluvégi Anna: érintés
Demény Péter: Már nem is…
Nagy Anna: Jelenlét
Fehér Illés: Többszörösen… Nagyon fáj
Kiss Székely Zoltán: Találkoz(tat)ás
Dr. Bencze Mihály: Találkozásom József Attilával

Jóna Dávid: Attikám

„Barátom volt, nem ismertem.” Ignotus

December 3. 19.35 perc, Szárszó.
Ami biztos, az maga a tény,
azóta is reszket a sínen a fény,
ahogy ráfolyt egy nagy költő vére,
hiába tesszük a kezünk a világ ütőerére,
a világmindenséget nézzük egy kulcslyukon,
pauszpapír az egyetlen-igaz az albumon.

Logikát keresünk ott is ahol nincs,
Te mit szólsz ehhez Attikám?
Hogy nem hallottad, hogy a vonat indul, sikolt, morog?
Hogy beléd mart a két kocsit összekötő vonóhorog?
Lehet, hogy Te sem tudod mi történt?
Lehet, hogy téged is meglepett,
hogy a sorsod csúnyán rászedett?

Aznap negyedszer mentél át a vonatok között,
estére minden a végsőkig leegyszerűsödött…

Persze volt, hogy incselkedtél a halállal,
de talán Te se gondoltad komolyan,
akkor sem, ha nagyon fájt,
ha sorsod kínozva szeretett,
hisz ilyenkor szép szavakat tettél szikrázó hóra.
Tiszta szívvel leveleket írtál aznap este:
Ignotus, Cserépfalvi, Judit és Flóra.
Jöttél volna Pestre,
ahol díjat kaptál volna, hivatalt,
de egy tehervagon szétvagdalt.
Készen álltál? Kész a leltár?
Kezemre száradt a gyertyaviasz,
Attikám, egy költő ennél szebb halált tervezne magának,
mondd meg kérlek: igaz, vagy nem igaz?

---

Bajna György: „Már egy hete csak…”

„Már egy hete csak a mamára / Gondolok…”
Ez a verse volt az első találkozás. Korábbi, mint az „aludj el szépen kis Balázs”.
Aztán jött a többi. Mivel az íveink igen jelentősen eltérnek egymástól – a magasságot értem alatta –, versben nem is próbálom „plagizálni”. Mert csak azt tehetném. Érdekes ellenben, hogy jegyzetekben, könyvismertetőkkor legtöbb esetben ott bujkál a soraim között. Nem lehet szabadulni tőle. Főleg itt, és most! Mert én sem ilyennek képzelem a rendet…

---

B. Tomos Hajnal: Őt keresve magamra találtam

József Attila életművével, szellemiségével, nem egy, hanem a felfedezés meg-megújuló döbbenetével ismétlődő sok-sok találkozásom volt. Persze közöttük volt egy első találkozás is, az elemi iskolás olvasókönyvünkben szereplő Mama c.verse kapcsán. Akkor még én is „őszinte ember voltam”, persze, hogy a gyermek-Attila pártjára álltam: „Hagyja a dagadt ruhát másra,/Engem vigyen föl a padlásra”. És el is képzeltem magamban, hogy az én angyalszelídségű anyám, (aki szintén három gyermeket nevelt és aki szintén rengeteget mosott és teregetett) így is tett volna: előbb engem vesz ölbe, visz fel a padlásra és csak azután a ruhákkal púpozott kosarat.
A második találkozásom József Attilával (melyet azóta is kiadós atyai nyaklevesként tartok számon) kamaszkoromban esett meg. Kb.18 lehettem, amikor iskolánk egy tíz éves véndiák-találkozóra készült, műsorral, felvirágozott osztályteremmel és nagy-nagy felhajtással. Anikó néni, a magyartanárnőm, J.A. Nem én kiáltok című versét „osztotta rám” – amint később kiderült – eléggé méltatlanul, ugyanis kamaszos könnyelműséggel félvállról vettem a feladatot. Kétszer–háromszor átolvastam a verset s aztán megnyugtattam magam, hogy menni fog az nekem. Aztán a „főpróbán”, több tanár jelenlétében, alaposan felsültem. Jóságos magyartanárnőm szinte saját arcán csattanó pofonként viselte el az én kudarcomat. De utána olyan leckét adott fel vállalásról, emberi tartásról és a józsefattilai életmű mélyértékéről, melyet halálomig nem felejtek el. Aztán amíg ténylegesen „kívülről” fújtam a verset, először nyílt rálátásom ezekre a mélységekre és nyiladozó értelmem teljes lendületével szívtam magamba a csak J.A-ra jellemző költői attitűdöt.
Különben József Attila „világizzása hőmérsékletét” már azon a találkozón is hatványozottan „lemérhettem”. Miután elmondtam a verset (melyet, ha kell, most is könyv nélkül felmondok), pár percig síri csend volt a teremben, aztán kitört a taps és láttam, hogy sokan törlik-rejtegetik könnyeiket. Anikó néni pedig alig érezhetően vállamra tette a kezét.
Egyébként nem mondhatnám, hogy József Attila valamelyik verséből konkrétan témát vagy stílust merítettem volna, legalábbis nem tudatosan. De miután én is elveszítettem édesanyámat, kínosan hatalmába kerített a csalódottság, a cserbenhagyottak az a fajta becsapottság-érzete, mely áthatja a Kései sirató minden sorát. Így történhetett, bár korban, sorsban irdatlan távolság választ el bennünket, egyszerű emberi érzelmeink mégis találkozhattak egymással a vers által. Persze, erre a hasonlóságra is csak később jöttem rá, amikor újra kezembe került J.A. 1972-ben kiadott gyűjteményes kötete, a Világizzása hőmérsékletem.
De hadd osztom meg veletek is az én kései siratómat:

Pártütés után
(anyám halálára)

Ott haladsz faarccal
a menet élén.

Elpártoltál.

Kitépted kezedet
csimpaszkodásunkból,
sóhajod
a latyakos ágyból.

Búcsúra sem
torpant meg tekinteted.

Csak suttyogunk most
összebújva, mint juhok
a havat okádó szélben.

Kik vagyunk,
mivé lehetünk
nélküled
s mit tegyünk
szavad helyébe?

---

Kristó Tibor: Az égi kertész

(JA odaátról)

kertész vagyok fenn az égen
gurul a Hold tengelyvégen
tologatom a talicskát
cipelem felhők halmazát

Csillag-mezőm megműveltem,
verseimet Mérlegeltem
elszerettem az Ikreket
Nyilas őrzi szép kertemet

innen nem nő fentebb a gaz
manna sem hull az szent igaz
mégis jobb volt ott lent lenni
csemetéket nevelgetni

---

Keszthelyi György: A bérmunkás himnusza

– József Attilához –

Végy egy mély levegőt, besötétedett.
Ha látnád, ha bár sejtenéd
te félárva, hogy anyám ezüst haja is
éppen így és éppen ilyenkor…
ne folytasd tovább a keserves vágtát,
fogadjuk el a szív játékait,
melyekkel szégyen szembeszegülni.
Vegyük nevünkre inkább a tegnapot,
mert az a faktum, még akkor is,
ha zsivány és törvényellenes.

Ha látnád, te békétlenkedő proli,
sok fura úr mi mindenre képes,
klónozott Horgerek, alantas
jövendőmondók elzavarnák
mindannyiunkból a dacos gyermeket.
Ki tudja, merre épült új házad
és vajon van-e ott háziúr?
Tizenkilenc óra és harminchat perc,
ennyit zárt rövidre a lassú teher,
aztán a sínpár hazavezetett.

Darabokra tört benned az acélszerkezet,
mert szétszabdaltad az oltalmakat.
Glóriád volt ez, méltóságos hibád,
amelyet percről percre, szóról szóra
bemagolhatna annyi mihaszna
és mindaz, aki megtartó szó nélkül
megálljt parancsol bármely folytatásnak,
s inkább saját lelkébe hátrál.
Magaddal vitted a koldus szavát,
szertevagdosott betűrendszerét,
lábnyom maradtál, ujjlenyomat
sáros göröngyön, járdaszegélyen.

Naponta átéljük az árvák magányát,
nincs anyánk, apánk, másnak meg nem lesz
neme, nemzete – mert így szól a regula.
Mégis összetart ez a párhuzam,
példád árnyékában hebegek-habogok,
szálka vagyok a köröm alatt,
kavics a cipőben,
így merevülök halovány halottá
még mielőtt kezet emelne rám
egy magát kellető, ripacs nemzedék.

2022. március 12/13 – éjjel

---

Elekes Ferenc: Ki volt „kis Balázs”?

(Ezt a szép, kicsi írást kiloptam egy régi újságból, tehát nem én írtam, de szeretném, hogy mások is elolvassák. Közlésére engedélyt senkitől nem kértem, holott úgy illett volna. Ha megbüntetnek miatta, vállalom, mert József Attiláról van benne szó. Pontosabban: az Altató-című verséről és annak körülményeiről. Hiszem, hogy Attiláért ennyit vállalhatok…)

Kis Balázst mindenki jól ismeri. Már az is hétszer hallhatta a nevét, aki életében csak egyszer olvasta József Attila Altatóját. Mindenki ismeri, de senki nem tudja, ki is valójában kis Balázs. Nem tudják, hogy élt-e a versben szereplő kisfiú. Nem tudják, hogy felnőttként mi lett belőle. A vers keletkezésének titkait csak kevesen őrzik, s ezen kevesek egyike Gellér Zsuzsa, aki Balázs-nap estéjén, gödöllői otthonában mesélt bátyjáról, az Altató ihletőjéről.
„Milyen ritka, szép név ez a Balázs!” – mondta 1935 januárja végén József Attila Ottó Gizella betegágya mellett. Ottó Ferenc zeneszerző húga már több hónapja feküdt kórházban. Császármetszéssel szült, utána trombózist, majd tüdő- és mellhártyagyulladást kapott. Egy sikertelen szülést már maga mögött tudó asszony nem bánta a szobafogságot, mert mindennél nagyobb öröm volt neki Balázs fia érkezése. Látogatója is volt elég, bátyja gyakran barátait is magával vitte. Egy ilyen betegvizit alkalmával adott ihletet József Attilának a pár hónapos Gellér Balázs az Altató megírására.
„Három nap múlva a költő és nagybátyám együtt hozták el hozzánk a vers kéziratát. Feri bácsi erősködött, hogy Attila ajánlja neki a verset, ő majd megzenésíti. Hát úgy is lett” – meséli Gellér Zsuzsa.
A költő a versről megfeledkezett. Csak halála után a Szép Szó 1938-as József Attila-emlékszámában jelent meg először, s lassan Magyarország apraja-nagyja megismerte kis Balázst. Az olvasó számára a versben szereplő Balázs mindig kisfiú marad, de Gellér Balázs felnőtt, férfivá cseperedett.
Az ötvenes évek derekán, ha tűzoltó nem is, de katona lett, s híradósként szolgált a Petőfi, majd a Maléter laktanyában. Balázs, aki értelmiségi származása miatt a gimnáziumot is csak estin végezhette, a katonaság idején arról álmodozott, hogy tanulmányait majd a Zeneakadémián folytatja, hiszen kiskora óta rajongott a zongoráért. 1956 decemberében szerelt le, s reményei hamar szertefoszlottak. „Bizonytalan idők voltak azok, főleg egy intelligens, tudásra éhes fiatal számára. A bátyám úgy érezte, el kell mennie az országból, s magával vitte legjobb barátnőmet, a monori Zsíros Katit is. Én itthon maradtam, mert valakinek mindig maradnia kell, hogy cipelje a vállán a terheket. Édesanyánknak így is majd megszakadt a szíve, hogy Balázs ilyen messzire került el tőle.”
„A távolságot, mint üveggolyót megkapod…” – ígérte a költő. Ez a távolság először csak Bécset, majd Torontót jelentette. Balázs Kanadában villanyszerelőként dolgozott, majd számviteli főiskolát végzett, és főkönyvelőként kereste családjának a kenyeret. Mindkét fia már a tengerentúlon született. Gellér Zsuzsa Pétert és Tamást gyakran látta vendégül Magyarországon. „Az idősebbik fiú már tizenegy éves volt, mikor először hazaküldték nyaralni. Később már mindketten nyarakat töltöttek velünk. Az évek gyorsan teltek, éltük az életünket, mi itt, ők ott. 1996 húsvétján Balázs telefonált, hogy várjuk, mert négy nap múlva hazajön tíz napra…” Körbejárta rokonait, senkit nem akart kihagyni, mindenkit látni kívánt: utoljára. A család tagjai alig hitték el, hogy a derűs és erős férfi súlyos beteg.
Két héttel magyarországi látogatása után Gellér Balázs kanadai otthonában elaludt örökre. Az Altató eredeti kézirata is elkerült a családtól az Irodalmi Múzeumba: kis Balázs halhatatlan marad.

---

Albert Csilla: Könnyű, fehér ruhában…

(Találkozások József Attilával)

Hiába, gyarló az ember… Nekem ez jutott az eszembe legelőször. A személyes siker átélésének elmulasztott lehetősége…
A szegedi József Attila Tudományegyetem Bölcsészkarának Auditorium Maximumában – nagyelőadójában – történt, szerintem úgy 1980 környékén. Diáknapok voltak – én húszéves magyar–orosz szakos hallgatóként ott szorongtam, és izgultam, melyik évfolyam győz a végső versenyben, amelyben különböző kvízkérdéseket tettek fel az egyetem névadójával kapcsolatban. Az egyik így hangzott:

Fejezd be az idézetet!

„Elindulok az istenek
ellen – a szívem nem remeg –
????????????????????????????”

Nem tudta senki… azaz én igen: „könnyű, fehér ruhában”. Kiszáradt a torkom. Most… csak meg kell szólalnom, és akkor mindenki rám néz, és látja, hogy én tudom, amit ők nem. Hát ez az… ez a „mindenki rám néz”… Aztán elszállt a pillanat, jött a következő kérdés.
Vajon mért jutott ez most eszembe? Talán nagyobb bennem a vágy a sikerre, mint amit a természetem enged megnyilvánulni? Talán. És persze azt is mutatja ez az emlék, hogy húszévesen már nagyon közel voltam ehhez a költőhöz, sokat olvastam tőle.
Igaz, komoly útravalót kaptam ehhez magyartanáromtól, Román Károlytól, aki nemcsak a székesfehérvári Vasvári Pál Gimnáziumban, de az egész városban legenda volt. Nadrágtartóval járt, és kezében cigarettával magyarázott. Mi gyakran elmulasztottuk az aktuális metafora kínálta művészi élményt azért a páratlan adrenalin-forrásért, amivel azt figyeltük, mikor esik le a hamu a cigarettájáról. Mindig leesett. Sose vette észre. Hogy mért volt olyan vékony, hogy nadrágtartóval kellett közlekednie, nem értettük, hiszen gyakran evett sajtos rolót verselemzés közben, és kaján mosollyal együtt érzett velünk, hogy éhesek vagyunk. Egyáltalán, nem volt benne semmi tanáros, maga volt a szabad szellem és tolerancia. És persze idealista is volt, mert azért irodalmat tanítani, na, ahhoz realista ember ne nagyon fogjon hozzá. Ihletettsége, a cigaretta hamuja és idealizmusa talán József Attila tanítása közben érte el a maximumot, s feltételezte – nem egészen oktalanul –, hogy minket is magával tudott ragadni. De az ilyesminek azért vannak határai, kedves magyartanárok, szóval azokat ne lépjük át, ne ám…
Egy nap az Ódát tanította, csodálatosan, és azt hiszem, valóban ott ültünk sokan a Szinva partján vele, miközben beszélt. Ez volt a 2. órában. A 6. meg elmaradt. Már pakoltunk az 5. óra után a táskánkba, amikor bejött, és azt mondta: nincsen 6. órája, és hallotta, hogy a miénk is elmarad. Folytathatnánk a beszélgetést a versről… A kezek megálltak a táskákban, a már leakasztott dzsekik a székre hulltak. Emlékszem arra a csöndre. A csöndre, ami azt mondta: nincs az a vers, ami ezt a pillanatot le tudja győzni. Ő is megértette, zavarba jött, zavarba jöttünk. Az Óda szépséges sorait elsodorta az élet mocskos hullámverése. De azért nem haragudott ránk. Tudta, eljön az ideje még annak is, hogy a költészet győz. Most nem sikerült. Azt hiszem, rántott egyet a nadrágján. Mi meg némi bűntudattal pakoltunk tovább, és igyekeztünk decensen örülni annak, hogy elmarad az óránk….
Ezek után egy olyan egyetem hallgatója lettem Szegeden, amely József Attila nevét viselte, és hogy most mért nem viseli, azt nem értem, de hát ez mindegy is. Ettől még ő az egyik legnagyobb magyar költő. Mindenesetre mindenfajta irodalmi körökbe jártam, ahol vele külön is foglalkoztunk, és így esett, hogy a Szegedi Televízió arra kérte kis csoportunkat, jöjjünk el egy beszélgetésre, amit József Attila és Horger Antal úr ismert incidense kapcsán készítenek, és mondjuk el a véleményünket. Még arra is emlékszem, hogy az azóta inkább elegáns kis dalaival híressé vált Gergely Róbert olvasott fel visszaemlékezéseket, részleteket a beszélgetés előtt – nagyon jól. Komolyan vettem, hogy azt mondhatom, amit akarok: és elmondtam, hogy bizonyos értelemben sajnálom Horger Antal urat, akiről úgy tudom, nyelvészként mai napig nagy a respektusa. Talán nem kötelező mindenkinek jól érteni egy verset. Persze nem kötelező egy vers miatt ekkora cirkuszt csinálni sem, de hát ki tudja, mi lett volna, ha József Attila nem hagyja ott az egyetemet, stb., szóval nem kétségbe vonva a költő nagyságát, némi megértést próbáltam tanúsítani valaki iránt, aki amúgy is megfizetett régen, hiszen nagy tanítványa sorai örökre a rossz oldalra sodorták tudós nevét.
Amikor kijöttünk a szegedi televízióból, tanárunk, Szigeti Lajos le volt forrázva. Azt mondta, a műsor után nagyon komolyan lehordták – nem arra számítottak, hogy ezt a proletár költőt nem védjük meg, hogy ennyire kevéssé leszünk lojálisak, ők nem Horger Antal megdicsőülését akarták. Szerinte – mondta, le se fogják hozni a műsort…
Lehozták. A folyosón megállított egy, a nyelvészeti tanszéken dolgozó tanárom, és melegen gratulált. A sajtó ízekre szedte a műsort, a legkevesebb az volt, hogy azt állította, szerencse, hogy nem minden egyetemista gondolkozik úgy, ahogy mi, mert akkor ma nem JATE, hanem HATE (Horger Antal Tudományegyetem) működne Szegeden. Engem mindez nem nagyon érdekelt. De a tanárunkat megviselte. Hát… ilyen idők jártak akkoriban… és nem hiszem, hogy ennek jobban örült volna József Attila, mint annak, ahogyan most van…
És persze aztán a sok-sok év, amikor már magyartanárként próbáltam közel hozni a gyerekekhez ezt a csodálatos költőt… megértve, hogy egyre nehezebb, és hogy mindig lesznek versei, amelyeket magam sem tudok feltörni, és ezért nem kívánhatom ezt diákjaimtól sem. Ebben egyébként az évek során egyre megengedőbb lettem. De azt kivétel nélkül mindig megtapasztaltam, hogy ez a költő valahogy személyes ismerősükké válik. Talán azért, mert az élete olyan szívszorító, mert olyan nyíltan „vakarja el a sebeket” és „takarja ki magát”? Nem tudom. De nem hiszem, hogy csak azért említette sok diákom „Attilaként” a dolgozataiban, mert a vezetékneve is keresztnév.
Aztán úgy 6 éve elolvastam Asperján György: Fogadj szívedbe című regényét, és nagyon megindított. Végigkövetve József Attila életét, először láttam logikusnak, hogy beszólt a konyhába a gyerekeket fürdető nővéreinek ott a szárszói házban, hogy jár egyet, aztán kisétált az állomásra egy vonat elé. És attól, hogy ezt megértettem, sokáig nehéz volt a szívem. Nem a költőt láttam, hanem egy embert, aki nem bírt el az élettel. Megértettem, hogy van olyan „nem embernek való kín”, aminek az éleit nem tudja tompítani, sőt talán csak kihegyezi az a ragyogó tehetség, amit mindenki értékelt, de ágyba azért mással bújt, vacsorát azért másnak főzött.
Ettől komolyan elszomorodtam.
2014-ben aztán nekifogtam egy családregény megírásának, amely Aranyősz címmel megtalálható a magyar Elektronikus Könyvtár digitális kínálatában… Reggelente írtam, munka előtt – reggeli ember vagyok. És úgy esett, hogy akkor tanítottam a Kései siratót, amikor édesanyám halálát megírtam. Tavaszi nap volt, csorgott a hátamon a veríték az erőfeszítéstől, hogy ne szakadjon fel a torkomat feszítő valami. Talán nem is sírás… valami mélyebb. Nem akartam a gyerekeket ilyen helyzetbe hozni…
Vajon vannak véletlenek?…
Ekkor már gyakran jelentek meg a Káfé Főnixben írásaim, Cseke Gábor úgymond „felfedezett” kedves barátom, Szabó Zoltán közvetítésével. Így esett, hogy megkért egy József Attiláról szóló brit tanulmány és brit költők ezzel kapcsolatos verseinek a fordítására. Ezt ma is meg lehet nézni a Káfé Főnixen.

Nagy feladat volt, nagy kaland – szerettem, és köszönet érte.
És akkor most… Ma, 2020. március 15-én, amikor lobog a tavasz kint, mi pedig bent azt reméljük, hogy elsodorja a karantént, a vírust, a fenyegető összeomlást. Reméljük, és tudjuk, hogy aki bátor, az most próbál „csalás nélkül szétnézni”. és teszi a dolgát. Én például arra készülök, hogy a héten otthon maradt végzős osztályomnak a Nagyon fájt fogom tanítani. Még nem tudom, hogyan. Talán leírom, talán valahogy módját ejtem, hogy beszélgessünk róla. Furcsa lesz, de néha azt képzelem, lehet, hogy most először figyelnek majd azok is, akik sose szoktak. És kiemelhetem azt a sort, amit a legjobban szeretek József Attilától: „A kultúra úgy hull re rólam, mint másról a ruha boldog szerelemben.” Nem tudok ezzel betelni… a kitaszítottság, a szeretetnélküliség időtlen, kétségbeesett fájdalma lüktet ebben a gyönyörű hasonlatban…
Arra is gondolok, hogy az emberiség végre épp ellenkezőleg, most felveheti a kultúra szép ruháját, hogy védje magát a kiégés, csüggedés ellen. Ez most az a pillanat, amikor visszaakasztjuk a dzsekit, visszaülünk a padba, verset hallgatunk és „elindulunk az istenek/ ellen – a szívünk nem remeg – / könnyű, fehér ruhában.”

---

Cseke Gábor: Dolgozat, egyetlen példányban…

József Attilából készítettem államvizsga-dolgozatot. Pontosabban: az ő esztétikai nézeteit, elméleti írásainak töredékeit vizsgáltam, térképeztem fel, foglaltam össze s vetettem egybe költői gyakorlatával. Természetesen, nyakon öntve a kor ideológiai mártásával.
A témát magam választottam. Igaz, nem belső késztetésből, hanem egy jókora lajstromról, amelyet a bölcsészet magyar katedrájának vezetősége állított össze, de egy pillanatig sem haboztam. Bármilyen összefüggésben és felvetésben szerepelt is volna, biztos, hogy József Attilát választom.
A dolgozatot nehéz volt megírnom, mert a jobbára töredékben maradt alapszövegeken kívül vajmi kevés támpont állt rendelkezésemre az addigi József Attila-irodalomban. De amíg ezt sikerült feltérképeznem, jócskán megmerítkeztem a korabeli magyar folyóiratok világában, s egy akkori szemmel meglehetősen gazdag József Attila-bibliográfiát is összegereblyéltem.
A dolgozat félig-meddig saját spekuláción alapult, anélkül azonban, hogy az eredetiség különösebb jegyeit ma ki lehessen mutatni rajta. Irányító tanárom, az irodalomelmélet professzora, néhai Csehi Gyula – a kommunista mozgalomban is szerepet játszó nagyváradi származású értelmiségi, különben remek előadó és társalgó – szerette volna még gépeltetés előtt, kéziratban átolvasni a dolgozat szövegét, hogy majd a megjegyzései alapján véglegesíthessem, s adhassam be a másoló irodába, végül pedig a könyvkötészetre. Időm volt még, a dolgozatot nagy lelkesedéssel készítettem, kalligrafikus kézírással vetettem papírra, majd az így elkészült egyetlen példányt megkönnyebbülten, dicséretre várva elvittem tanárom lakására. Abban egyeztünk meg, hogy egy hét múlva ismét felkeresem, amikor is véleményt mond.
A dolgozat amolyan 180 ezer leütéses kéziratnak felelt meg.
Újabb látogatásomkor Csehi professzor meglehetősen zavarban volt, de azért kertelés nélkül, mindjárt az elején bevallotta: gőze sincs, hová tette a kéziratomat – és e szavaknál a 3×4-es panelházbeli dolgozószobájára (igazából: kuckójára) mutatott, amelynek majd minden talpalatnyi helyén könyvek, folyóiratok, újságok, kéziratlapok, iratcsomók halmozódtak kévékbe rakva, mint mezőn a kalangyák. Azt állította, minden sarkot átfésült, minden kévét megmozgatott, de a kéziratot mintha a föld nyelte volna el. Annyit tud még mondani, hogy a szerencsétlen közjáték előtt azért sikerült elolvasnia, igaz, csak egyszeri átfutással, de azt hiszi, nincs különösebb baj vele, éppen csak újra kellene írni.
Ha annak eleget teszek, talán még nem futunk ki a határidőből, és bízik benne, hogy jó munkát végzünk…
Oly kedves humorral és annyi emberi őszinteséggel adta elő e mentséget kérő szövegét, hogy képtelen voltam neheztelni rá, inkább a pánik volt az, ami hirtelenjében hatalmába kerített – hiszen bár indigóval készítettem volna a kéziratot, de csak egyetlen példányban írtam, töltőtollal.
Egyedüli mentsváram a dolgozat vázlata volt, amely hat pontból és a bibliográfiából állt, ez utóbbit viszonylag könnyebben rekonstruálhattam.
Három napba telt, amíg valami emberfeletti erőfeszítéssel, félig-meddig kétségbeesésemből eredő transzban sikerült valahogy újrafogalmaznom a dolgozatot – a korábbiakon okulva, immár két példányban.
Professzorom, amellett, hogy méltányolta e nem mindennapi teljesítményt, kárpótlásképpen látatlanban ráírta a jelest és ő maga sürgetett, hogy még azon melegében juttassam el a szöveget a gépelő irodába, ő pedig mindent megtesz azért, hogy a dolgozat nyilvános megvédésén a bizottság feltétel nélkül az ő véleményét ossza.
Dolgozatomra természetesen jelest kaptam.
Professzorom e balszerencsés közjáték révén kiemelt kedvencéül fogadott. Ő volt az, aki bemutatkozó verseskötetemhez beajánló előszót írt – annyira kedvezőt, hogy az nem sokkal később reám hullott vissza.
Egy évvel az államvizsga után, amikor egyszer felkerestem, Csehi Gyula lelkesen újságolta: lázasan keresett valamit a könyvtárában, amit éppen nem talált meg, viszont rábukkant a dolgozatom eredeti kéziratára.
Nem találtam a szavakat a döbbenettől. Hazavittem a szépen megőrzött, érintetlennek tűnő lapokat s kíváncsiságból, félénken összevetettem a másodjára kiizzadt szöveggel. Egy-két részletet, kiegészítést, szándékos módosítást leszámítva szinte szó szerint egyezett az eredetivel.
József Attila csodája lett volna?
Annyi évtizeddel később előráncigálom az államvizsga-dolgozat másolatát, bár azt hittem, valamikor megváltam tőle; volt ugyanis egy pillanata az életemnek, amikor úgy akartam megszabadulni a lelkemnek igen kedves alkotótól, hogy megtagadjam; így véltem elkerülhetőnek azt a csapdát, amit az ő hatásának szinte magnetikus követése, újratermelése állított irodalmi ügyködésemben.
De hiszen kezdettől fogva tudtam, hogy megbabonázott. És nem kizárólag az államvizsga-dolgozat okán, hiszen az csak még inkább elmélyítette kötődésemet a Mesterhez. De irigylésre méltó példa volt az élete, amit József Jolán visszaemlékezései hoztak először közel hozzám. Aztán úgy alakultak a dolgok, hogy mindent elolvastam, ami vele kapcsolatban csak a kezembe került. A dolgozatírás kínos szüneteiben, amikor legszívesebben inkább csak rágtam volna a tollam végét vagy kiszaladtam volna az öcséimhez pingpongozni, – de akkor mi legyen a kézirattal?!! –, mintegy menedékként felütöttem JA verskötetét, és ahol kinyílott, ott kezdtem olvasni, s olvastam, olvastam, folyamatosan, ismert sorokat, ismeretlen strófákat, barangoltam költői világa ismerős tájain, újra és újra rácsodálkozva egy-egy részletére, s azzal vigasztaltam magam, hogy bár most éppen eltévelyedésben találtatok vétkesnek, de ez is a dolgozat sikere végett történik…
És mennyire örvendtem, amikor önigazolásként József Attila rögtönzései, tréfás sorai között az alábbiak nyíltak meg előttem:

Amikor verset ír az ember,
mindig más volna jó,
a szárazföld helyett a tenger,
kocsi helyett hajó.

Amikor verset ír az ember,
nem írni volna jó.

Pedig hát, az az 1962-es dolgozat minden, csak nem a Költőhöz méltó; közönséges iskolás kompiláció. Pontosabban azon alapuló spekuláció. Az a szerencsém, hogy Ő nem tudott visszaszólni odaátról és tiltakozni az ellen, amit én műveltem vele – csak azért, hogy bebizonyítsam a tisztelt vizsgabizottság és szeretett tanárom előtt (akitől – nem mellesleg! – dehogy felejtettem el jó pár kulcsfontosságú idézetet, szentenciát beépíteni eredetinek álcázott gondolatmenetembe), hogy:
– JA tudatos költő volt, sőt proletár költő és szocialista realizmusa követendő példa;
– JA nem csak tudta, hogy mit vet papírra, hanem költői gyakorlatának elméleti tisztázásáról sem feledkezik meg:
– JA e tisztázása többnyire polemikus úton nyilvánul meg, amikor is élesen hadakozik a hivatalos irodalommal, Babits-csal, a népiesekkel, Kassákkal és a proletkulttal;
– verseiben megfogalmazott ars poeticája lírai kifejezése mindannak, ami esztétikai-kritikai esszétöredékeiben egy rendszert ígérő elképzelésben összeállt.
Újra és újra átfutom a feltűnően jólfésült, nyelvileg tűrhetően megkalapált szöveget. És egyre jobban szégyellem magam. Most értem meg igazán, hogy miért halt meg annak idején az államvizsga-dolgozatok legnagyobb hányada.
Amikor az enyémet írtam, a tanszék kézikönyv- és irattárára felügyelő tanársegéd – mellesleg a harmadik szomszédunkban lakott, apja a városi közüzemek igazgatójaként ismert figurája volt Kolozsvárnak – megengedte, hogy kirámoljam az elmúlt években letett dolgozatokat a kari dokumentumokat rejtő faliszekrényből, sőt azt is, hogy az esetleges, témába vágó utalásokat vagy könyvészeti jelzéseket minden további nélkül hasznosítsam.
Így került kezembe egyik jeles erdélyi költőnk (ma Kossuth-díjas) dolgozata Szabó Lőrincről. Érdeklődve vettem kezembe, hiszen irányító professzorom, mikor felügyeletemet elvállalta, kikötötte: nehogy annak a fölöttem járó hallgatójának a hibájába essek, aki ahelyett, hogy könyvtári kutatások alapján elemezte volna Szabó Lőrinc költészetét, mindenféle egyéni gondolatfutammal töltötte ki a dolgozat terét. „Nem mese kell ide, hanem konkrétum…” – magyarázta, s én igyekeztem tartani magam intéséhez.
Kezemben volt hát az inkriminált dolgozat. Amely – Csehi professzor szerint – épp csak hogy megütötte az átmenet mércéjét. Bevallotta: ő maga elégtelent javasolt, de a bizottság, a hallgató vitathatatlan költői erényeire és teljesítményére való tekintettel, az elégségesnél állapodott meg.
Hirtelen azt hittem, hogy megzavarodtam. A szövegből egy igen eredeti megközelítésű, a Szabó Lőrinc-i életmű mai kisugárzását feltérképező, sodró erejű esszé – sőt, monográfia – bontakozott ki. Nekem határozottan tetszett a dolgozat, ugyanakkor tartottam attól, nehogy ilyesmit produkáljak, s netán a jövőmet tegyem kockára… Zaklatottan csúsztattam helyére a kéziratot, s jó sok évvel később meglepődve, ugyanakkor jó érzéssel konstatáltam, hogy az egyik erdélyi kiadónk megjelentette a Szabó Lőrincről írott tanulmányt, amelynek erényei azóta sem fakultak…
Az volt az a pillanat, amikor szerettem volna meg nem történtté tenni saját dolgozatomat, és áldottam a szerencsémet amiatt, hogy bár professzorom, rögtön az államvizsga után több helyen is próbálta beajánlani a szöveget, illetőleg én magam is bekopogtattam vele néhány szerkesztőség ajtaján, mindketten azt a választ kaptuk, hogy ez egy jó kiindulópont egy majdani kutatáshoz, de ilyen formában érdektelen.
Szerencsére, magam sem tartottam fő művemnek a dolgozatot. Ennél komolyabb dolgok foglalkoztattak. Lírai kalandozásaim kötötték le a figyelmemet és energiáimat, amire megint csak József Attila-i késztetések sarkalltak…

(Fenti szövegem a Jelentések magamról (Emlékezések ellenfényben), Polis, Kolozsvár, 2009. című könyvem változatlanul kimásolt részlete. Ma sem írnám meg másképpen…)

---

Komán János: Első „találkozásaim” József Attilával

Egy-négyosztályos koromban Petőfi, Arany költeményei után, talán ötödikes lehettem, amikor Faludy György Villon átköltött verseit olvashattam, középső nővéremnek köszönhetően. Ugyancsak akkor került a kezembe József Jolán József Attila élete c. könyve, melyet 1940-ben jelentetett meg a Cserépfalvi Könyvkiadó. Honnan került hozzánk? Nem tudom. Szentimrei Jenő, a kolozsvári Józsa Béla Atheneum elnöke adományozta egy szavalóverseny nyertesének. Ezt a könyvet olvasgatva egy magaméhoz hasonló sorsú gyereket fedeztem föl benne, azzal a különbséggel, hogy mi öten maradtunk árvák. Annak ellenére, hogy Béla, legidősebb unokatestvérem, édesanyám lánytestvérének a fia, engem tartott a falu legszegényebb gyermekének, mégsem lehettünk annyira kiszolgáltatottjai a sorsnak, mint a budapesti József-család, mert a közelünkben lakó rokonok segítségét élvezhettük, akik valószínű adósoknak is tartották magukat, hiszen amíg édesapám élt (megh.1945-ben), addig egy módos kisiparos jószívűségével találkoztak. József Jolán könyvét hónapokon át olvasgattam. Közben a marosugrai iskola könyvtárából megszereztem a költő verseskötetét. Talán épp ennek a könyvnek az első verse, a „De szeretnék…” kezdetű zsenge szólt hozzám a legközvetlenebbül, ugyanis sokszor foltos vagy a rokon gyerekektől kapott ruhában, cipőben jártam. Édesanyám testvérei a lelencházat is szóba hozták. Az egyik télen, amikor már másodikos voltam, a jobb lábamon használhatatlanná vált cipőmet keresztanyám hosszú szárú lábbelijével helyettesítette édesanyám. Hónapokon át szégyenkeztem miatta. Az 1950-es évek kultúrpolitikája szerint szerkesztett József Attila-kötetek versei közül, emlékezetem szerint, az Ifjú szívvel, Ad Sidera, Bevezető, József Attila, Altató c. stb. költemények nyerték el leginkább a tetszésemet. A komolyabb és hosszabb költeményeit csak közép- és főiskolás koromban vettem szemügyre. Petőfi és mások költészetét is elismeréssel értékeltem, de a legnépszerűbb költőnk mellett József Attilát tartottam és tartom mindeddig a legnagyobb magyar költőnknek. Bármit írtam, igyekeztem világosan, pontosan, szépen fogalmazni, „ahogy a csillag megy az égen”, mert minden írásműnek ez az alapvető követelménye. Többek között tőle is megtanultam azt, hogy egy értékes irodalmi alkotásban az alkotó történelmi-társadalmi háttere nem hiányozhat. Hasonlóképpen azt is, hogy az írásmű hasson meggyőzően, őszintén, egyszerűen, az olvasó lelkére. A túlzások – legyenek azok szóképek, ismétlések, rímek – árthatnak a költeménynek. Főiskolás koromban Marosvásárhelyen többször kávéztunk együtt színész- és orvosnövendékekkel. Egy alkalommal a szomszéd asztalnál Dragomán Pali, akit barátomnak is mondhattam, egy kislánnyal ült az asztalnál, aki József Attila verseskönyvét tartotta a kezében. Elkértem. Talán engedélyével a következő sorokat írtam az első lapjára: „Verseid fehér cipóból meleg falatok, és én folyton éhes maradok.” Ezt a rímpárt, miután visszatértem a bentlakásba, az én könyvembe is beírtam. És ez az „éhségérzet” mindegyre visszatér.

---

Ady András: Mohikán-morfondír

Dehogy tanították, hogy valójában és éppen Moszkvából jött a lejárató parancs-iromány (Moszkvai Proletárírók Szövetség Magyar csoportja – Platformtervezet – Sarló és Kalapács; 1931 júniusa, márminthogy József Attila a fasizmus táborában keresi a kivezető utat…), amire zofort ugrottak a magyarországi búvópatak-elvtársak, akiknek addig Attila tökéletesen megfelelt mint verses – nonkonform, de azért mai multimédiás értelemben véve is nagyon ismert – szóvivő, s kinek kedvéért, ideig-óráig még azt is lenyelték, hogy a költő nem a bolsevizmust, de inkább a szociáldemokráciát álmodta papírra, verssé vagy pressz-vitairattá, manifeszt-előadássá.
Harminc jó-valahány évvel ezelőtt a velünk foglalkozó „irodalmer” tanárok vagy tudtak és kezükkel fogták szájukat vagy nem tudtak s az ignorancia gravitációszentségű törvénye szerint nem is volt miért fogják a bagólesőt… egykutya, az eredmény az volt, hogy a ’89-es forradalom után még legalább pár évig József Attila a proletárköltő volt. Ebből a kazonból a kizökkentést brutálisnak éreztem, annál is inkább, hogy ha már egy poetikai és életpályát igyekszik az ember államilag-licisen, vagy privatim az első-emelet-hetes-lakrész-harmadik-szobájában elsajátítani, azért ahhoz az audietur et altera pars igénye is hozzátartozik. Már akinek.
Mert van kedves brutalitás is, van felejt(et)éses agresszivitás és napjaink mindenpercében Itt és Otthon éppen állampolitika szintű az elhallgatásos, kigolyózásos, sár- és szardobálásos exklúzió, azaz kirekesztése a többszínnek, a többszintnek. Itt és Otthon, kilencven után elhallgatták, s ezzel hallgattatták a lehetőségét annak, hogy feldolgozásra kerüljön a józsefi proletárköltőség miben-je és hogyan-ja és történt ez a legalapibb szinten, ami garanciát adott arra, hogy az ifi tanonc soha többé nem tesz fel ideológiai kérdéseket, nem tanul az előzőekből, de tanulja az előzőek mellőzésével a táv-irányított, -betervezett neo-népnemzeti következőket.
Mert vannak a zsengék, van a gondolati líra, a szerelmi líra, az amúgy kevesebb tájvers, a szociális poetika, a népi, nemzeti, a népnemzeti szavalásos, celeb-szerepléses, mondott-énekelt-neo-minessangerkedett forradalmi, de nem „szoci” komilfók listája is megvan harminc éve és így tovább, de nincsen már proletár líra. Miért? Veszélyesek, nem korhűek vagy túlságosan is, azóta is azok? Zavaróak? Miért? Miért lenne József Attila egy szerecsen, akinek szorgos, folytonos és alapos mosdatásra van szüksége, s ha Attila az (is) volna, miért nem hagyható(ak) békében a poetiko-politiko színe, a színei? Élt ez a mások által sokszorosan és folytonosan kisajátított ember, aki önmagát nem sajátíthatta ki, valaha is úgy, hogy ne legyenek most újra szitokszó „balos elhajlásai”? Tonnákat lehetne írni a miértekről, aktuális tényekkel, és élethosszi intim tényekkel megspékelve, de minek…az intimitásnál, a poézisnél és a poétikánál maradok, az eredeti kérdés nem-kerítése de keretei között, és anyámra gondolok, akit koravén gyerekként anno dacumál szintén költészet-, műelemzésre kapacitáltak s aki nem fent-lent antitézisekben, értékpusztulásban, poetikus erkölcsi halálokban jó-rosszban, szimbólumalkotásban vagy teremtéses-rombolásban gondolkodott akkor, hanem azt írta egy nagykérdéses, nagyívű irodalmi dolgozatába, azaz oldalak helyett csupán ennyit írt: „A verseket nem csak elemezni, hanem előbb érezni kell!”
József Attila teljes költészetével így vagyok, és sem Istent, sem embert nem követek meg azért soha, hogy Attila írásaival való találkozás kezdeti, meghatározó, ritkaszép, proli vagy nem-polkorrekt de örök Emberi sorai, számomra mindig is ható-megható, határozó élményei a Külvárosi éj-jel (1.), vagy a Téli éjszakával (2.) való találka:

(1. )

„Mint az omladék, úgy állnak
a gyárak,
de még
készül bennük a tömörebb sötét,
a csönd talapzata.
S a szövőgyárak ablakán
kötegbe száll
a holdsugár,
a hold lágy fénye a fonál
a bordás szövőszékeken
s reggelig, míg a munka áll,
a gépek mogorván szövik
szövőnők omló álmait.”

(2.)
„A város peremén,
mint lucskos szalma, hull a lámpafény,
kissé odább
a sarkon reszket egy zörgő kabát,
egy ember, üldögél,
összehúzódik, mint a föld, hiába,
rálép a lábára a tél…
Hol a homályból előhajol
egy rozsdalevelű fa,
mérem a téli éjszakát.
Mint birtokát
a tulajdonosa.”

---

Albert-Lőrincz Márton: Találkozásaim József Attilával

Úgyis kiterítenek, de ezt már a zseni mondja,
eladdig felvágott sok hasábfát, hűvös halomba.

Hordott újságban híreket,
padlásra mosott ingeket.

A mama mosott, míg ő a Dunához járkált
s hallgatta a haragos Oltnak morajlását.

Napestig járt a sínek között,
s proletár fiúkkal fröccsözött.

Csattoghatott a fejsze a külvárosi estbe’,
Flóra nem érkezett, nem eshetett teherbe.

Föltekintett, ahol az ég áll,
A mama mászott föl a létrán.

Elviselt kopott nyakkendőket, mígnem
kivágták törlőnek a hátán az inget.

Lehunyta kék szemét a bús mama,
fiatal szívvel egy téli éjszaka.

Alszik a bunda, a kiskabát, a szék,
Balázska virraszt, nem álomszuszék.

Szabad ötleteket mesélt Gyömrőinek,
aztán elvegyült, fojtotta a női leg.

Harminckét éves lett, s még kicsivel több,
ablakot cserélt az ég a külváros fölött.

---

Fülöp Kálmán: Sikoly

(Nagyon szeretem József Attila verseit. Sokat olvastam és szavaltam verseiből! A következő kis versemmel emlékezem rá, és hajtok fejet költői nagysága előtt.)

In memoriam József Attila

A halált okozó
vonatkerekek
csattogása
megszűnt
s csak
a sínek felett
elhangzó sikoly
rémítget
nyugtalan
álmaimban.

---

Csata Ernő: Valahol az iskolapadban…

Ez a találkozás nagyon rég volt, valahol az iskolapadban (az én életemben már egy fél évszázada), amikor a verseket még meg kellett tanulni és „kívülről” felmondani a tanító néninek.
Már nem is emlékszem pontosan, hogy melyik volt az első verse, amelyikkel találkoztam, talán az Altató, de lehet, hogy a Kedves Jocó! című. Az iskolában sokszor megkérdezték, hogy mi leszel, ha nagy leszel? (Amire a székely fiú azt szokta válaszolni, hogy „bácsi” leszek.). Arra még emlékszem, hogy nem akartam sem tűzoltó vagy katona, sem vadakat terelő juhász lenni, de nekem is beígérték sokszor a csillogó üveggolyót, mint kis Balázsnak, hogy elaltassanak. Azóta is, teljes életem során, ez az altatás folyt nagyban, sokan és sokszor ígértek csillogó üveggolyót, csak hunynám le a kis szemem és fognám be a kis szájamat, ami természetesen, előbb vagy utóbb be is következik.
Az én gyerekkorom székely környezetében nem volt nagyon gazdag senki, de nem volt elérhetetlen a libasült vagy a cukorka, de még a szép, új ruha sem, igaz a ruhát éppúgy, mint a cipőt megfoltozták, ha kilyukadt.
Teljes költészetével egyetemista koromban ismerkedtem meg, de arról is később derült ki, hogy mégsem „teljes”, mert a Nem! Nem! Soha! című versét, például, csak a ’90-es években olvastam először.
Rá emlékezve, idézem a 2014-ben írt, József Attilával (…Kész a leltár) című szonettkoszorút, amelyben összegeztem mindazt, amit én róla azóta, a versei révén megtudtam:

József Attilával …Kész a leltár

Szonettkoszorú

1.
Testem legyőzve, ha van győzelem,
de lelkem szavaimban túléli,
bár makacsságom nem enged kérni,
és töröm a fejem semmiségeken.

Nem csünghetek szép meséink tején,
mert az életem lassan elszivárog
az égi fénybe s én hiába várok
vágyódva, nagy hazugságok tetején.

Nincs alku és meggyalázhat akárki,
nyomorító hatalmat nem szolgálok,
nem kellenek a mai ész kocsmái.

Fáradt diák, kerestem a virágot
képmutatásaink kopár pusztáin,
négykézláb jártam körbe a világot.

2.
Négykézláb jártam körbe a világot,
egy testben a tigris és szelíd őz
békéje, ahol látszólag elidőz,
míg szívében föllobbantja a lángot.

Kikönyörögtem volna a kegyelmet,
hogy ne bántsanak hűvös palánkok
közt a fárasztó kubikolások,
de nem születtem földi kegyeltnek.

Az ég szemelt ki engemet magának,
kábít a nap és a rettentő álmok,
kisértői a földi elmúlásnak.

Pocsolyában átélt, sötét világok,
nem dobtak oda a sunyiságnak,
lábra állni sem tudtam, mily átok.

3.
Lábra állni sem tudtam, mily átok,
hiszen, külön világ vagyok enmagam,
aki nem élhettem soha gondtalan,
vágyaim ködében lebegett Ámor,

aki rám szegezte mérges nyilait,
sötét szeméből villám cikázott
és öröm, amint szívem vonaglott,
tetézve lelkem örök borzalmait.

Holdfénynél örök szépségek varázsa
fénylik és bóduló szemekbe lebben,
ha visszatükrözi e mámort társa.

Ilyen mámorban ringatott el engem
az örök szépségek tűnő varázsa,
bár a hátam mögé állt az istenem.

4.
Bár a hátam mögé állt az istenem,
hogy mosolygó arcom ne legyen komor,
s gyötört testemet ne eméssze nyomor,
kértem legyen két megvakult szemem,

ne lássam az uzsorásaimat,
ne gyűlöljem a pénzéhségüket,
és ne fájjon, ha minden szív süket
s nehezen értik meg a szavaimat.

Küldjön új testet, enyhítsen kínomon,
adjon agyat a végső butulásig,
ne érezzem életemet, mily pokol.

Az utamon Pistától Attiláig
minduntalan, próbára tett sorsom,
Öcsödtől Szárszóig rángtam, halálig.

5.
Öcsödtől Szárszóig rángtam, halálig
kujtorgott a lelkem részeg-boldogan,
ha meghallottam: valami munka van,
kenyér a házhoz, anyám erre vágyik.

Csomagot hordtam, halmozott kosarat,
kanász is voltam vagy árultam vizet,
dolgoztam én bárkinek, aki fizet,
rikkancsként kínáltam az újságokat.

Voltam az Emkében kenyeres fiú,
vontatógőzösökön szenet raktam,
robotoló testem sosem volt hiú,

lelkem isten lényéből szakadtan,
hogy versen éljen, világgá indult,
batyumban féltő anyai szavakkal.

6.
Batyumban féltő anyai szavakkal,
bandukolok én örök kínok körül,
s mint gyerekét altató anya örül,
ha elszenderül bölcsődalokkal

a csecsemő élet síró fájdalma,
úgy ujjongok, nyafogok, jaj minek,
réges-rég felnőtt lehetnék, de kinek
kell ma a keserű élet bánata?

Kinek kell szívem búsan, kesergőn,
vágyakkal tele, hegedő varokkal,
ahol ritkán trónolhat a teremtő?

Részegültem folyton merész dalokkal,
melyek felszakadtak tiszta szívemből,
és megütköztem horgerantalokkal.

7.
És megütköztem horgerantalokkal,
kik szablyával óvták a hont ellenem,
s célomtól eltanácsoltak Szegeden,
mert ellenkeztem a hivatalokkal,

pedig lehettem volna én oktató,
kinek nyelvtant tanítani nagy erény,
nem holmi, verselő, szegénylegény,
vajmi, rebellis töltőtollkoptató.

Aztán lettem több földrészen, magam,
tiszta hangja a háború utáni
nemzedéknek, mély nyomorunk szava.

Nevelő szüleim a nevem váltig
tagadták, ezért hunokról olvastam,
míg Pistától elértem Attiláig.

8.
Míg Pistától elértem Attiláig,
sok mesét olvastam a hun királyról,
mikor Öcsödön voltam disznópásztor,
nevelőim nem értek csak Pistáig.

Nevemet folyton kétségbe vonták,
mármint, Attila név nem is létezik,
isten kardját is hiába lengetik
s hiába említik annak ostorát,

mégis, egy forró nyári beavatás,
isteni lényből szakadó lelkemet
megérintette égi simogatás.

A nyomor arcának tükre lettem,
lázadó lelkemben nem volt megadás,
elindult aztán istenek ellen.

9.
Elindult aztán istenek ellen,
harangzúgással felhőkbe szállva,
itt hagyva gyönge testemet magára
a lélek, isten nem emelt föl engem.

Földi kínlódástól meggyötört ember,
a mindenségben keringő bolygóról,
lelke röpke fénnyel szállt el, dalolón
elkísérte, hűvös csillagtenger.

Lelkem elszállt és vele az álmaim,
még cseng szívemben sok múló emlék,
mitől csilingelnek régi vágyaim.

Aztán elmúlnak a csillagos esték,
a szerelem is elsuhan s gondjaim,
az égig érő fán, kozmosz énekén.

10.
Az égig érő fán, kozmosz énekén,
hullámzik lelkem világom körül,
míg a Tejúton végleg elszenderül,
amint kihűl s lehull fagyok éjjelén.

Kínjaim is feledésbe hullnak
és a nyomor sikolya elcsendesül,
komor múltam ölébe beleszépül,
nyílt sebeim lassan heggé lágyulnak.

Varas emlékektől hemzseg az ég,
kizárva onnan minden kérelem,
amelyben létem javulása a cél,

az ős lélekbe, mi sötét végtelen,
a tékozló fiú újra visszatér:
összeránduló, szomorú lelkem.

11.
Összeránduló, szomorú lelkem,
ha szétgurult csigolyáimat ássa
és felhozza a fényes világba,
akkor is egyenes lesz gerincem.

Görcsbe rándult testem vívódott ebül
a nyomorral, a rongyokban fetrengő
sorssal, és néha kérte a teremtőt:
– kihez kedve ellen szólt keresztényül –.

Égi lényed bennem lángot gyújtott,
égek, kínok késeit szúrtad belém,
tagadásomért haragod sújtott.

Ne legyen árva a mindenség egén
tiszta lelkem, amit az ég nyújtott,
ünneplő ruhája patyolatfehér.

12.
Ünneplő ruhája patyolatfehér,
aztán eltűnik a hajnali égbe
felszálló angyalok seregével,
mint temetők feletti lidérces fény.

Fényt látott lelkem, ragyogó szépet,
elképzelt rögtön egy szabad világot,
hol igazát mondta, mint megszállott,
de nem szerezhetett csak ellenséget.

Milyen sötét minden és szomorú,
a halállal is régen kiegyeztem,
mert az enyém másfajta háború.

Csupán szép szavaimból áll seregem,
és megnyerhetem az égiháborút,
a lényem lüktetése minden versem.

13.
A lényem lüktetése minden versem,
és szívem egy sírkő alatt porlad,
fölötte múló csillagok zokognak,
ahol lezártam harminckét évem.

Roskadt lelkem nem bírta az igét,
igavonó baromként tűrte testem
a jármát, nem láthatta istenem
a hordalékon egy kis ember szívét,

amelyik széthasadt a sziklás parton,
hiába kapaszkodott az életért,
mikor fennakadt a habzó zátonyon.

Szégyentelen lettem, milyen tünemény,
és bolond, szurkálnak tudós orvosok,
fájdalmam keservén gyöngyöző remény.

14.
Fájdalmam keservén gyöngyöző remény,
a távoli jövőből új fény árad,
hol összeállnak szavakból a vágyak,
és verseimet mormolja sok szegény.

A szépet s jót akartam felmutatni,
– kitárni lelkem, mint tiszta szobát –
a világomról egy új látomást,
hogy szívük ne tudjon megtagadni.

Rám adta leplét a csillagos ég,
alatta megalázva az értelem,
hol meghurcoltak egy igaz szóért.

Rianással reccsen törékeny testem,
mint zavaros vizeken a vékony jég,
testem legyőzve, ha van győzelem.

15. Mesterszonett
Testem legyőzve, ha van győzelem.
Négykézláb jártam körbe a világot,
lábra állni sem tudtam, mily átok,
bár a hátam mögé állt az istenem.

Öcsödtől Szárszóig rángtam, halálig,
Batyumban féltő anyai szavakkal,
És megütköztem horgerantalokkal,
Míg Pistától elértem Attiláig.

Elindult aztán istenek ellen,
Az égig érő fán, kozmosz énekén,
Összeránduló, szomorú lelkem,

Ünneplő ruhája patyolatfehér.
A lényem lüktetése minden versem,
Fájdalmam keservén gyöngyöző remény.

(2014)

Azóta számos versét lefordítottam román nyelvre is, mert sok román kedveli a költészetét, elsősorban A Dunánál című versében tett vallomása miatt:

„Anyám kun volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.”

Íme a vers fordítása román nyelvre:

Attila, József
La Dunăre
A Dunánál

(Traducere de Csata Ernő)

1.
La splai, pe piatra de jos am stat,
privind, coaja de bostan plutind.
Slab am auzit, în fatum scufundat,
râul, flecar e sus, jos amuțit.
Parc-ar fi scurs din inima mea,
densă fiind, calmă Dunărea.

Ca mușchii, când omul lucrează,
cu pile, ciocan, lut și sape,
așa plesnesc, se destind, se contractă,
orice val, orice mișcare.
Cum mama povestind, mă legăna
și rufele din oraș le spăla.

Și a-nceput ploaia să cerne,
dar s-a oprit, parc-ar fi în zadar.
Precum cel ce din peșteră privește
ploaia – mă holbam la hotar:
apatică, parc-ar fi eternă,
vreme pală, grivă de legendă.

Dunărea curgea. Ca-n poala
mamei distrate și fertile
pruncul, se jucau frumos și așa
râdeau, spumele spre mine.
Pe valul vremii așa vibrând,
ca morminte cu cruci clâtinând.

2.
De sute de mii de ani buni
privesc, ce observ brusc, deodată.
Ce văd sute de mii de străbuni
cu mine, timpul întreg se gată.

Văd, ce n-au văzut ei, omorând,
prășind, iubind, urmând soarta.
Ei văd, în materie coborând,
ce nu văd eu, dar pot constata.

Suntem legați, cum farmecul de chin.
Eu-s în trecut, ei în prezent.
Scriem versuri – condeiu-mi țin,
eu îi simt și-i pomenesc.

3.
Mama e cumană, tata secui
ori vlah jumate, sau de tot.
Hrana din gura mamei fu dulcit,
tata a vrut adevărul pe loc.
Ei se învăluie când mă mișc.
Uneori, mă întristează –
acesta e timpul. Din el sunt. ,,Să ști,
când nu vom fi!…” – ei mă cheamă.

Îmi vorbesc, căci sunt deja eu;
slab fiind, așa devin puternic
și amintesc, că sunt mai mult de mult,
până-n stem sunt orice străbunic –
sunt Stemul, ce înmulțind se destramă:
voios tata și mama devin,
tata și mama se divizează
ș-așa mă nasc în Unu sufletist.

Sunt lumea – ce a fost și este, tot:
generații, ce se atacă.
Ocupanții înving, cu mine mort,
chinul supușilor mă apasă.
Árpád și Zalán, Werbőczi și Dózsa –
turc, tătar, slovac și român s-a pus
în mine, c-un viitor sunt datorat
trecutului – unguri d-acum!

… Eu vreau să muncesc. E destul,
că trecutul e de dezvăluit.
În Dunăre, viitor, prezent, trecut,
ca valuri alene se cuprind.
Luptele pe glia strămosească,
memoria, le dizolvă-n tihnă,
să ne dăm, în fine, socoteală,
e munca noastră; deloc mică.

József Attila
A Dunánál
1.
A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszín, hallgat a mély.
Mintha szívemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt – néztem a határt:
egykedvű, örök eső módra hullt,
színtelenül, mi tarka volt, a múlt.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.
,
2.
Én úgy vagyok, hogy már százezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit százezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a múlt és övék a jelen.
Verset írunk – ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.

3
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt –
ez az elmúlás. Ebből vagyok. „Meglásd,
ha majd nem leszünk!…” – megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős –
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok – minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa –
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e múltnak már adósa
szelíd jövővel – mai magyarok!

… Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a múltat be kell vallani.
A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vívtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.

József Attila születésnapjára emlékezve és egyben a Magyar Költészet Napját is ünnepelve, a vele történt első és folytonos találkozásaimnak, talán, ez a lényege.

---

Nászta Katalin: Nem én kiáltok – a föld dübörög (József Attila)

Vannak mondatok, amiket már csak őt ismételve lehet leírni.
Ezek a sorok ütöttek először szíven. A magyartanárnőnk, aki egyben az osztályfőnökünk is volt, és engem nem szívelt különösebben, szerelmes volt József Attilába. Nem tudtuk, van-e valami valószínűsége ennek, de ezt suttogták az osztályban. Tény, a verseit nagy szeretettel tanította nekünk.
A költő piedesztálon állt számomra, elérhetetlen magasságban. Nem férhetett hozzá semmilyen köznapi történet. Nem is igen tanították az életrajzát. Azon kívül, hogy hol és mikor született, kiknek a gyermeke-fia volt, semmit sem tudtam róla.
Az Óda úgy ragadt belém, hogy szinte tanulnom se kellett. Ez szerelem. Ha mondani kell verset róla, ez jut eszembe legelőször.

„Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.”

Friss. Fiatal. Tiszta. Várakozással teli. Elfogad úgy, ahogy vagy, mindenestől. Kutat, teljesen meg akar érteni-fejteni. Te vagy számára a minden. Lágy és finom, szenvedélyes és igaz. Heves. „Ahol én fekszem, az az ágyad” – ennek nagylelkű vallomását, kijelentését hatalmas súllyal érzékelteti. Egyszerű és csodálatos.
Akkor még csak mondani akartam a verseket, írni később bátorkodtam.
Kategorizálták a verseket: szerelmes versek, forradalmi versek, társadalmi témájú versek. Az első kategóriában az Óda a maximum, amit költő kifejezhet.
Ma is így gondolom.
Teljes szabadságot biztosít neked, akihez szólnak. Teljes odaadást, készenlétet megértésre. Ölelésre. Egy egész életre. Amikor még csak tanulod a járást a fogalmak között, ismerkedsz az érzelmek városában az utcákkal, házakkal, terekkel. Ebben a versben a biztosság, a tökéletes szeretet, életre szóló elkötelezettség, örökké tartó szerelem, hűség csókolgatják egymást. „Irgalmasság és hűség összetalálkoznak, igazság és békesség csókolgatják egymást.” (Zsoltárok 85:11)
Egész életemben arra vágytam, hogy így szeressek, így szeressenek.

A Nem én kiáltok-at 1924-ben írta. Az Ódát 1933-ban. Az Ars poetica-t 1937-ben. Minden versével kész volt a halálra. Talán ez a legjobb ismertetője: minden verse befejezett, kész. Úgy teszi le a tollat, hogy utána akár meg is halhat. Ezt érzem a végén.
Ha senki soha nem írt volna verset, József Attila megteremtette a költészetet. A költészetével a világot nyitotta ki. A szemem a világra, az emberre, az egész mindenségre. Ahogy telik az idő, mind tisztábban látszik: úgy ragyog csillaga, hogy a többi is tőle nyeri fényét.
Ő tanított arra, hogy a költészetnél magasztosabb emberi produktum nem létezik.
Ha őt olvasom, megszűnik íráskényszerem. Megírt mindent, amit érdemes.
A költészet beléköltözött. Kívül van vagy vele születik? Honnan e tudás, e százados? Egyre tisztábban világítanak sorai, ahogy haladok az idő sűrűjében.
Egy költőnek drámai vénával is kell rendelkeznie. A jó vers olyan, mint egy jól felépített színdarab. Előadható. Van felvezetése, cselekménye, bonyodalma, konfliktusa, megoldása, befejezése, összegzése.

CSÓKOLJ, CSÓKOLJ…

Csókolj, csókolj utoljára,
Fehér karoddal ölelj át,
’sz elmegyek már nemsokára
S szerelmed életem ára,
Csókolj, csókolj és ölelj hát.

Már nem csókol! Nincs, nincs sehol
Én eljöttem, – ő – maradott.
Hűtlen-e már? Jaj! mást csókol!
Érzem, más ki néki bókol,
Más visz néki szép virágot.

Úgy kínlódom! Nappal, éjjel
Csak mindig reá gondolok:
Vaj’ kit csókol most ő kéjjel,
Szembe szállva reményemmel,
Hisz tőle oly távol vagyok!

Itt van a boldog pillanat:
Hozzá, haza repülhetek!
Oly lassan halad a vonat,
Oly gyorsan tűnik le a nap!
Viszontlátom-e őt? Egek?!

Hála Isten! Honn vagyok már!
Szívem pattanásig feszül
S azt dobogja: Tán nem is vár!
Csönd fogad, az óra is áll
S szemembe egy porszem repül.

Csókolok egy hideg kezet,
Zokogástól reszket vállam:
Azt hittem: hűtlen, rászedett,
Pedig csak engem szeretett
S szíve repedt meg utánam.

(1921. ápr. 11.) 16 évesen írja ezt a versét. De a Szeretném, ha vadalmafa lennék-et is.

Vagy ezt:

EGYEDÜL

Egyedül fogok én állni a világon.
Egyedül, egyedül, nem lesz soha párom.

Nem lesz soha párom, aki vigasztaljon,
Aki szenvedésben csókot csókra adjon.

Csókot csókra adjon s aki hű, nem álnok,
Aki büszke arra, hogy mellette állok.

Aki míg én alszom őrködik könnyezve,
És ha ébren vagyok, kacagó a kedve.

Aki szeret engem, aki meghal értem
S még akkor is szeret örök-visszatérten.

S nem fog borulni le rám senkise sírva,
Ha majd távozom az örök-néma sírba.

(1921. szept. 24.)

Ezen a napon 5 verset írt. Ez volt az utolsó:

AKKOR

És akkor zuhogott, csattogott, villámlott
S akkor kerültem messze szobámat
És akkor őrjöngtem, szidtam a világot
S akkor tiport legjobban a Bánat.

S akkor imádkoztam, követeltem, kértem
És akkor sírtam szívből igazán
S akkor bánó szívvel meggyóntam, megtértem,
Mert akkor halt meg egy lány, egy leány.

Nem tudom, velünk születik a költészet, vagy kiválasztatunk rá, tény: József Attilát ágára tűzte, soha senki nem lobogott úgy, mint ő. Egy volt a verseivel. Nem színjátszott, nem. Az volt, amit írt. Ezért szeretjük annyira. Nem öregedett meg, fiatal maradt, olyan, amilyenek mi is szerettünk volna lenni, vagy maradni. Nem mérlegelt. Bátran a világ szemébe kiáltotta, mit gondol, mit érez.
Igen, a költészethez bátorság kell, a bátorsághoz ember, az emberhez szív, a szívhez isteni indulat. Mind megvoltak benne.
Időrendben kezdtem böngészni életművében. 11-12 évesen írja a Kedves Jocó: De szeretnék gazdag lenni – kezdetűt.
Havonta ír verseket, egy nap négyet, ötöt is. Jó verseket. 16 évesen már mindent tud a költészetről.

AJÁNDÉK

A szívem hoztam el, csinálj vele
Amit akarsz. És nem tudok mást tenni
És nem fáj nékem semmi, semmi, semmi,
Csak a karom, mert nem öleltelek.

Oly fényes az még, mint új lakkcipő
És lábad biggyedt vonalára szabták.
De ruganyos, mint fürge gumilabdák
És mint a spongya, mely tengerbe nő.

Két fájó karral nyújtom mostan néked
És fáradt, barna szóval arra kérlek
– Ha eltiporsz is füvet, harmatost –

Ha elszakadt a lakktopánka egyszer
S ki megfoltozza, nem terem oly Mester:
Az uccasárba akkor se taposd.

(1921)

A GYEREKSZEMŰ ÉLET-TAVON

Eveztem én az élet kék taván.
(Remegtem éles alkonyatkor egyszer,
Mivelhogy nincsen semmi kabbalám

S de furcsa állat a magános ember,
Szeretne látni büszke partokat
S kilépni egyre soha-soha nem mer,

Csak messziről tár kapzsi karokat.)
A víz pihent s gondoltam nagy kevélyet
(Avar királyfi volt a gondolat):

Pihen alattam a tajtékos élet,
Egy vén öreg a parton gödröt ás:
(Gyerekszem volt, de mélye feketéllett.)

Riassza fel hát könnytelen csapás!
Az ingó lécen bátoran megálltam
S elém bukkant a vízi-óriás.

Ajkát tartotta. Remegett az állam:
Ha csókolom, a vérem nem hevül.
(A partok égtek rőtszakállú lángban.)

Aztán eltűnt, otthagyva egyedül.
S én még sokáig megkövülve vártam
S úgy vert valami itt bennem, belül.

(1922 első fele)

És 32 évesen írja meg, fél évvel halála előtt a Születésnapomra c. költeményét. Minden verse úgy tökéletes, ahogy van. József Attila Versnek született. És ha életében nem szerették, kellemetlennek tartották, zavaros fejűnek – a verseit hozhatjuk ellenérvként, védelméül, magyarázatul. Ki költő akar lenni, nem szeretne nála kevesebb lenni.

ARS POETICA

Németh Andornak

Költő vagyok – mit érdekelne
engem a költészet maga?
Nem volna szép, ha égre kelne
az éji folyó csillaga.

Az idő lassan elszivárog,
nem lógok a mesék tején,
hörpintek valódi világot,
habzó éggel a tetején.

Szép a forrás – fürödni abban!
A nyugalom, a remegés
egymást öleli s kél a habban
kecsesen okos csevegés.

Más költők – mi gondom ezekkel?
Mocskolván magukat szegyig,
koholt képekkel és szeszekkel
mímeljen mámort mindegyik.

Én túllépek e mai kocsmán,
az értelemig és tovább!
Szabad ésszel nem adom ocsmány
módon a szolga ostobát.

Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
A mindenséggel mérd magad!
Sziszegve se szolgálok aljas,
nyomorító hatalmakat.

Nincs alku – én hadd legyek boldog!
Másként akárki meggyaláz
s megjelölnek pirosló foltok,
elissza nedveim a láz.

Én nem fogom be pörös számat.
A tudásnak teszek panaszt.
Rám tekint, pártfogón, e század:
rám gondol, szántván, a paraszt;

engem sejdít a munkás teste
két merev mozdulat között;
rám vár a mozi előtt este
suhanc, a rosszul öltözött.

S hol táborokba gyűlt bitangok
verseim rendjét üldözik,
fölindulnak testvéri tankok
szertedübögni rímeit.

Én mondom: Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.
Kísérje két szülője szemmel:
a szellem és a szerelem!

(1937. február-március)

Vannak mondatok, amiket már csak őt ismételve lehet leírni.
Ha soha senki nem ír több verset, az övéi elegek. Megírt mindent, amit versben meg lehet. Nem tudom, mi változott volna, ha személyesen ismerem. Egyre gyakrabban gondolok arra, hogy a költőket elsősorban olvasni, érteni kell, és a versein keresztül szeretni, amiket csak ő írhatott meg. Nem számít, mennyire volt elviselhetetlen, vagy szerethető. A lelke lényegét hagyta ránk, ami többet ér egy emberi életnél. Ahogy írta: Én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní-/ tani!

Jó lenne, ha mindig úgy tudnánk befogadni a verseit, ahogyan ő nekünk megírta azokat. Olyan nyitott szívvel, szellemmel, ahogyan ő osztotta meg az egész világgal. Úgy tanít meg szeretni ahogyan csak a költő képes:

„Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a múlt és övék a jelen.
Verset írunk – ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.”

(József Attila: A Dunánál – részlet)

2020.03.16 -18.

---

Bartha György: Két megközelítésben

1. BALATONSZÁRSZÓ

szárszón
tolat a tehervonat
zökken s megáll
(micsoda szinte karácsonyesti hangulat)
amiről az előbb még azt hittük
a sínekre dobott vedlett nagykabát
felegyenesedik kitámolyog a kerekek közül
és furcsán hátrafelé araszolva
elhalad a szájtáti bóza jános málházó mellett
mondván rebmeój kangásnaltatahlah
a metíkörögem téven lóbáláh
ezt tükörfüllel kell hallani a rakodómunkás
úgy is hallja s nem érti
nem tesz semmit csak áll
mentségére legyen mondva nem
olvasta még a költő egyik utolsó versében
erős karokkal fogjatok le szépen
meg aztán pár sorral alább az áll
a semmiből vissza ne rántsatok
namostmár fogja vagy ne fogja
rántsa vagy ne rántsa
de bóza jános nem ezen
morfondíroz mert a kézirat még
a költő nagykabátjában lapul amelyről
néhány filmkockával elébb/hátrább
még azt gondoltuk hogy nagykabát csupán
(jaj olyan megható mert mi ugyebár
tudjuk már hogy mi volt/lesz)
aztán ki tudja az a vers is
megjelenhetett már valahol
de bóza jános nem olvasta
nem járt neki az a lap
az összes verseket pedig csak később
adják ki
a kiadásról jut eszembe hogy egyszer
megálmodtam j. a. összes verseit
misztótfalusi betűivel jaj olyan
muris volt azokkal a selypítő pösze
s-ekkel olvasni a 257. lapon hogy
újfágpapír az afztalon kenyérrel
f az újfágban hogy fzabadok vagyunk
jaj úgy mulattam rajta.”

(Megjelent a LÁTÓ c. irodalmi lapban: 1997. aug.-szept. VIII. évf., 8-9.sz.)

2. THOMAS MANN BUDAPESTEN

(1937. január 13.)

Hogy készült Attila a felolvasásra, milyen lelkesen!
Az előadást megelőző éjszaka le sem hunyta a szemét, a kávéházban dolgozott reggelig. Amikor elkészült a verssel, mint a gyermek, ha kedvére való játékot kap, mutatta mindenkinek. „Verset már akkor tudok írni, mikor akarok” – mondta. „Csak élni nem tudok”.
A Thomas Mann üdvözlése című versét (mert erről van szó) még azon melegében lefordíttatta németre Hatvanyval.
A saját hazájában kitagadott Thomas Mannt köszönteni nagy tömeg gyűlt össze estére a Magyar Színházban. Pótszékeken is ültek. A Szép Szó szerkesztősége szervezte a felolvasást.
A függöny felgördülése előtt egy félórával érkezett meg a hatóságtól a letiltási parancs. A másnap megjelenő napilapok azt írták az ügyről: „József Attila ódáját a főkapitányság engedélyügyi osztálya, az államrendészet véleménye alapján nem tartja alkalmasnak arra, hogy nyilvánosság előtt, politikamentes ülésen felolvassák”. A nemzetközi politikai helyzetre való tekintettel…
Ilyen váratlanul ütötték el a Baumgarten-díjtól is néhány hete. Akkor még volt humora ily módon „feldolgozni” az esetet: „Nem elég, hogy az ország első költője vagyok? Még a díjat is megkapjam? Az már túlsok volna!” Most dúlt-fúlt. Odaugrott a telefonhoz, és kérte a Belügyminisztériumot. Pedig tudnia kellett volna, hogy este, abban az órában már nincsen hivatal. A jelenlevők összenéztek a háta mögött.
Úgyhogy csupán a kéziratot adhatta át Thomas Mann-nak a találkozó után. Ha már elkészült vele. Végülis!
A találkozásra a két író között azután került sor, hogy Thomas Mann megtartotta a felolvasást. (Készülő regénye, a Lotte Weimarban egyik fejezetét olvasta fel a Nagyérdemű előtt.) A találkozási jelenetet egy fotó-sorozat is megörökítette. Az első képkockán, amint nyújtja át a Varázshegy írójának a kéziratlapot, Attila már mosolyog. A másodikon Thomas Mann olvassa a verset. Itt ő mosolyog. Attila komoly.
Aztán a tumultusban elsodródnak egymástól. A valamikori múzsa, Vágó Márta kerül Thomas Mann közelébe. A „jómódú lány”, akit – a költőt felejteni – „osztálya”, azazhogy: a szülei – annakidején – egy évre angliai tanulmányútra küldtek. Teljes sikerrel! Most már elvált asszony, újra ott legyeskedik Attila körül. A német íróval személyesen is ismerik egymást. Két éve Hatvanban egyidőben vendégeskedtek egy napot.
„– Er gehört zu Ihnen? – kérdi a német író Attilára értve. – Sie müssen auf ihn achtgeben , aber heiraten dürfen Sie ihn nicht! Ich glaube, er ist manisch-depressiv, oder noch arger… Ich fürchte, es ist eine ganz ernste Sache. Er muss in arztliche Behandlung… (Egymáshoz tartoznak? Vigyázni kell rá, de nem szabad hozzámennie! Azt hiszem, mániás-depressziós, vagy még rosszabb…Én attól tartok, hogy egészen komoly a dolog. Orvosi kezelésre van szüksége.) [Szabolcsi Bence: Kész a leltár című tanulmánykötetéből. Akadémiai Kiadó, Budapest. 1998.]
„ – Bleib eine kurze Frist” – válaszolta (volna) Attila a német kifogásaira, ha szemtől-szembe hangzanak el…

„…Ülj le közénk, s mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kiknek emberhez méltó gondja van.
……………………………….
Párnás szavadon át nem üt a zaj-
mesélj arról, mi a szép, mi a baj…
……………………………….
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak, férfiak maradjunk
és nők a nők – szabadok, kedvesek
s mind ember, mert az egyre kevesebb…”

Arról van szó. Igen! MIND EMBER…
*
Lotte in Weimar.
Lotte in Budapest.
Thomas Mann in Budapest.
Hans Castorp in Sanatorium Berghof auf dem Zauberberg.
József Attila a Siesta szanatóriumban. Hatvany pénzén. (Röviddel ezután:)
József Attila Balatonszárszón. Jolán lerobbant panziójában… A tehervonat kerekei között (Egy év se telik bele!).

(Megjelent a SZÉKELYFÖLD c. folyóiratban, 2005. ápr. IX. évf. , 4. szám)

---

Szuhay-Havas Marianna: Keresztbe és kasul olvasott verseskötet

Volt egy nap, ami ugyanúgy elhalványulhatott volna, akár a legtöbb, és mégis közel negyven év távolából is tisztán emlékszem rá. Sosem felejtem el a könyvet abban a kézben, amit 17 évvel később örökre el kellett engednem. Tisztán emlékszem bölcs és jóságos Apám okos, rám figyelő szemére, a hangjára, arra, ahogy megkérdezi tőlem: „Ennyire tetszik?”.
1981-ben 13 éves, hirtelen megnyúlt kamaszlány voltam, aki előtt lassan és biztosan kinyílt egy talányokkal teli világ. A rácsodálkozás időszaka serdülőkorban borzongatóan varázslatos ugyanakkor ijesztő érzés. Aznap éppen arról nem volt fogalmam, hogy a rádióból a Hobo Blues Band magyar blues-rock együttes száma szól. Annyira megdöbbentett, amit hallottam, hogy felcsavartam a hangerőt. Már majdnem véget ért a szám, amikor Apám egy verseskötettel a kezében belépett a szobámba, hogy nem sokkal később elárulja, a zseniális József Attila A hetedik című versének feldolgozása babonázott meg. Felolvasott belőle számomra érthetőbb, átérezhetőbb alkotásokat, majd nekem adta a könyvet, amit az édesapjától, a Nagyapámtól kapott.
A számtalanszor, elölről hátra, olykor keresztbe és kasul elolvasott verseskötetet annyi évtized után még most is elő-előveszem, hogy szemeim ráemelhessem az ismert versszakokra, pedig A hetediket már aznap kívülről tudtam. Kezemmel végigsimítom a sokat szelídült, értelmet nyert sorokon, és amikor becsukom a kötetet, mintha Apám kézmelegét érezném a borítón.

---

Dabi István: Szívesen elfelejtünk mindent

Márai Sándor írta a Naplójában: „Közös nyelv nélkül nincs Európa, csak nemzetek vannak, melyek negyven nyelven gyűlölik egymást”, én még hozzáteszem, mert saját bőrömön is tapasztaltam: „és félnek is egymástól. És mi következik a félelem és gyűlölet párosból? Harc, háború, különösen, amikor a rövidlátó vezetők ahelyett, hogy igyekeznének kiirtani ezt a félelmet és gyűlöletet, még inkább fokozzák az ilyen kijelentésekkel: AZ IDEGENEK TÖNKRETESZIK A MI EZERÉVES KULTÚRÁNKAT ÉS VALLÁSUNKAT.

a lovaink. a teheneink, a juhaik
lelegelték az összes füvet,
a gyerekeink
leszakították és felfalták az összes gyümölcsöt
az asszonyaink egy csepp tejet sem hagytak
a borjaknak, kisbárányoknak,
és mi levágtuk az összes ehető állatot
téli tüzelőnek kivágtuk az összes fát
és még a silány bokrokat is
tovább kellett mennünk
mások is jöttek a nyomunkban
és a nőink már nem találtak fekvőhelyet
a csecsemőinknek
ezért összetekertük a sátrainkat felpakoltunk a lovakra
s indultunk az ismeretlenbe
ahol már egy-egy kőtorony – kereszttel a csúcsán –
lesett ki a faházak rengetegéből
amiket szétvertünk, hiszen itt, tudtuk,
nagyon hidegek a telek
az izmosabb legényeiket, akiket a mi lányaink is mohón lestek, beállítottuk a harcosaink közé
a széles csípőjű lányaikat
– mert tudtuk, egészséges gyerekeket szülnek nekünk –
gyorsan meghágtuk a még vér-illatos vad-bőreinken
hiszen a mi nőink már kimerültek a szakadatlan szüléstől
az öregeket, nyomorékokat, gyengéket
ott hagytuk a vadállatoknak és az utánunk jövő még vadabbaknak,
végül meguntuk az örökös vándorlást,
rájöttünk hogyan kényszeríthetjük az állatokat és a növényeket állandó
és egyre szaporább termésre
és hogyan kell követ kőre rakni
hogy állandóan álló sátor legyen,
az utánunk jövőket
örömmel fogadtuk
azt gondoltuk, hogy ezentúl ők fognak dolgozni nekünk,
de a talpraesettebbek
óvatosan közénk keveredtek
megtanulták a mi nyelvünket
és megtanították nekünk az övékét
ízlettek nekik a mi ételeink
mi is megkedveltük az ő ételüket,
lassan egybeolvadtunk
de ezt mostanra sokan elfelejteni látszanak
mintha ugyanazok lennénk, akik egyszer onnan messziről eljöttünk,
és szitkozódva
kergetjük vissza,
akik most segítségért jönnek mihozzánk –
csak azért mert nincs útlevelük, vízumuk.
Minekünk talán volt?
Akkor még azt sem tudtuk, hogy van-e ilyesmi.
Aztán majdnem ezer év múlva
közülünk kopogtattak sokan
okmányok nélkül idegen kapukon.
Ki emlékszik ma erre?
És még most is,
sokan – mert menekülünk,
de talán még többen azért,
mert ott tisztább a víz,
ízesebb a kenyér,
szebbek a lányok,
csinosabbak a fiúk,
vagy egyszerűen csak azért,
mert ott jobban, szabadabbnak érezzük magunkat,
és ilyenkor minden okmányt eldobunk,
nehogy emlékeztessen minket és másokat a régi mivoltunkra,
amit örökre el akarunk felejteni.

GONDOLTOK ERRE?

2020. április 11.

---

Para Olga: Lelki rokonom…

Az írás számomra legtöbbször öngyötrő kényszer, menekülés volt a leírhatatlan fájdalomból és megoldhatatlannak hitt élethelyzetből, amikor úgy éreztem, senki és semmi nem segíthet, ekkor mégis valami kis gyógyírt jelentett, hogy ráéreztem arra: volt költő, aki leírta mégis ezt a leírhatatlan fájdalmat, aki le tudta írni, egyetlen versben, a Nagyon fáj címűben azt a tömény fájdalmat, amelyet én is éreztem gyermekem elvesztése miatt, valami mélyen rokoni vonást éreztem József Attilával, amikor írtam a fiamat elsirató verseimet, mindig azt éreztem, amit József Attila megfogalmazott: „amikor veret ír az ember/ nem írni volna jó/”, a töredékben maradt verssorai, ezek a sorok dörömböltek bennem, és valami megfoghatatlan vágy, ha van valami mégis, túl téren és időn, találkozhasson a lelke a 17 évesen eltávozott fiammal, aki szintén verselgetett, és egyik verséből négy sor a sírfelirata lett: „Kimondhatatlan az érzés, /mi bennünk fogan,/ egy pillanat az élet,/ mi halálba zuhan.” – és én ekkor kerültem olyan lelki állapotba, amelyben fel tudtam mérni József Attila valódi szenvedését, rokonléleknek érezve őt, egy képzeletbeli randit írtam le vele egy szatmári kávézóban, ahová engem mindennap kiengedtek – egyedül engem a pszichiátriáról –, minduntalan oda menekültem a fiam halála utáni mély depressziós állapotomban, mert ott jó volt, elaltatták a kínjaimat, de ott mégis tudtam írni, művelődni, meglátni, hogy mindezek ellenére élni kell, megmaradni, hogy őt is megörökíthessem naplómban, amelyet a temetése után írni kezdtem; s a naplóból most közlöm az éppen ide vágó részleteket:

ÉDES ÖCSIKÉM!
„Felszerelkezve tollal és papírral, leültem ide Szatmár legelegánsabb kávézójában, az Aurorában.
– Engedd meg, kicsi Fiam, hogy most képzeletben József Attilával társalogjak, „nem ülök le akárkivel” alapon! Jó, tudom, te megértesz. A kedvencem…..
– Nem volt elég eszed, Attila, ha lett volna annyi, mint nekem ma, s lehet a diagnózisom is hasonló (súlyos depresszió, de ki ne kürtöld, kérlek!) De én előle elszököm. De nem a vonatkerekek kegyetlen, kopogó, hullává roncsoló magányába: az Örökkévalóságba! Lásd, megértél egy keveset, s elérted a halhatatlanságot! De igen hamar értél meg a halálnak, én nagyon sajnállak… Lásd, hány verset nem írtál meg !? És én sem, mert eddig folyton dolgom volt, szent dolgom: tanítottam, amíg bírtam, a legszebbet, ahogy a legjobban tudtam az „ahogy lehet” korszakban. Ó, Attila, én az életet is tanítottam, nem csupán verseket! Másokat tanít az, aki nem éli, csak futva a maga életét… Pedig ebből csak egy van, legalább az utolsó ugrás előtt meg kellene gondolnunk… Én is sokszor gondba estem 1980-tól kezdve… Bizony! Varró Ilona úgy felmagasztalt egy magánlevélben, hogy azt hittem, ő dilis. De ma már tudom, csak lelket akart verni belém. Azt írta:”Ön egy hős!”, pedig csak az igazat írtam, s nem engedtem, hogy eltiporjanak. Ilyen egyszerű. – Ez csak önvédelem volt 1984-ben. – A Számadás című versemre gondolok, amelyet elküldtem az Új Élethez, az olvasószerkesztő , V. I. Sütő Andrásnak adta oda, ő juttatta el Dr. doc. Anderhez, mindketten több levelet küldtek…
– Nekem már 48 évem szelelt el, valóban, sőt sokszor orkán erejű szél, vihar volt, Attila… De én tudom, hogy otthon a baróti és bodoki hegyek között milyen iszonyúak voltak a valódi viharok, de nemcsak félni tanultam meg szegény székely apámtól, hanem meg is edződtem általa. Mindegy, mindent elölről kezdenék, amilyen vagyok… Hisz én csak tapasztaltam, hogy az élet valóban csupa küzdelem, s az az okos, aki kiállja (ezt sem én fogalmaztam). Én csak kiálltam a Hegytetőre, hadd sodorjon, ha mer, ha bír…
Ja, az asztal, írtam? Az is kerek és fekete,+ a hátamnál szintén fekete (de háttal ülök) s fenn fehér csillár szórja pazarul a fényét, ettől az összhatás rózsaszínű, itt minden olyan gyönyörű, s a harmónia kedvéért a lámpák is oválisak. Itt minden csupa hangulat! Jó, ha nem vagy túl szegény,… ó, szegény szomáliaiak, akikre gondolok most, ha ezt látnák, azt hinnék, ez a Mennyország. Én is szinte, de mégse, mert akkor itt lenne az eltávozott s Csillaggá változott kicsi Fiam 17 évesen! Óh, Attila, felfogod ezt? Ki érti ezt? Miért Ő, miért nem én? Talán benne is elveszett egy másik József Attila… Ezért kérlek, pártfogold, keresd meg, kérlek, könyörgöm!
De azért te is kellett volna együtt élj a gyomorgörcseiddel, ki lehet bírni, ki kell! Ez számomra kötelesség. Kellett volna annyi eszed legyen, hogy meg ne tedd! De hát mi ebben mindig is az élenjáró nemzet fiai vagyunk. Új fogalom is született: nemzeti depresszió. De ami elmúlt, megtörtént, abba csak beletörődni szabad, ha változtatni nem lehet rajta, szabadott volna, óh, lelkileg Rokonom…
S most újra a színeket sorolom (egész megnyugodtam e kávéházi szegleten):
„az ám
hazám”
s ha a híres betegnyugdíjam nem elég a rám váró műtétre, akkor előtte és utána ne is egyem? De lásd, most még ez sem érdekel! Szegény székely apám biztatása: „Mindig volt, s lesz valahogy!” Csakhogy én tiltakozom ez ellen a valahogy ellen, pl. most azzal, hogy én is „meglepem magam” ezzel az írással.
De bevallom, néha még sírok, Öcsikémre és terád gondolok. Belealszom a sírásba, s ébredek folyton hazátlanságra +házatlanságra a két ház mellett…, mint Zámolyon Csanádi Imre. Még Magyarország sem elég széles, hogy otthon lehess? Akkor hol van, Istenem? Petőfi véleményét tudjuk „Haza csak ott van, / hol jog is van!” s újrafogalmazva Magyari Lajos által: „A jövendő csak úgy igaz, / ha hazát is kap az eljövő”!
Ez vigasztal, lehet egyeseknek az a szerepük, hogy újra fogalmazzanak, nagy, örök Igazságot, hogy el ne avulhasson, mert maholnap minden a visszájára fordul, ha nem vigyáznák a Poszton- és Hegytetőn állók!
Te is találkozhattál volna másokkal, nemcsak… nemcsak… Nem kerested kitartóan, lehet, lehet, én „felemeltelek volna”, ha lehetett volna, de Te „belenehezültél a sárba”, s csak „feleseltél a másvilágra”…
De akit én kéne felemeljek, az is ilyen makacs valaki, képzeld, nem engedi… Pedig nagyon szeretném, hogy én is egyenes gerinccel járhassak…”

---

Oláh István: Július harmincötödik napja

Essz Szilárdnak már az óvodában is József Attila volt a kedvence, mert hát ki nem szeretne gazdag lenni, egyszer libasültet enni. Ezt az első találkozást követte a többi, ráadásul ő is költő lett, és ahogy telt az idő, jobbnál jobb díjakkal ismerték el teljesítményét. Első díjat kapott a tűzoltóktól (Ej, oltsd a lángot, ne siránkozz), az erdélyi gazdaszövetkezettől (Ej, szántsál, vessél, ne siránkozz), ám még mielőtt Hős Anyának is kikiáltják, diszkréten a köldökére mutatott, és azt kérdezte, hát úgy nézek én ki? Nem is kellett folytatnia, mert mindenki ott, helyben rájött, hogy nem úgy néz ki. Ez nemrégen történt, amikor vészesen megcsökött a Kárpát-medencei magyarság, s az apadás sajnos azóta is tart, Essz barátunk minden napiparancsa ellenére, amit minden újszerűsége ellenére se vagyunk hajlandók megszívlelni: Ej, szülj gyermeket, ne siránkozz.
A költő születésnapja a magyar költészet napja, és akkor őt, mármint Esszt is megkérdezik, hogy s mint, és akkor elmondja, bár már hetvenhat éves, de szeretne gazdag lenni, csak épp azt nem tudja, mi a fenének, továbbá, hogy most már nem kunszt libasültet enni. Óvatosan körülnéz: Illyés Gyulát, aki Attilánk kortársa volt, és több, kettejüket összefűző, ha úgy vesszük, szétválasztó kapcsolat (kapcsolattalan kapcsolat?) okán is vele egy lapon emlegetnek, dúsan lekommunistázták, két-, sőt sokszínűnek mondták, a hatalom barátjának, s e hatalmat ugyanazokkal a jelzőkkel minősítik a rendszerváltozás óta, mint annak idején mi is a tőkés-földesúri világot (Révai József után szabadon). A korok változhatnak ezeregyig, bölcselkedik Essz, csak a jelzők nem. Pedig az ige az, ami mindennél fontosabb. A hívő, ő éppenséggel nem az, igét hallgatni megy a templomba, s az ige: a mozgás, a változás, minden emberi lét lényege. És akkor tessék, itt van, ezt is a Mester írta, József Attila: Csak egy pillanatra martak ki, csak. /Zúgj, erdő elvtárs! Anélkül, hogy a vers keletkezésének körülményeivel piszmogna, rákeres a Nemzeti Alaptantervre, amiből (micsoda sunyi lazasága az aktuálpolitikának!) egyetlen Nobel-díjas írónkat is kihagyták, de lám, itt az iskola-, dehogy, annál is több, a kordokumentum (pdf, ingyenes letöltés). Megnyugvásképp – József Attila változatlanul tananyag, és ha igaz, nem középiskolás fokon, mint annak idején ő mondta. Ha pedig valamiért mégis kifelejtették volna, akkor szökőév februárjának utolsó napja is a költészet napja lehet, vagy még inkább július harmincötödike, mert akkor már nem számít semmi. Vagy a kordivatra sandítva: minden inkább, mint a vers.

---

Kocsis Francisko: …József Attila egyenlő a Költő szinonimájával

…A magyar kultúrában József Attila egyenlő a Költő szinonimájával. Az ötvenes évek végétől kezdődően, amikor a fiatalok egy új avantgárdnak tartott mozgalmat indítottak, hogy kiszabaduljanak az ideológia palástja alól, mely mozgalmat érzékletesen „az őszinteség forradalmának” tituláltak (ez az egyszerű, „természetes”, nem kényeskedő, közvetlen kommunikációra termett nyelvezet újra felfedezéséből állt), József Attila maga a követendő szellemi példakép. Mi több, a költő születésnapja, április 11-e a nemzeti költészet napjává vált. A költőt némileg jogosan sajátította ki a kommunista rendszer s a baloldal zászlóhordozójának tartotta, amit némi túlzással tulajdonképpen mentőövnek is tekinthetnénk, „Jákob létrájának”, amiként Méliusz József egy ihletett versében megírta.. Közismert, hogy a költő kényelmetlen személyiség volt, nyugtalan, rendhagyó szellem, váltakozó politikai vonzódásokkal, talán éppen azért, mivel nagy szüksége volt tartós, belátható kötődésű közösségekhez csatlakozni, amely védelmezi, óvja és megbecsüli őt. Pontosan ez a szándék közelítette egész a csatlakozásig a baloldalhoz (a legegyszerűbb és legvalószerűbb magyarázatnak szerelmi kapcsolata tűnik e környezetből való személy iránt), s abban az időszakban alkotó munkásságát átitatta az osztályideológia (néhány ilyen szellemiségű verse a bizonyíték erre). Ez a tény megkönnyítette a már említett osztálykisajátítást, méghozzá jogos büszkeséggel, ugyanis a többi baloldali költőhöz képest az övé valóságos csúcsteljesítmény. Az a tény, hogy a költőt a rendszer felkarolta, végső soron a javára vált, hiszen művei közkézen forogtak, megismerhették, s nem csak azt a részét, ami a rendszernek tetsző volt. Itt kell keresnünk József Attila felfutását a világháború utáni értékhierarchiában és a köztudatban. Kockázatos ítélkezés után, de vállalom, arra az irodalomkritikai értékelésre alapozva, mellyel a költőt életében és a háború előtti, halála utáni néhány évben illették.
József Attila életrajza markáns, rendhagyó fordulatokban gazdag, már gyermekkorától kezdve, ami döntően befolyásolja jellemét és érzékenységét. Élete és költészete egy sor folyamatos tapasztalatnak tűnik, élet- és tudáspróbatételnek, amivel személyesen is mindent átél; ő maga alkalmazkodásra képtelen, mert soha sehol nem érezte „otthon” magát. Meglehet, hogy ez a felkavaró érzelem befolyásolta abban, hogy vakon belevesse magát hol az anarchisták, hol az illegalitásban tevékenykedő kommunista párt táborába, hol meg a lelki labilitásba, az „öntudat éjszakájába”…

Forrás: Előszó József Attila: Poezii alese / Válogatott versek – Kocsis Francisko válogatásában és tolmácsolásában c. kötethez (részlet). Magyar Elektronikus Könyvtár

---

Tóth Mónika két verse

Drága Attila

mikor beléptél hűvös szobámban
a ház megtelt melegséggel
dalolni kezdett árnyékom
váza rád kacsintott
függöny mosolygott
tányérok kezüket csapták össze
az idő megállt
kezem kezet nyújtott neked és
teherbe ejtette szíved a szívem

József Attilához

Távol vagy
köhögtet hiányod
kékre ver a magány
én hozzád kiáltok
tudom nem lehetek
Flórád, Juditod
sem a többi nőd
csupán megnyerő vámpírnőd

---

Cselényi Béla: Első benyomásaim József Attiláról

Első találkozásomat József Attilával nem tudom felidézni. Megvolt nekünk, mióta világ a világ, József Attila összes költeménye; vastag, piros, keménykötésű könyv volt fehér gerinccel. Kommunista idők voltak; egy költemény hiányzott belőle, a fasiszta kommunizmusra utaló. Gyermekként hallottam már, hogy József Attila „megőrült” és vonat elé vetette magát. 1962 nyarán, a negyedik elemista bátyám osztályünnepélyén, a mai Apáczai Csere János Elméleti Líceum lépcsőfordulóján, a faliújságon észrevettem, hogy egy írás József Attiláról szól, mellette egy valahonnan kivágott fényképpel. Már tudtam olvasni és édesanyámat megkérdeztem, hogy „arról” a József Attiláról van-e szó, akinek elméje elborult és öngyilkos lett. Első benyomásom az volt róla, miszerint különös, hogy ez a sovány arcú, rendezett külsejű, bajuszos úr lett volna az önpusztító, zilált költő. Gyermekként úgy éreztem, hogy a jól gondozott bajusz nem talál ehhez a tragikus sorshoz.
*
1974-ben osztályunk érettségi előtt állt. Kémia- és fizikatanárnőnk, a Házsongárdi temető védőangyalaként ismertté vált Gergely Erzsébet, akit ekkor még – hajadonként – Tőkés Erzsébetnek hívtak (a másfél évtizeddel később világhíressé vált Tőkés László nővére), utolsó óránkon – vagányul – úgy döntött, hogy nem fog kémia- vagy fizikaórát tartani pár nappal a humán érettségink előtt, és – rendhagyó módon – arról tartott előadást, hogy mennyire szereti József Attilát. Felolvasta a Medáliák című verset, kiemelve, hogy a költő milyen mesterien használja benne a kiegészítő színeket, mint művészi eszközt.

2. szakasz:

„zöld füst az ég és lassan elpirul,
csöngess, a csöngés tompa tóra hull”,

illetve:

12. szakasz:

„Az eltaposott orrú fekete,
a sárga kinek kékebb az ege,
a rézbőrű, kin megfagyott a vér
és a lidércként rugódzó fehér –„

Izgalmas, gyönyörű sorok voltak ezek. A ‘hetvenes évek első felében, már érettségi után, összetalálkoztam a kolozsvári Herbák strandon a bikinis tanárnővel, és felelevenítettem neki ezt az élményszerű órát. Párhuzamosan feküdtünk a medence mellett, száradtak hátunkon a cseppek, majd a tanárnő románul ráripakodott egy minket is lefröcskölő fiatalemberre.

---

Csák Gyöngyi: Változatok egy témára

Piac után

Mázsa térről
hazafelé
mázsás kő
a szívemen

kőbányai
vén csavargó
kőbányai
állomáson
álmodott egy
jobb világról
részegen

hullámpapír
nyoszolyáján
érte meg
az új napot

fáj ahogy néz,
túl szelíd már
szemében
a fény halott

kőbányai
állomáson
közelítek
Attilámhoz

kemény sínen
fémes sikoly
int a rokon
még ne tedd

vánszorgok
hát hazafelé
mázsás kővel
szívemen.

(1987)

J. A. variációkból

I.

Nem csak tömjént árasztanak
verseid, erős törvényszagot,
túl tömény a levegőd, akár egy híd,
mely lelked s lelkem közé szorult.

Dühödt hallgatásaimból
felráz világvárosi fényed:
a teljesség felé tartván
ne hagyj kudarcba fúlnom –
bennem a rendnek meg kell érnie.

II.

Hangodra hangom hullik
aládúcolva a perceket,
készítsem lassan a leltárt,
parancsolja szellemed.

Attilám hát nincs menekvés
folyvást csörg az óra
érzem mindig velem maradsz,
elkísérsz majd az utolsó útra.

Emberarcú motívumban
védeném az ábrát
kedvedért még Judit lennék,
vagy megértőbb Flórád.

---

Hadnagy József: Találkozásaim József Attilával

Első találkozásom József Attilával a Kedves Jocónak című vers révén történt.

„De szeretnék gazdag lenni, / Egyszer libasültet enni, / Jó ruhába járni, kelni, / S öt forintér kuglert venni. / Míg a cukrot szopogatnám,/ Új ruhámat mutogatnám, / Dicsekednél fűnek, fának, / Mi jó dolga van Attilának.”
Igazán komprimált, és könnyű vers; szép ruhákat bugyborékolva oldódott föl gyermeklelkemben, mint vízben a pezsgőtabletta. Nem csoda, hiszen magam is szegény voltam. Libát láttam, de a sült libacombot nem ismertem, ezért nem is kívántam. Annál inkább a szép ruhát. Tizenkét-tizenhárom éves lehettem, amikor Pista öcsémmel édesanyám szülőfalujába, Parajdra készültünk, vakációzni, és ez alkalomból édesapám vásárolt nekünk egy rövidnadrágos, barna bársonyöltönyt. Olyan szép volt, hogy alig mertem viselni. Amíg megszoktam, feszengtem benne, mint malac a zsákban. Parajdon annyira dicsérték, csodálták a szép ruhánkat, hogy kezdtem gazdagnak érezni magam. Először láttam felülről is a világot. Egy héten át a világ tetején jártam, „fel azon” és „le azon”.
Következő emlékezetes találkozásom József Attilával nem volt ennyire felemelő: a középiskolában meg kellett tanulnom kívülről A Dunánál című versét. Nem sokat értettem belőle: zavarosnak tűnt, mint a Duna, s nagyságának is csak egyik dimenzióját érzékeltem: a hosszát. Felelés után hamar elfelejtettem. Csak az első szakasz akadt meg az emlékezetemben, mint a Kis-Küküllő vízbe nyúló bokrain az uszadék:

„A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszín, hallgat a mély.
Mintha szívemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.”

A napokban hírét vettem, hogy az egyik unokám (14 éves) tanulja a verset, és küszködik, mert szerinte nem logikus, különösen az alábbi szakasz:

„Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.
Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a múlt és övék a jelen.
Verset írunk – ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.”

E sorokkal siettem a segítségére:

„Enyém a múlt”, azért mert a költő emlékezik rájuk; övék a jelen, mert gondol rájuk, együtt érez velük, leírja, amit azok nem írhattak le fizikai elfoglaltságaik miatt.  A birtoklás („enyém”) módja, illetve eszköze az emlékezés. Öröm és bánat időbeli viszonyban állnak egymással. A bánat az öröm múltja, az öröm a bánat jelene. A bánat úgy múlik el, hogy megtisztítja az örömöt. Az öröm tudja, hogy a bánat elmúlt, de nem felejti el. Tudnak egymásról, mint a költő és ősei, akik a költővel együtt látnak, szemlélődnek az idő egészét összegző, hirtelen támadt pillanatban: az intuícióban.”

A koronavírus miatt csak e-mailben kommunikálhatunk. Az unoka válasza, hogy most már érti a verset. Jó érzés három emberöltőnyi hosszú hidat verni egy gyermek és József Attila között, ha csak néhány sor erejéig is.

Négy-öt évvel ezelőtt Bölöni Domokos hozott össze József Attilával, egy körlevél révén. A KÉSZ A LELTÁR című versre kellett reagálnunk.

KÉSZ A LELTÁR
Magamban bíztam eleitől fogva –
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.
Ha féltem is, a helyemet megálltam –
születtem, elvegyültem és kiváltam.
Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
ki ingyen adott, azt szerettem érte.
Asszony, ha játszott velem hitegetve:
hittem igazán – hadd teljen a kedve!
Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
Okos urak közt játszottam a bambát.
Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
újságot, verset – mikor mi volt könnyebb.
Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
de ágyban végzem, néha ezt remélem.
Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem – és ebbe más is belehalt már.

1936. nov.–dec.

Hadnagy József: Pillanatnyi leltár

Istenben bíztam eleitől fogva,
és úgy nézett ki, Isten elhagyott:
agyamra dombok, hegyek, erdők nőttek,
s ösvény, mi a semmibe kanyarog.
Közben tettem a dolgom, ahogy tudtam,
egyedül, embertől is elhagyatva
sokszor: adtam, ha elfogadták; vettem,
ha adtak, jöttem-mentem, kereskedtem
bolond piacán szívnek, érdekeknek,
s végig azt éreztem, ennél több vagyok.
Több szív: valahol belül, nagyon mélyen,
völgy, ahol ritkán fordul elő ember,
fa, melynek gyökere patak és folyó,
s lombja az egész világ és a tenger,
domb, hegy, amit nem kell megmászni soha,
mert csak tükörben látszik, noha alig,
s nem kell birkózni kígyó ösvényekkel
reggeltől estig s estétől hajnalig –
súgta mindezt valaki, kinek nevét
nem tudom –:szó, mely ritka, mint a gyopár,
de osztódik, s megsokszorozva magát
a szívben dombok, hegyek, erdők nőnek,
fából vizek, és tengerekből völgyek,
mert minden mindeneken szín és fonák…
Pillanatnyilag ez volna a letár,
mint egy meglopott boltban, csupa hiány,
„felkötnének”, ha versemben nem volnék
törvényen felüli úr: szabad sirály…
A verseket azon év április 11-én maguk a szerzők olvasták föl a marosszentgyörgyi katolikus plébánia előadótermében. Ennek találkozónak az emlékét őrzi az IKERMÁNIA / Két vers egy témára – Albert-Lőrincz Márton és Hadnagy József. ; Agria 50 • Irodalom • Művészet • Kritika • XIV. évfolyam I. szám •2020. tavasz, 174 -176. oldal.
Cseke Gábor idei körlevele készítette elő újabb találkozásomat József Attilával. Megnyitottam a világhálón József Attila összes költeményét (http://jozsefattila.elte.hu/versek/osszes-vers.html), és elsőként A szolnoki hídon (1920) című versét olvastam el. Megrendítő, hogy a felnőtt József Attilára jellemző – kivéve, amikor „bársonyon futottak” percei – tépelődő szemlélődés és szemlélődő tépelődés jelei már akkor jelentkeztek.
A szemlélődés folyamán híd épül a szemlélődő alany és a szemlélődés tárgya között. József Attila esetében ez a híd éppolyan látomásosan félelmetesnek bizonyult, mint kiskamaszkorában a szolnoki rozoga híd a füst-üstökét csóváló érc-oroszlán mozdony vontatta vonat tetejéről, vagy lépcsőjéről. A fent említett kivételtől eltekintve sosem tudott biztonságos távolba kerülni tőle, és mindattól, amit erről a hídról látott. Magával hurcolta a hidat, folyóstól, egestől, egész pályafutása során. Sem költői siker, sem szerelem bársonypercei nem voltak képesek kigyógyítani a lélekgyötrő látomásból. A folyóban Rémet, s felül – talán a rémes folyó tükörképeként – büntető eget látott.
Egész életében e visszatérő látomás rabja volt. Két évvel később a vízió rettegni való, vér-sötét, gyökérző Bánat köntösében jelentkezik:
„Rettegni kell a vérsötét/ Gyökérző Bánat köntösét/ S tisztelni kell, ki hordja Ember/ És ebfoggal nem tépi szét./ Ki fölvette, azon marad/ És benne jár és nem szabad./ Elhordja egész életén át,/ Míg teljesen szét nem szakad.” (KÖNTÖSÖK, 1922. máj. 17.)
Tizenkét évvel később, 1936-ban, egy évvel tragikus halála előtt, eszméi között vergődik a KIÁLTOZÁS címmű versében:
„Jaj, szeressetek szilajon,/ hessentsétek el nagy bajom!/Eszméim közt, mint a majom/ a rácsok közt le és föl,/ vicsorgok és ugrándozom,/ mert semmit nem hiszek s nagyon/ félek a büntetéstől./ Halandó, hallod-e dalom,/ vagy zúgod csak, mint a vadon?/ Ölelj meg, ne bámulj vakon/ a kifent rohamkéstől –/nincs halhatatlan oltalom,/ akinek panaszolhatom:/ félek a büntetéstől./ Mint fatutaj a folyamon,/ mint méla tót a tutajon,/ száll alá emberi fajom/ némán a szenvedéstől –/ de én sírok, kiáltozom:/szeress: ne legyek rossz nagyon –/félek a büntetéstől.”
Hídon rekedt, nemzedéktől nemzedékig ható fájdalmas kiáltás József Attila életműve. Vágó Márta, később Flóra is gyöngéden szőtt szitával próbálta kiváltani a végzetes rácsot; egyiküknek sem sikerült, mert József Attila minden szitán átlátott. „És ebbe más is belehalt már”.

Hadnagy József: József Attila

Koromba mártotta tollát,
s fölállított egy saját szorzótáblát,
hatalmasat, akár az égbolt:
mindent mindennel összeszorzott,
s látván az eredményt – magát
(mindenszer mindennél nincs tovább),
letette a tollat, s hogy észrevette,
maradt még egy utolsó cseppje,
mint aki hazatalált,
leírta pontnak a halált.

Marosvásárhelyi Népújság, Múzsa, 2001. április 7/14.

---

Faluvégi Anna: érintés

az igazságért
való küzdelem
a méltatlanság
a meg nem érdemelt
sors
kitaszítottság
ott volt
a sorokban
s akkor
elolvastam
minden versét
megérintett
a nagyság
a mélység
már nem féltem
kimondani
mi fáj
s úgy szavaltam
a Mamá-t
mintha tudnám
mit élt akkor át
megérintette
szívemet a szava
beleitta magát
gondolataimba
s bármivé válok
bármit is cselekszem
ahogyan ő is
tiszta szívvel teszem

---

Demény Péter: Már nem is…

…emlékszem, mindig ott volt körülöttem. Bizonyára az Altató lehetett, vagy a De szeretnék gazdag lenni, esetleg a Betlehemi királyok, nem tudom. Azt tudom csak, hogy mindig megrendített az élete és a költészete, hogy kezdettől úgy éreztem, nála összeér a kettő, hogy a képeit ma sem értem, hogyan láthatta meg („Jöjj, testvérkém, atyánk, a bujdosó nap, / a távol falujába ballagott. // Fönn már kigyujtják üvegét a holdnak, / a hamvas, égi templomablakot.”; „Szeretlek, mint anyját a gyermek, / mint mélyüket a hallgatag vermek, / szeretlek, mint a fényt a termek, / mint lángot a lélek, test a nyugalmat!”; „Fülelt a csend” stb.), és hogy a legősibb költő típusára példa: aki már születésekor költő, szinte nem is kell tanulnia, istenáldotta tehetség. Először valamikor olvasom, és valameddig fogom – amíg csak élek.

---

Nagy Anna: A jelenlét

(József Attiláról)

Megkértem volna
Nyújtson kezet nekem
Töprengéséből, ha előbukkan
Egy reggelen.
Elgondolom
Mit is mondhatnék neki
Míg a külvárosi éj
Árnyát szétteríti?

Szavára hegyek mozdulnak
Mind kisebbek nála
Vizek zúdulnak alá
Hívására.

Szava jelenlevő
Keserű erő
Ereje megszegett kenyérben
Folyók áramlásában
Mindent felfedő igazságban
Benne él.

Maradjon velem
Életemben és szavaimban
Ez az erő, ha lángra lobban
Köszönöm egyszerűen.

Kolozsvár, 1962.

---

Fehér Illés: Többszörösen… Nagyon fáj

Gondolom, talán belefér elképzelésedbe a küldött anyag: a Nagyon fáj saját fordításomban és még három más szerző fordításában.
Ami fordításomhoz szorosan hozzátartozik: még Banja Luka-i tartózkodásom idején (1980-89) került rá sor. A cím és a refrén: Bol je to – Irfan Horozović (barátom, az egyik legnagyobb ma élő bosnyák költő) ötlete. Egyetlen fordításban sem találtam valami hasonló, nagyszerű megoldást. A sors fizikailag elválasztott bennünket, de a barátság él.

József Attila Nagyon fáj / Bol je to – Boli – It deeply hurts – Es schmerzt

Bol je to

Sa svih strana
vrebajućeg smrtnog straha
(kao u rupi preplašeni miš)

dok te čežnja
mori tako tražiš spas kod žena
da ti krilo, ruka, koleno bude štit.

Ne gura
te u to krilo tek pusta
želja nego i sušta potreba –

ljubi zato
do beline usana svako
ko ženu nađe i sa mesta se ne pomera.

Dvostruka mora
i blago, voleti se mora.
Ko voli i ne nalazi para

beskućnik je
i toliko je bespomoćan
kao zver na nuždu primorana.

Nema nama
drugog utočišta makar
će žrtva biti vlastita majka!

I gle, našla
se žena koja te reči shvaća
ipak me od zajedničke sudbe odvraća.

Nemam mesta
među živima. Glava raspada,
šarenilo tuge traži stazu;

kao dete
koji čegrtaljkom trese
kad ga osamljeno ostavljaju.

Za i protiv
delovati šta je motiv?
Rešim li tajnu, radost mi ne kvari

jer izbaci
svet i onog, koga mami
sunčeva svetlost i san plaši.

Kultura tako
otpada sa mene kao
s drugih ruho u sretnoj ljubavi –

gde je pravda,
tek gleda, kako me smrt baca
i ostavlja me, zar se sam pati?

I čedo pati
u toku poroda ali
združenu muku krotkost stišava.

Setna pesma
meni zaradu priprema
i uz to me ljaga obeležava.

Pomozite!
Vi dečaci, vid gubite
kad motrite njen lagani hod.

Vi nevini,
kad vas teška čizma ponizi
vrištite i recite joj: Bol je to.

Vi verni psi
kad vam kičmu točak mrvi
oglasite se njoj: Bol je to.

Vi trudnice
sopstveni teret odbacite
i kroz plač joj recite: Bol je to.

Zdravi ljudi
u propaloj, mučnoj sudbi
tiho joj šapnite: Bol je to.

Vi muškarci
u tuči kad ste pocepani
nemojte prećutati: Bol je to.

Rage, volovi
kad vas da se jaram podnosi
škope, zaplačite: Bol je to.

Neme ribe
kad vas pod ledom udice
uhvate, zjapite: Bol je to.

Svi vi živi,
sve što u patnji titra, živi,
nek sagori okoliš, vrt, dom –

uz njen krevet
kad je san zarobi, pored
nje sa mnom zamucajte: Bol je to.

Nek večno sluša.
Jer je vlastitu vrednost porekla.
Zbog puste želje oduzela je

od smrtnika,
koji je u beg sa svih strana
nateran i poslednje utočište.

Prevod: Fehér Illés

Boli

Pred smrću što vreba
spolja i iznutra
(ko uplašeni miš u rupi)

tako tražis spasa
grozničavo u ženi
da te štite njena ruka, krila, kolena.

Ne mami te samo blago,
toplo krilo, ne samo čežnja,
nego i nužnost te tera –

zato grli
svako biće koje otkrije ženu,
sve dok usne ne pobele.

Dvostruko je breme
i dvostruko blago moći voleti.
A ko voli, a ne nađe sebi druga,

stranac je na svetu i
nemoćan ko što je nemoćna
divlja zver na nuždi zatečena.

Nema nama drugog
spasa, oštricu noža
makar na majku svoju uperi hrabro!

I shvati, našla se
žena koja razume ove reči,
ali te ipak odgurnula.

Ovako mi nema
među živima mesta. Buči mi glava
dok mi misli i bolove sriče;

ko malo dete
sa zvečkom što mu u ruci zveči
kada se s njom igra, od sviju napušten.

Šta bi trebalo
da se uradi za njega, ili protiv njega?
Da priznam neće se stideti,

jer će ionako odbaciti
svet onog kog
opija sunce, užasavaju snovi.

otpada kultura
sa mene, kao što s drugih otpada odeća
u blaženom ljubavnom zagrljaju –

al΄ gde to piše
da ona treba da gleda kako me smrt ruši
i da ću morati sam da patim?

I novorođenče
pati kad se žena porađa.
Dvostruku patnju može da ublaži samo pokornost.

Al΄ meni će
doneti novca moja pesma bolna,
a sramota će sa mnom da se uortači.

Pomozite mi!
Dečaci, nek vam naprsnu oči
kad naiđe ona.

Nedužni,
kriknite pod čizmama što vas gaze,
recite joj: Boli, boli.

Vi, verni psi,
jurnite pod točkove
i lajtet joj: Boli, boli.

Žene, vi
bremenite, pobacite
i plačite joj: Boli, boli.

Ljudi, vi zdravi,
srozajte se, slomite se,
i vapite joj: Boli, boli.

Muškarci, čujte,
dok se zbog žena međ sobom razdirete,
nemojte prećutati: Boli, boli.

Konji, bikovi,
vi što vas škope da biste
vukli jaram, cvilite: Boli, boli.

Ribe neme,
udicu oštru pod ledom progutajte,
i zevajte: Boli, boli.

O, sve živo,
sve što na patnju uzdrhtati zna,
nek gori vaš dom, bašte, predeli divlji –

Oko kreveta njenog,
zažareni, kad ona zadrema,
planite zajedno sa mnom: Boli, boli.

Nek uvek čuje dok živi.
Porekla je ono što je najverednije.
Odrekla je zbog samovolje

biću tom što se
i duhom i telom spašava,
odrekla mu poslednje utočište.

Prevod; Danilo Kiš Objavljeno: Attila Jožef: Noć predgrađa (1961) Forum, Novi Sad.

It deeply hurts

Without-within
from lurking death
(like a mouse frightened ‘til it squeaks)

when inflamed
you take refuge
in a woman’s arms, in her lap her knees.

Not just the soft
warm thighs lure.
but you are thrust there by the sheer must too

that is why all
who find a woman
want to embrace ‘til the mouth turns white too.

Doubled burden
and doubled treasure
when you love and cannot find your mate

as homeless you are
as helpless is
the wild beast when doing its needs.

And you shall find
no other refuge
though threaten your mother with a knife

and yet there was
someone who would
have understood these words; but refused to be my wife.

There is no place
among the living
creatures for me in this state. Left alone,

my head just whirrs,
like a rattle I feel
in the hand of a child who is left alone.

For and against
what should I do to her?
No shame on me to find just only one

solution, since
an outcast I am
frightened by dreams and dazed by the sun.

Culture
peels off from me
like clothes from others in happy love

but where is it
written that she
should just watch me suffer alone?

Both baby
and mother
do suffer when the child is born

but since
for this song
just cash I’ll get; with shame I am torn.

Come and help!
you little boys, let your eyes
burst where she passes by.

Innocents
squeal under boots
and say to her: it deeply hurts.

Faithful dogs
get under wheels
and bark at her: it deeply hurts.

Women
big with child: abort
and sob to her: it deeply hurts.

You whole and sound ones
fell over and break your bones
and mumble to her: it deeply hurts.

You men,
who have torn at each other for women,
don’t hold it back but say: it deeply hurts.

Horses, bull
who are being castrated to draw the yoke
cry out to her: it deeply hurts.

Mute fish
get caught on hooks under the ice
and gape up at her: it deeply hurts.

All living things
everything, which quivers with pain:
the place where you live, the garden should burn;

with charred bodies
as she falls asleep
come to her bed and yelp with me: it deeply hurts.

Make her hear this
as long as she lives
for caprice, her own worth she has denied

without-within
from the living fugitive
the very last refuge she has deprived.

Translated by Thomas Kabdebo

Es schmerzt

Vom Schleicher Tod
erlauscht, draussen-drinnen bedroht
(wie Mäuschen, scheu, ins Loch, die armen) –

du fliehst erglimmt
zur Frau hin, daß sie dich umnimmt,
beschützt im Schoß, mit Knie, mit Armen.

Dich drängt nicht bloss
Begehr, dich lockt warm-linder Schoss:
das Muss will mit, dich stossen, stecken –

deshalb vereint
sich alles, was frauensüchtig keimt –
erbleichten Munds, bis ans Verrecken!

Zweifache Last,
zweifacher Schatz der Liebe Rast.
Wer liebt – verargt doch, paarlos, irre -,

der west verletzt,
wie – unbeschirmt, allausgesetzt –
in der Notdurft die wilde Tiere.

Es gibt sonst nichts,
keine Fluchtstatt! Wetz Messer, spitz
es gegen Mutter gar, – gestochen!

Sieh doch: es fand
sich gar die Frau, die das verstand –
verstossen hat dich doch, gebrochen!

Bin um, entgrenzt
Lebendigem – mein Kummer glänzt -,
mein Leid umdröhnt, bin bunt gerüttelt:

so schwingt ein Kind
die Klapper, lärm- und sturmgesinnt,
wenn es sie jäh verlassen, schüttelt.

Was soll ich, wie
noch tun für sie und wider sie?
Wär nicht beschämt, wenn ich´s erfände –

den stösst die Welt
eh fort, den die Sonne vergällt
und den erschrickt der Träume Strenge.

Die Kultur fällt
von mir, wie anderen das Kleid
in der reinsten, lautersten Liebe –

aber wo steht,
dass sie sieht, wenn mich Tod bewirft
und wenn ich allereinzeln leide?

Der Säugling wird
stets mitgequält bei der Geburt.
Zwillingsschmerzen kann Demut lindern.

Doch mir bringt Geld
mein Leidgesang, – zu mir gesellt
sich Schande, Schmach, Beschämung, Hindern …

Ihr Knaben, fleht!
Überall, wo sie kommt und geht,
zerplatze euer Aug, seid fertig!

O, wimmert, schreit
unter Stiefeln, die ihr unschuld seid –
und werft ihr knirschend hin: Es schmerzt mich.

Du treuer Hund,
fall unter die Räder wie Schund –
und bell ihr winselnd hin: Es schmerzt mich.

Ihr Frauen, erschwert,
bringt lauter Tote zur Welt –
und weint abortierend: Es schmerzt mich.

Ihr Menschen, die
ihr noch heil seid, fallt in die Knie,
gebrochen, und stammelt: Es schmerzt mich.

Ihr Männer all,
wegen Weibern entzweit, Krawall
erheischend, verschweigt nicht: Es schmerzt mich.

Du Pferd, du Stier,
fürs Joch längst gnadenlos kastriert –
heult verletzt, erniedrigt: Es schmerzt mich.

Du stummer Fisch,
verschling den Haken gierig, frisch –
sperr auf den Mund und klaff: Es schmerzt mich.

Alles, was lebt,
was von der Höllenqual erbebt,
soll brennen schmorend, flammend, schwelend –

und um ihr Bett,
wenn sie schon schläft, brandig, versengt
mit mir rasseln: Ich leide elend.

Solls hören, solang sie währt.
Was sie wert ist, hat sie mir verwehrt.
Entzogen – schier willkürlich, weiss-kalt –

dem Lebenden,
draussen und innen Flüchtenden,
die allerallerletzte Fluchtstatt.

Übersetzung: Daniel Muth

---

Kiss Székely Zoltán: Találkoz(tat)ás

Nem tudom felidézni, hogy mikor találkoztam először József Attilával. Talán az Altató volt, még kisóvodás koromban, vagy a Mama, már kisiskolásként. Viszont mélyen belém égett, hogy mikor találkoztatott vele egy másik poeta doctus – maga József Attila is poeta natus és poeta doctus is volt egy személyben -, Székely János.
Másodéves biológus hallgató voltam Kolozsváron, s be-betértem a Gaál Gábor Kör üléseire. Egy botanikus-tanoncnak felüdülés volt egy egészen más világban megmártóztatnia gondolatait. Vonzott és taszított az a közeg. Vonzott, mert világéletemben a versek bűvöletében (is) éltem-élek. Taszított, mert kegyetlen világ volt, szarkasztikus, gúnyos és dühvel teli.
Hamar beláttam, hogy ott, abban a közegben, nem szabad megmérettetnem, ugyanakkor szinte kényszeresen meg akartam mutatni magam.
Karácsony előtt, 1972 decemberében, postáztam néhány szövegemet az Igaz Szó versrovat- szerkesztőjének.
Csakhamar választ kaptam rá. Székely János közlésre fogadta el két versemet. Többek közt ezt írta:
„…ha elkészül néhány új versével, küldje majd el azokat is… két említett versét addig is gondosan őrzöm, s kíváncsian várom új küldeményét.”
S visszaküldte a többi szöveget. A visszaküldöttek közt volt a Tükör című is, melyre ennyit írt:
„József Attila parafrázis, mégha meg is van csavarva.”
Lelkem mélyén tiltakoztam e mondat ellen. Hiszen ez az én gondolatom volt!…
Aztán nehéz évek jöttek. Csak három évre rá kopogtattam újra szerkesztőség ajtaján, az Ifjúmunkásnál. A verset pedig sok évvel később, 2015-ben, mégis felvettem első verseskötetembe. A cím alá odaírtam: József Attilának.
Ma már sejtem, dicséret, s nem elmarasztalás volt az a találkoz(tat)ás.

Tükör

József Attilának

Égek
mint
égni akarnak
a fák
míg el nem porladnak.

Míg el nem korhadnak
a fák
élni akarnak
mint
én.

---

Dr. Bencze Mihály: Találkozásom József Attilával

Egyetemi hallgató voltam Kolozsváron, 1974-1978 között a Babeș-Bolyai Tudományegyetem matematika szakán. A középiskolát a Brassó melletti négyfalusi Elméleti Líceumban végeztem, s amit irodalomból itt tanítottak, azt még lelkileg és szellemileg nem éltem át, csak megtanultam. Kolozsvár volt még Erdély kulturális fővárosa. A Kolozsvári Állami Magyar Színház minden előadásán ott voltam, hasonlóan a Transilvania Filharmónia minden szimfonikus koncertjén, szívtam magamba a kultúrát, mint a szivacs. Patrubány Miklós vezette a „Visszhang” diákrádiót, aminek én és brassói barátom, Pál Imre egy ideig a zenei szerkesztői lettünk. A Református Teológia előadásaira is bekérezkedtünk, érdekeltek a világvallások, hallgattuk a vallástörténeti kurzusokat. Itt ismerkedtem meg Tőkés Lászlóval, aki a teológia után Brassóba került lelkésznek. A „Mamaia” kávézó asztalán Szőcs Géza olvasgatta verseimet. Maister Róbert egy fél évig tanította a filozófiát, de a kinti kávézókban két ezer év filozófiáját, eltitkolt ismereteit, mind elénk tárta, és egy olyan tudással vértezett fel, amit hivatalosan soha nem kaptunk volna meg. Miért mondom többes számban? azért mert Kolozsváron kialakult egy egyetemi szakok feletti diáktársaság, akik közösen részt vettünk minden jóban és „rosszban”. Gabriel García Márquez „Száz év magány” könyvét pillanatok alatt elolvastuk, és hetekig vitatkoztunk az író művészi világáról. Eljártunk a Gaál Gábor körre, amit 1975-1976-ban Szőcs Géza és Boér Géza tett irodalomcentrikussá. Barátaim voltak a hétfalusi csángókkal is foglalkozó Beke György fia, Beke Mihály, valamint a brassói Sipos András, mindkettő a Gaál Gábor kör vezetőségi tagja is volt, így rengeteg értékes vitán vehettem részt. Szilágyi Domokos egyik irodalmi köre kavart fel, főként az utána következő szűkebb beszélgetés, ahol feltárta József Attila nagyságát. Ekkor találkoztam először, persze szellemileg az igazi József Attilával. A diákélet maximális átélése, megélni azt a szerelmet, ami égig emel, majd olyan csalódáson is átmenni, ami porrá zúz, olyan élményekkel töltött fel, amit versben és énekben is kifejeztünk. Állandó információ éhségben éltünk, az igazi kultúrát is szomjaztuk. Az Omega, az LGT, a Generál koncertek tömeges átélése felért egy kis forradalommal. A hatóságok el is tiltották. A budapesti Nemzeti Színház előadással szerepelt Kolozsváron, amit az igazi Magyar Színházban tartottak, ott ahol Petőfi is szerepelt. A színészeket, főként Sinkovits Imrét egész Kolozsvár ünnepelte, olyan volt, mint egy kis lázadás. Végigéltem Kolozsvár Cluj-Napoca névre keresztelését. Mindenkinek megalázó volt. Faltuk Ilyés Kinga marosvásárhelyi színművész József Attila verseinek szavalatait, és a megzenésített változatokat énekeltük. Ledöbbentünk Latinovits Zoltán 1986-os halálhírén, ahogy átélte és szavalta József Attilát, az egy igazi katarzis volt. Azért kellett a négy tömör diákév, hogy az átélt események által megérthessük József Attila lelki és szellemi magasságát és mélységét. Az átélt élményeket írásban is kifejeztük, és akkor döbbentem rá arra a felismerésre, hogy amit mi több mondatban tudtunk megfogalmazni, azt József Attila két sorban érthetően és tömören megfogalmazta, ez az igazi matematika. Hisz a matematika a gondolkodás tudománya, illetve művészete, és nem képlettár. Megértettem, és így egy életre megszerettem József Attilát, elolvastam többször is az összes versét, most is olvasgatom. 1990-ben alapítottam az Erdélyi Magyar Matematikaversenyt, rá egy évre a Nemzetközi Magyar Matematikaversenyt. Az 1990-es évek elején többször szerepeltem nemzetközi konferenciákon, így a Magyarországon tartott konferenciákon többször találkoztam Teller Ede világhírű atomtudósunkkal, a hidrogénbomba atyjával. Meghívásomra részt vett egy néhány Nemzetközi Magyar Matematikaversenyen is, ahol diákjainknak elmondta, hogy ő a tudományos felfedezéseit Ady Endre és József Attila költészetének köszönheti, azért, mert az élet lényegét ez a két költő tudta a legjobban versbe sűríteni. Neki nem maradt más, mint ezt a sűrített igazságot feloldani és átírni fizikai képletekre. Igen, így lett számomra is József Attila anyanyelvünk egyik legnagyobb matematikusa.

---

Szerkesztették: B. Tomos Hajnal, Nászta Katalin, Cseke Gábor

1. Gergely Tamás:
   2020. április 11. 04:55

   Nagyon jó összeállításnak tûnik így, elsõ pillantásra 11-én reggel. Most kezdtem el olvasni, már az elsõ vers néhány sora megdöbbentett:

   Lehet, hogy Te sem tudod mi történt?
   Lehet, hogy téged is meglepett,
   hogy a sorsod csúnyán rászedett?

2. B.Tomos Hajnal:
   2020. április 11. 07:31

   A Magyar Költészet Napja alkalmával gratulálok minden magyarul „daloló” költőtársamnak !

3. Fehér Illés:
   2020. április 11. 09:16

   Köszönöm, hogy ebben a rangos válogatásban József Attila hódolói között lehetek.

4. Nászta Katalin:
   2020. április 11. 09:24

   Az ünnep mindent megszépít. Hálás vagyok, hogy ilyen sokan válaszoltak a költészet napszámosai, szerelmesei, barátai – vagy inkább létrehozói. Gratulálok!

5. Piroska Kati:
   2020. április 12. 22:28

   Csak ma este( ápr 12) jutottam hozzá, hogy beletekintsek, egyelőre csak felszínesen, de biztos, hogy alaposan átolvasom. Nagyon tartalmasnak, színvonalasnak tűnik. Első nekifutásra két írást böngésztem át alaposabban. Az egyik Elekes Ferenc ” kis Balázsa”. Ez rádöbbentett rá arra, hogy milyen kicsi a világ. A Kanadába elszármazott Zsíros Kati nekem távoli rokonom, és hébe-hóba találkoztunk is. ( Ez Balázzsal sajnos nem sikerült. ) Sok mindent szerettem volna tőle ( tőlük) megkérdezni, de valahogy nem jött össze. Most sok mindenre választ kaptam.
   A másik Nászta Kati írása. Magyar tanárként tudom( egyébként már jó néhány éve nyugdíjas vagyok), milyen nehéz József Attilát tanítani mai középiskolásoknak úgy, hogy meg is szeressék a költőt. A Nem én kiáltok értelmezése elfogadhatóan a nem feltétlenül a költészet iránt rajongó diákok számára meg pláne nem egyszerű. Amint utólag( az érettségin) kiderült, két gondolatot nem felejtettek el belőle: az emberi összetartozást megfogalmazót: ” hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat ” meg a közösségben ténykedők legfontosabb feladatát: ” légy a fűszálon pici él, s nagyobb leszel a világ tengelyénél” Nem kell feltétlenül megváltani az egész világot. Ha valakinek sikerül egy kisebb, zártabb ” területen” – erejéhez képest – a legjobbat nyújtania, olyat, amivel értéket teremt, emberi közösségeket mozgat, az a maga helyén világrengető.
   . Nászta Kati ezt teszi a lehető legjobban. Gratulálok

6. Marianna:
   2020. április 13. 06:45

   Örömmel olvastam az értékes összeállítást!

7. Nászta Katalin:
   2020. április 13. 10:46

   Köszönöm, Piroska Katalin. Meg se érdemlem. De jól esik.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ