Ágoston Hugó: impromptu / I.

1

elmész és senki vissza nem hív
voltál és újra új alakban
se leszel immár

nem őriznek meg holt legendák
nem lesz utánad más az égbolt
elapad árnyad

egyedi voltod büszkesége
kihuny veled mint gyertya lángja
nem látja senki

vagy utánzatod a maradvány –
nyom voltál s lágy nyomot hagysz másban
míg van eszmélet?

álmodni jöttél a világra
és végül magad lettél álom
a határtalan szenvedésé

2

párbajozol a láthatatlan
ellenféllel térrel idővel
sötét anyaggal

ő kénye-kedve szerint ejti
rajtad a friss sebeket szinte
mintha vigyázna

a szívedből színes vértinták
folynak árnyékodra ezüst zöld
lila égszínkék

lelkedet már többször kiadtad
de árnyéka valahogy mindig
visszatér benned

megölhet idő anyag isten –
de mintha célja volna véled
mintha színekkel játszadozna?

3

álmomban eltévedek gyakran
ódondad városokban mintha
középkoromban

külsőt váltanak ismerősök
vibrálnak mindig más alakban
tünékeny árnyak

homályhullám kísérget némán –
holnap volt mikor égi hang fényt
metszett az éjbe?

megtaláltam hát azt a helyet
mit összebújva megjelöltünk
ha eltévednénk

elsuttogtam gyorsan a jelszót
az volt a hely kétségkívül de
nem te voltál ott csak a hangod

Impromptu / II.

2020. szeptember 25.

1 hozzászólás érkezett

  1. Nászta Katalin:

    Szép.

Szóljon hozzá!