A korábban a portálunkon is közlő Berecz Edgárt (sz. 1975) sokan gasztronómusként, illetve soknyelvű tolmácsként, kalandos útirajzok szerzőjeként ismerik Székelyudvarhelyen, Erdélyben, Magyarországon, de a világ számos országában is. Hosszú ideig élt, tanult és dolgozott Németországban és Japánban – áll annak az interjúnak a bevezetésében, amelyet a Hargita Népe riportere, Simó Márton készített e sokoldalú fiatalemberrel.
Berecz Edgár ugyanis sok helyen megfordult a koronavírus-járvány előtt, amikor még szabadabban lehetett utazgatni, ezért akár utazóművésznek is nevezhető, hiszen nagyobb útjai előtt mélyrehatóan tanulmányozza a kiszemelt országot és annak kultúráját… Élményeket hoz magával, számos fotót készít, amelyeket aztán legtöbbször magánkiadványok formájában láthatnak viszont az olvasók.
Az elmúlt évben például három kis kötetben foglalta össze élményeit, címük: Csontváry nyomában Bosznia Hercegovinában, Kalandozások a Duna-deltában és Tiroli tolmácsnapló. Simó szerint interjúalanya „tisztán látó szemmel jár-kel Székelyföld-szerte is, vidéki és városi környezetben egyaránt. Kiválóan ismeri az országban élő többi kisebbséget, amelyekről hivatalosan leginkább annyit mondanak, hogy „şi alte naţionalităţi”… Általában anyanyelvükön beszélget velük a találkozások alkalmával.”

Egy idő óta szenvedélyesen modellkedik: felbukkan reklámfotókon, olykor a hajdani székelyudvarhelyi textilipar egyik arca (volt), máskor a Góbé-termékeket népszerűsíti. Sikeres portrésorozatát közeli barátja, Dávid Botond fotográfus tette közismertté, A százarcú ember címmel. Azóta maga Berecz Edgár folytatja e sorozatot, szelfiket készítve magáról.

Pár hete Berecz Edgár azzal lepte meg ismerőseit, hogy kozákként bukkant fel az „önképeken”… Erről így vall az interjúban:
„Telefonnal fotózom magam. Nincsen semmiféle szofisztikált optikám, vagy önkioldó felszerelésem. Csak úgy. A lényegre térve: én tulajdonképpen örökös száműzetésben élek a saját szülőföldemen. Mintha elszigetelt »hegylakók« közt lennék. Egy kisvárosban nagyon nehéz az a fajta önmegvalósítás, amit én művelek. Itt jórészt konzervatív a szemlélet, ahol nincs szükség ceremóniamesterre, borpincérre, sajtmesterre… Nem bánkódom, mert ezektől függetlenül is szeretem a környezetet. Sokáig éltem másutt, de igazán »menet közben« érzem jól magam. Az »arcok« egyfajta »pótcselekvést« jelentenek, hiszen mostanság, a kovid miatt nem tudok annyit utazni, mint korábban. Mivel rengeteg néprajzi-kultúrtörténeti munkát olvasok, célzottan és tudatosan, szeretek elmélyülni a témáimban… Felépítek magamban egy-egy karaktert, amelyhez keresek megfelelő ruhát, frizurát, sapkát, kalapot, mindent, ami jár hozzá, használati tárgyakat, hatástalanított fegyvereket, fegyver-imitációkat, kéziszerszámokat. Kiárusításokon vásárolok meg bizonyos cikkeket, esetleg turkálókban. Vagy cserélek a barátaimmal. Mivel világszerte sok a levelezőpartnerem, látják az emberek, hogy épp mi a mániám, és futárszolgálatokkal, postán küldözgetik el azokat az általuk megszokott kellékeket, amelyek náluk úgymond korlátlanul állnak rendelkezésre….

Évek óta foglalkozom a kozákokkal… Megtanultam közben »kozákul« viselkedni. Sokat gyakoroltam a lovaglást, a kardforgatást, a táncot. Mondhatom, hogy ez az alteregóm sikeres volt. Felvettem a kapcsolatot igazi kozákokkal Oroszországban, de megtaláltam a kapcsolatot a romániai kozákok kulturális egyesületével is… Pár napja meghívtak a találkozójukra…
Volt egy kevésbé sikeres próbálkozásom is azelőtt. Amikor zsonglőr voltam. Sok fogást begyakoroltam, olyannyira, hogy akár tanfolyamot is indítottam volna, de nagy volt az érdektelenség…
A többnyelvűség, a többféle identitás, a más kultúrákkal való azonosulás merőben új fogalom a Székelyföldön. Innen nehéz feldolgozni, értelmezni, s levonni a megfelelő következtetéseket. Megannyi kérdés türemkedik elő: hogyan? miért? mi célból? – és kevésbé tudjuk rá a helyes választ. Csak részleges és homályos feleletekkel szolgálunk. Az átalakulás művészetét befolyásolják a külső tényezők, a kulturális közeg. A főhős kénytelen megteremteni a maga világát, hogy idehaza túlélhesse a száműzetés egyhangúságát.”

Berecz Edgár fontosnak tartja a kisnemzetiségekkel kialakuló kapcsolatott, s meg is magyarázza, miért:
„Fontos az azonosulás, az értékek el- és felismerése. Az elsajátítás azonban csak előtanulmányok révén lehetséges. A könyvek, a filmek, a zene és a tánc szeretete együtt jár a kulináris élvezetek megbecsülésével és a nyelvismerettel. Így a »magyar kozák« könnyen feltalálja magát az idegen, azaz az eredetileg »saját« környezetben is. Viszont, ha úgy alakul, pár nappal később már a diplomata szerepében tetszeleg egy sosemvolt ország, nekeresd konzulátusán.

A riporter jogos kérdésére, hogy Ki vagy a sok »Edgár« közt valójában, furcsa válasz érkezik:

„»Emberi kaméleon«, aki képes megszemélyesíteni a jót és a rosszat, az öregséget, az ifjúságot, a keletet és a nyugatot. A jó és a rossz, a szép és a csúf álcája számomra játék, de egyben feladat. A karakterek kiválasztásához érzék kell. Úgy vélem, hogy színészek, maguk az előadóművészek is hasonlóan küszködnek egy-egy figura megformálásával… Nincsen ebben sem pénz, sem előny, még csak elismerés sem jár érte. Talán egyfajta generátor lehetek. Lehetnék. Katalizáló erő a közösségre, hogy elmélkedésre, gondolkodásra késztessem őket. Hadd vizsgálják felül eddigi véleményeiket, hadd nyíljanak meg új távlatok számukra az ismeretlen impulzusok révén. Így változhatunk, igazodhatunk különféle kultúrákhoz, alakulhat az életfilozófiánk. Alkotómunka ez számomra, gyűjtés, megannyi próba és kihívás. És élvezet. A pénzügyi siker, vagy a kudarc nem érdekel. Talán nem értik a hitetlenkedők, hogy melyik tükörképem az igazi, de bárki ráébredhet arra, hogy maga is kissé mássá, nyitottabbá válhat az »arcok« által. Minden alakomban én vagyok.

… Sokkal jobban járunk, ha nem önmagunk indián-rezervátumaiban élünk. Az átjárás képessége azonban nem mindenkinek adatik meg. Számomra ez egy spontán előbukkanó játék. Az is lehetséges, hogy teljesen természetes, mint sokaknak a zenei- vagy a sporttehetség. Mindenesetre én gyerekjátéknak érzem…

Közbevetett riporteri kérdés: –Valamelyik nap azt láttam fotókon, hogy tejeskannákat hurcoltál, hogy hánytad a trágyát ki a marhák alól…
„Igen, Homoródszentmártonban készültek azok az új felvételek. Stílusosan öltöztem, ahogy ott kell, de bevallom, hogy nem keresgéltem sokat, nem kellett válogatnom, ott voltak kézügyben a holmik. Egy baráti családnak szoktam segíteni. Mindenféle mezei és háztáji munkát képes vagyok elvégezni.
Büszke vagyok arra, hogy megtanultam a parasztgazdaságban elvégzendő fontos tennivalókat. Amikor olyan a helyzet, elmegyek szívességből falvakra dolgozni. Csak úgy. Olyan világban élünk, amikor az átjárhatóságot visszafelé kell gyakorolnunk, mert mindannyian faluról jövünk, és nagyon valószínű, hogy oda térünk majd vissza, ha nyugodt, természet-közeli és tisztességes életet szeretnénk. Mert az a biztos, amit a kertjeinkben és a földjeinken magunknak megtermelünk. Vagy legalább részt veszünk ebben a gyönyörű folyamatban.” – zárul Simó Márton rendhagyó interjúja egy szokatlan emberrel.

---

Forrás: Hargita Népe -2021. március 23

1. Tomos Hajnal:
   2021. március 24. 04:12

   „Sokkal jobban járunk, ha nem önmagunk indián-rezervátumában élünk”- ezt vontam ki egy mondatban ebből az eredeti életmód példájából – mert úgy gondolom jót, érdekeset tanulni sohasem késő.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ