/Vadmalac-félperces/ ”El.” Vadmalac a baljával bökött valahova a magas ég irányába. Mikor kérdezték tőle, hova tűnt. Bámulták az eget, mi mást tehettek volna? Illetve néhányan lapátolni kezdték a hamut. Az elégett gumiabroncsok után. ”Csak vissza ne jöjjön! -, mondta egy forradalmár. -Tankok tetején. Látott már a világ ilyet.” Mire keresztet vetettek. A beszélő, Vadmalac, a […]

/Vadmalac-félperces/ Vadmalac a komájára gondolt. Hogy az hol van? Él-e? Azt mondta… valamit mesélt az emberi méltóságról, Vadmalac értette is a barátját, meg sajnálta is egyszerre. Fekete füst terjeng a központból. Mit mondjon az anyjának? Hogyan magyarázza meg ő, aki távol maradt? Szabad-e? Neki szabad-e?”

Évekkel ezelőtt arról beszélgettünk, hogy mennyire utáljuk a zugivókat, akik nem merik vállalni – végső soron – önmagukat. „Mi bezzeg!” – és koccintottunk. Poharaink összecsendülése idézte fel bennem Varga Karcsit, a szőke Indiánt, az italozó újszászi kőművest, akit nagyon szerettem és becsültem, akiről többször írtam már. Ő az imént kárhoztatott típust „majdnem embereknek” nevezte, a […]

Tavasz-zöld Minden lehetséges módon utánam nyúl a tavasz. Most éppen úgy, hogy zölden virít a fogam a hagymaszár zöldjétől, amit a leveshez haraptam. Délután meg úgy, hogy a növekvő fű, ahogy ráülök, boldogan kenődik szét a nadrágomon. Pedig a tegnap még havazott…

Reggeli mosakodás Megeresztem a falicsapot, a mosdókagyló fölé hajolok és hirtelen megcsapja az orromat a kicsurgó víz tengerillata. Vajon miért nem éreztem mostanáig? És miért pont most? Majd eszembe jut: hát persze! A sokat emlegetett globális felmelegedés…

Cila nem női név, bár a másik nem képviselői sem vetik meg az italt, a kocsmát, nem is macskáé (az viszonylag kevésszer viccelődik szóban, s nevetésre is olyankor késztet egyeseket, amikor szándékosan rálépnek a farkára), hanem a Laci anagrammája.

Oldalról támad, mint egy róka. Alacsony nő, közszánalmi vállalkozó. Átlátszó mappában mutat egy közszánalmi lapot. Adok valamit. — MondokénmagánakvalamitafiamnakholnapnévnapjavanKrisztián. Nem adok többbet. Elmegy. Budapest, 2014. III. 26.

Átjáróban Ha én átjáróban laknék, örökké azt érezném, hogy velem történik valami, amihez semmi közöm, de amely elől mégis jó lenne elmenekülni.

„Ha jól emlékszem Besenyőtelken láttam a buszról egy temetőt. Mondjuk, ez nem nagy kunszt, mert az mindenütt van, de szinte mellette volt egy kocsma, talán ma is megvan. Tudod, mi volt a neve? Végállomás!”

Boldogságom hivatalos napja Két éve hivatalosan is boldog vagyok március 20-án. Ó, te boldogság világnapja! Mennyit vártunk rád, mint ama kék madárra. Amely hol eljött, de már ment is, vagy senki se látta. Hát most megvagy! (Arcomon illő, széles vigyor – csak nehogy félreértsék!)

Az éjszakai csendben kutatok a világhálón, keresem a barátaimat. Merre járnak?

Az iménti beszélgetésünket hallva néhány, a pultnál ülő vagy álló vendég ráharap a témára. Krúdyt idéző neveket sorolunk: Fekete Ló, Vörös Rák, Fehér Szarvas, HáromFarkas, Arany Oroszlán… „Csupa állat! Remélem, a vendégek nem!” Nevetés. „Van itt kocsma dögivel – mondja az egyikünk –, nem beszélve a Szépásszonyvölgyről, ahol rengeteg kimérés működik a pincékben!”

Kérdezi: hát akkor hova tűnt a repülő? Ha Vietnamban nincsen, India légterét nem érte el, a föld nyelte el? A víz nyelte el? A víz vagy a föld nyelte el?

… a szél megengedheti magának, hogy tomboljon ott, akkor és ahogyan akar … neki nincs hiányérzete, mert örök, nem kényszerül rá így vagy úgy lenni, mert bárhogyan lehet … a szél, nem ember,

Krími helyzet Napokig nem firkáltam semmit: erősen aggaszt a krími helyzet. Aztán a tegnap a színházban megvilágosodtam. Mielőtt felment volna a függöny, egy barátom hangja reccsent pár sorral mögöttem.

„Először – mondja el Sztaskó Feri – a Pityókás nevet akartam adni, mert az kifejezte volna, hogy enni is lehetett akkor még, és tudod, hogyne tudnád, pityókának hívják a krumplit Székelyföldön, aztán meg… de mit magyarázok én, ismered a pityókás jelentését!

Mire jó az öreg székely-II Nagy szelek fújtak ezen a télen, többször is. A bajszos öreg székely faszobrához kötözött reklámpannók (lásd Firkák – 100) két ízben is meg akartak futamodni, de állta a rohamot a strázsa: csak a pannók görbültek jobbra balra, s a sodronyok bogozódtak nyakatekerten. És ismét csak feltört belőlem a szent sóhaj: […]

„Nem téboly-e, nem az esztelenség netovábbja-e, hogy sokat kívántok, noha édeskevés fér belétek ? ” A Seneca-idézetet régi kedves tanítványom tegnap tette fel a Facebookra,

Új melleket Júliának! Az a hír járja, hogy elkoptak Júlia rézmellei, mindenek előtt a jobb, amit a látogatók agyonsimogattak Veronában.

Három nyelven? Büszkén írja az újság, hogy a Kászonok falvaiban három nyelven fogadja a jelzőtábla az arra utazókat, jelezvén azt, hogy az illető a Kászonokban jár.

A Kövesdomb téboly vánkosán dacol a némaság. Élek kenyéren és vízen. Mások kegyelméből nem élhetek. Rejtett tragédiák magvait hullatom az Új műterem padlózatára. Villám vakít, nő az árny, megreked a kilátás. Hold színével festem a magam túlélését. Ketrecem egy keret, próbálok valamit vele.

Ukrán kérdések – Értesz ukránul? – Nem. Hát te? – Az most nem fontos. Fő, hogy odafigyeljünk!

Köd, röhögés Valaki röhög a ködben. Nem látni, ki, azt se, hogy hol van, milyen irányból szűrődik át a tompára szelídített harsány röhögés. Honnan ennyi jókedv ebben a nyomasztó szürkeségben? Lám, én csak köhögni tudok – kényszeresen, tikkadozón. Hangjaink egymásba oldódnak a sűrű semmiben.

Aláírások Váratlanul előkerült régi-régi, elemista tankönyvemben bukkanok apám sok-sok aláírására. Egy-egy lap szélén akár 12-őt is összeszámolok.

Ami lehet és ami nem Olvasom, hogy egy fiatal marosvásárhelyi üzletember Gambia utazó nagykövete lett Romániában. Erről mindjárt az jut az eszembe, hogy ezen a sárgolyón hányféle lehetséges kifutópályája létezik a magyar embereknek,