New York-i sétáim közül ezúttal az éppen centenáló Grand Central Terminal-nál időztem el néhány felvétel erejéig…

Budapesti barátom hívta fel a figyelmemet az amerikai Denverpost.com fotóblogjára, amely a huszadik század nagy társadalmi és történelmi eseményeiről gyűjt össze vallomásos, dokumentum erejű, remek képeket. A blog – mondhatni – valóságos aranybánya, érdemes oda időről időre visszatérni bárkinek,

1989 előtt léteztek helyek, ahová nem hogy emberi szem, de képrögzítő gép pillantása se hatolhatott fejvesztés terhe nélkül. Ilyen volt az ország legfőbb vezetőihez és családjukhoz fűződő tárgyak, helyszínek, intimitások, kényelmetlen információk.

Ezt valahogy úgy kell elképzelni, mint az itt a piros, hol a piros? játékot. A politikusok időnként jól elvitatkoznak rajta, gyalázzák miatta egymást, gondolatban tán még pofozkodnak is, nagymellényű kijelentéseket tesznek, táborban és ellentáborban egyaránt, még diplomáciai összeröffenésekre is sor kerül – dalolva szép, ugye, az élet!

Pár éve árverezték el az itt látható fotó kópiáját Párizsban, méghozzá nem kevesebb, mint 20 ezer euróért. Úgy látszik, ez a csók ennyit ért…

Ki toppan be a ház magányába? Ki nyitja rám az ajtót? – töpreng a kályhasutban ülő. A fényképész már bent van, ő nem számít. Végzi a dolgát. Csöndben van, azt mondja, érdekli minden ebből a házból. Ahogyan boldogulok. Ahogyan élek.

Ez a kis, Chaplin-szerű alak, bögrével a kezében a dédnagyapám. Legalább is, azt mondják. Én hiszem. De már nem nagyon van ki igazolja, mert akik látták őt életében vagy ismerték, azok már nincsenek. Csak ez a családi fénykép létezik még utána.

Ötvenvalahány évvel ezelőtt e boltívek alatt telt minden fél napom. A kolozsvári ferencrendi zárda akkoriban lett zeneiskola, s lakói valamivel korábban – száműzöttek, kisemmizettek… A kolostor falai között ma is muzsikálnak a gyerkőcök, valami makacs, szűnni nem akaró buzgalommal; azzal az elszántsággal, ami belőlem sajna, hiányzott.

Egyszer, úgy jó harminc éve, felmentem egy tanyára, Korond fölé, a hegyekbe. Nehéz út volt, kaptatóval, s olyan gondolattal szuszogtam fel, hogy ezt a fáradtságot márpedig odafent kipihenem, s csak másnap ereszkedek vissza a lapályra.

A huszadik század végéről őrzöm ezt a képet. Készítője volt kolléganőm a Romániai Magyar Szónál, Máthé Éva, aki Kolozsvár és Marosvásárhely között fényképezte ezt az épülőfélben lévő roma-palotát. Az ilyen maharadzsa-stílusú kéglik akkor még újdonságszámba mentek,

Régi, pompázó fotó ez, készítője dr. Balogh Ernő néhai geológus. 1882-ben született a Bihar megyei Erdőhegyen, Köröskisjenő községben, ahol négy fiú- és két leánytestvérével egy egykori értelmiségi család szerető, de szigorú nevelésében részesült.

Ez a majomkölyök a Somostetőn, a marosvásárhelyi állatkertben élt a nyolcvanas évek derekán, amikor a felvétel készítője, az Előre fotóriportere, Székely Sándor egész képsorozatot gyűjtött be az állatkert lakóiról.