Munkahelyek, Lendvay Éva

 

Folytatás elõzõ lapszámainkból:

Az interjú elsõ része itt olvasható

Az interjú második része itt olvasható

 

 

B.M.: A Nagyagybetűs életet hogyan kezdted meg, milyen munkahelyeid voltak, meg voltál-e elégedve ezekkel az állomásokkal?

BTH: Előbb már felsoroltam munkahelyeimet. Talán csak az utolsóhoz fűznék némi kiegészítést. Bár az iskolába teljesen legális “transzferrel” mentem át a gépkocsigyárból, az akkori könyvelő, aki a személyzetis szerepét is betöltötte, csak gépírói posztra volt hajlandó alkalmazni, ami a lehető legcsekélyebb fizetéssel járt. Amikor ‘89 után megalakult a közgazdasági szak, oktató mesterként tanítottam a gyakorlatot s ezzel párhuzamosan szakképzetlen tanárként az elméletet is. ‘92 őszén szerkesztő-riporterként alkalmazott az akkor már Brassói Lapok néven kiadott hetilap, de a mesteri posztomról sem mondtam le, pár év múlva pedig már a Romániai Magyar Szó brassói tudósítójaként is dolgoztam. Később sikerült közgazdászi diplomát szereznem, majd az Európai Projektek Menedzsmentje-szakon mesteriztem. Végre sikerült szakképzett tanári állást elfoglalni és lassanként leadni az összes fokozati vizsgát. 2018-ban nyugdíjaztak.

B.M.: Hogyan történt a családalapítás, gyerekek, unokák?

BTH: Elsőre 1980-ban mentem férjez, egyik volt osztálytársamhoz, de négy év után házasságunk bemondta az unalmast. Két kislány huszonéves anyjaként egyedül kellett megbirkóznom a sorssal, ugyanis szüleim még dolgoztak, Csernátfaluban akkor még nem volt nappali gyermekotthon. Második férjemet jóval később ismertem meg, amikor dolgozni kezdtem a szakközépiskolában. Ő akkor már elvált ember volt, két gyermek apja, az iskolában oktató mesteri hivatást töltött be. Kapcsolatunk igen jól alakult, ugyanis munkatársak lévén együtt mehettünk munkába és jöhettünk haza minden nap, úgyszólván belülről ismertük és értettük egymás gondjait-bajait, kölcsönösen segíthettünk egymásnak mind otthon, mind a munkahelyen. Idővel a többi családtag is beleszokott az új viszonyokba s ma már egyetlen nagy családként szeretjük és tiszteljük egymást. Férjemnek lányától egy fiúunoka, fiától pedig három lány és egy fiú született. Én jelenleg három unokámnak vagyok boldog nagyija, akik közül egy már nagykorú.

18) B.M.: Hogyan kerültél kapcsolatba Lendvay Éva költőnővel? Ez a kapcsolatod egy életen át tartott, bővebben számolj be róla, hisz Lendvay Évát minden brassói szerette és tisztelte.

 

Lendvay Éva

 

BTH: Amint már meséltem, Lendvay Éva nevével a régi Új idő című újság hasábjain találkoztam először, akkoriban ő vezette a levélváltás-rovatot. 13 éves koromban hozzá küldtem be verseimet, melyek közül az Anyám címűt le is közölte. Akkor még nem találkoztunk személyesen, hiszen még gyerek voltam, fogalmam sem volt hol leledzik Brassóban a lap szerkesztősége. ‘89 után nagyot fordult az ország sorsa. Én akkoriban a helyi polgármesteri hivatalban dolgoztam, gyerekeim már iskolások voltak, némileg fellélegezhettem, több időm jutott olvasásra, versírásra. Kicsit Bálint Pista bácsi, a helyi festő is besegített a “lírai hangulat” újjáélesztésébe, akihez akkoriban egyik barátnőmmel eljárogattunk grafikát és festészetet tanulni. Nos, egyetlen év alatt annyi verset írtam, hogy abból szinte magától összeállt egy kötet, éreztem, hogy valamit kezdeni kell velük. Emlékszem, hogy a telefonkönyvből néztem ki Lendvay Éva postacímét, hogy levelet írhassak neki. Felemlegettem régi “ismeretségünket”, sőt az akkori üzenetét tartalmazó újságkivágást is csatoltam a levélhez. Hamarosan válaszolt a költőnő, kedvesen invitált, látogassam meg az Egres utcai lakásán. Elképzelheted, hogy annyi év után milyen szívdobogva nyomtam meg az ajtócsengőt és adtam át neki verses füzetemet. Akkor még nem lapozott bele a füzetembe, csak beszélgettünk, hosszasan, szinte magunkról is megfeledkezve. Rajta is látszott, hogy sok órát tölt magányosan, szinte szomjazta az irodalmat, verseket “boncolgató” purpárlét, én pedig megéreztem, hogy egyazon érdeklődési síkon vagyunk, szenvedélyünk hasonló, tudásával, tapasztalatával lenyűgözött. Nos, ez volt talán kapcsolatunk indulópontja melyet számos igazán kedves és emlékezetes találkozás követett. Néha ő jött be a szerkesztőségbe, máskor a városban találkoztunk és hosszasan elbeszélgettünk egy csésze tea vagy kávé mellett. A júniusi könyvbemutatóm után, néhányszor meglátogatott minket a négyfalusi portánkon. Szeretett sétálni a kertben, megcsodálta a veteményesemet, a virágágyakat, elidőzött a gyümölcsfák árnyékában, szemmel láthatóan jól érezte magát a csendes, szinte falusi környezetben. Akkoriban több fordítói munka mellett, önéletrajzi regényén is dolgozott. Egy alkalommal átadta nekem az addig elkészült anyag kéziratát, gépelném le, hogy beküldhesse valamelyik kiadóhoz. Én neki is fogtam a munkának, de 62 éves korában bekövetkezett agyvérzése nagyot fordított sorsán. Nem tudta folytatni regényét, így aztán visszakérte a kéziratot is, sőt nagyon komolyan kezdett gondolkodni jövőjéről. Brassóban nem voltak hozzátartozói, a bukaresti féltestvére nem tudott igazán segítségére lenni. Igy aztán egyetlen megoldásnak látta beköltözni az idősek otthonába. Kínos, szívszaggató időszak következett életében, amikor meg kellett válnia szülővárosától, az itteni közösségtől, amely nemzetiségtől függetlenül tisztelte és szerette őt. Végül egy bukaresti zsidó közösség által működtetett öregek otthonába került, de cserében át kellett adnia a közösségnek a brassói lakását. Beköltözése után sokszor próbáltam telefonon elérni őt, megtalálni az intézmény címét, hogy meglátogassam, de mindahányszor durván elutasítottak, semmiféle információt nem voltak hajlandók közölni velem. Ezt az elutasítást észleltem-észleltük valamennyien a halála után is. Bár Brassóban temették el, a sír látogatását nem engedélyezi az itteni hitközösség, sőt a tisztelői által elkészítettett márvány síremlék felállítását sem tették lehetővé. Utolsó éveiben sikerült átküldenie a Káfé Főnix szerkesztőségének önéletrajzi regényének töredékét, mely “Pokoli árvíz hullámain” címmel jelenleg is olvasható a weblap archívumában. Lendvay Éva sorsa, kedves közvetlen személyisége mindmáig él az emlékezetemben, sőt néhány szerzeményemben baráti kapcsolatunk lírai reflexei is tetten érhetők:

 

TE VOLTÁL

 

(L.É. emlékére)

A hangodat idéző könyv kezemben:

gondolatok véget nem érő útvesztője,

melyet csak ritkán szakít meg írásjel

és csak annyira, hogy eltünődjek .

A gondolat, mely a Város fölött őrködött,

amig voltál nekünk Te: a kérdés súlyából

és könnyűséged ránkpillantásából

üzenő aggódás a mindennapi szóért,

a mindig mindent újrakezdő szépért.

Mert Te voltál, ki a hegy árnyékában is

zöldet fakasztottál. Dohos falak tövében,

törvények ketrecében lélegeztetted

egymagad a Nyelvet, mikor a silány

és a kölcsön-burján ajkunkat benőtte.

Te voltál, ki még emlékezett

a tisztán hangzó ú-ra, í-re

s mikor a harang már meg sem kondult,

verssel kiáltottál a tehetetlen sokakért,

holnapot ígértél, mikor napunk fonákjára fordult.

A hegy még áll a Város felett

s a meddő árnyék egyre mélyebb,

de fény az emlékezés könyve

s benne a szó: zöldet hajtó élet.

 

(Folytatjuk.)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ