Az 1937-es Vásárhelyi Találkozó már a fentebb említett, sok szálon bonyolódó ellentmondásnak a terméke és kísérlet a feloldásra-összehangolásra. Láttuk: már évtizedekkel a háború előtt tudatosodott az erdélyi vezető értelmiségben, hogy Erdélyben az együtt élő, de egymástól végtelenül különböző nemzeteknek meg kell találniuk valamiféle építő jellegű együttműködést – természetesen magyar vezetéssel, a mélytörténelemből táplálkozó magyar nemzeti hagyományok és az államiság jogán. Trianon után ez az alapelv képezi a vezetésre alkalmas értelmiségiek közti viták magvát, a szembeszegülő eszmék mentén bélyegzi egyik tábor a másikat jobboldalinak vagy baloldalinak – ám a transzilvanizmus gondolatkörén belül a „baloldaliság”, illetve „jobboldaliság” egyre inkább valami egészen mást kezd jelenteni, mint a teljes államiságú parlamenti politizálásban.

                      Legszemléletesebben ezt Makkai Sándor gondolatmenetével lehet igazolni. Ő az, aki elemző módon elvégezte a kisebbségi létforma és gondolkodásmód racionális szembesítését a felsőbbrendűként megnyilatkozó anyaországival. „…Ez a kultúra nem lehet elzárkózó és elszűkülő, tehát halálraítélt, hanem az anyaországénál, melytől elszakíttatott, mindenütt egyetemesebb… – írja 1931-ben. – Minden önálló ország kultúrája szükségképpen alkalmazkodik a politikai érdekhez, ellenben a kisebbséget ilyen érdek nem kötvén, nemzeti jellemét mindig egyetemesen emberi ideálok szolgálatába állíthatja…” A transzilvanizmusra jellemző egyetemesség ideálja  megvalósíthatónak mutatkozik; nem a kisebbség vezetőin múlott, hogy kudarcot vallott. A sokféle közéleti konfliktus közepette nehéz volt elviselni a kettős megítélést, eleget tenni a többirányú, ellentétes elvárásoknak. Ami a román állam részéről magyar nacionalizmusnak minősült, ugyanazt a magyarországi jobboldal baloldali elhajlásnak vélhette, az erdélyi széles közönség számára pedig egyszerűen eredménytelenségnek mutatkozhatott. Baloldal-jobboldal, konzervatív-progresszív kettősség hamis szembeállítása már a Trianon előtti transzilvanizmus világképében nehezen értelmezhető dilemmaként jelenik meg. Egyetlen példa: az Erdélyi Szövetség megalakulásakor (1913) a nemzetközi hírű tudós, Apáthy István egyfelől szilárdan kiáll a magyar állam egysége mellett, másfelől – az eredendő transzilvanizmus szellemében – a nemzeti egyenjogúság korszerű eszméit képviseli (a románságra is kiterjesztve); 1920-ban ugyanezekért az eszmékért a románok elítélik, börtönbe zárják mint magyar nacionalistát…

 

Apáthy István

 

                      Az közismert tény, hogy a főhatalomváltás következményeként körülbelül 300.000 magyar hagyta el Erdélyt. Az kevésbé, hogy történt egy ellentétes folyamat is, lassacskán hazatérők, sőt, magyarországi emigránsok jelentek meg. Számuk összemérhetetlenül csekélyebb a távozók százezreinél, jelentőségük azonban felmérhetetlen. A különböző irányba tartó mozgások indítékairól és támogatottságáról ma sem rendelkezünk pontos adatokkal. Hogy a magyar kormány által létrehozott Népies Irodalmi Társaság főként az erdélyi folyóiratok, írók, rendezvények támogatását szolgálta, nem hivatalos utakon, arról tudunk; arról kevesebbet, miként bonyolította tevékenységét a Keleti Akció nevű hálózat, s gyakorolt befolyást az erdélyi politikai erőkre meg a folyóiratstruktúrára; és arról a legkevesebbet, és arról a legkevesebbet, miért és hogyan köthetett alkut a román kormány az egyre nagyobb számban megjelenő magyar baloldali emigránsokkal. Egyetlen hiteles korabeli szövegünk van, a hazatért Benedek Elektől: „Az erdélyi irodalom két pártra szakadása voltaképpen ott kezdődik – írja 1927-ben, az alighogy megalakult, máris támadásoknak kitett helikoni íróközösség marosvécsi megalakulása után –, amikor a román kormány a magyarországi kommunista íróknak menedéket adott, nyilván azzal a gondolattal, hogy ezek a magyarság ellenségei, nem gondolván meg, hátha a románság ellen is ugyanazt a munkát végzi majd…”

                      A Trianon utáni Erdélybe meg-, illetve hazatért írók hozzák magukkal korábbi kapcsolatrendszerüket, világnézetüket, egy valami azonban mindannyiukban közös: vállalják a kisebbségi sorsot, munkásságukat pedig szolgálatként fogják fel. (Az sokkal későbbi fejlemény, hogy a nemes és tiszta szándékból született népszolgálat fogalmát álszent törtetők kiüresítették.) A nagytekintélyű Benedek Elek, jóllehet volna oka sértődésre, jellemzően a helikoni írómozgalom kibontakozásakor jelenti be: „E sorok írója voltaképpen egy párthoz sem tartozik, két malomkő közt morzsolódik, mert jelszava: ne álljunk meg egy helyben, lépegessünk elébb”. Egy ilyen koncepció nevében jelöli ki az Erdélyi Helikon helyét a formálódó új struktúrában, kiegyensúlyozó szerepben, a baloldalinak tekintett Napkelet és a konzervatív Pásztortűz között. „Szükséges egy elfogulatlan, felekezeti és faji tekinteteket nem ismerő kritikai folyóirat, aminőt a helikonisták kiadni szándékoznak” – védi meg azt a később valóban örökértékként megvalósuló teljesítményt, amelynek elindítása Kós Károly, Bánffy Miklós, Kemény János, Kuncz Aladár nevéhez kapcsolódik.

                      Az történik ugyanis, hogy kiváló alkotók egy csoportjának íróként kell védekeznie politikai támadások ellen, több fronton is; mindenható a román államhatalom totalitárius ellenőrzése, továbbá számadással tartoznak az erdélyi pártoknak, a széles közönségnek és anyaországi hivataloknak. Utóbbiaknak magyarországi megbízottak által, jelen esetben György Lajos kolozsvári egyetemi tanárnak – ugyanis válaszát, melyben kimerítően elemzi a Helikon szerepét a transzilván gondolat formálásában, neki címezi Benedek. Az ő kétféle megnyilatkozásuk, jelesül a György Lajosé és a Benedek Eleké, az erdélyiség szellemét képviselő két, meghatározó értelmiségi csoport attitűdjét és transzilvanizmus-koncepcióját képezi le.

 

(Folytatjuk.)

 

Elsõ rész

Második rész

 

Szász László Marosvásárhelyen született 1950-ben. Nyugalmazott egyetemi docens, irodalomtörténész. Fontosabb kötetei: Egy szerencsés kelet-európai: Székely János. Monográfia (2000); A bizarr valóság írója. Esszék Páskándi Gézáról (2003); Az identitás elvesztése. Esszék, tanulmányok (2012); Reánk kell bízni. Elbeszélések (2012); „Szerepvivő emberré lettem”. Esszék (2017).

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ