Költőnek és prózaírónak is jelentős a harmincöt éve Franciaországban, Marseille-ben élő, Békéscsabán született Agnel Hidvégi Éva, akinek Vándordal címmel a Magyar Téka Erkel Sándor Könyvesház kiadónál a közelmúltban jelent meg verseket és kisprózákat tartalmazó negyedik könyve. Az elegáns kötet borítólapján olvasható, hogy a szerző a nyelvtudományok doktora, hogy közel húsz évig tanított a Provence-i Egyetemen, hogy tudományos munkáit francia nyelven írja, verseit és prózáit leginkább magyarul.

Az új kötet, a Vándordal 45 verse már jelzi, hogy a prózaírónak is egészen kiváló A. Hidvégi Éva
nagy tehetség. Az Előszót jegyző Fülöp Anna szerint „a játékosságtól, fanyar humortól, társadalomkritikától hangos” írásai „korunk irodalmának védjegyeit” őrzik, és nyújtják át az olvasónak. A versek tehát nagy bevezetők a szerző világába, mely áttetsző, tiszta, őszinte és mai.

Egészen mai, nem kerüli meg a kérdéseket, hogy a „lopakodó szavak… kikalapálják
a csendet”? Vagy igaz-e a mondás, hogy „az az igazán szomorú poéta // aki túléli a saját művét”.

A válaszok a prózai művekben is megjelennek. 2011-re dátumozza ezeket az írásokat, igazodásként a lehetséges időben, térben, netán történelemben. Tizenegy írás található ebben a ciklusban, az élet  legkülönbözőbb helyzeteiből, eseményeiből, és lehetséges felvillanásaiból, sajátos, szürreálisan különös, zaklatott, olykor gyomorszorító stílusban. A Rózsák például elképesztő áramlással hozza a  hétköznapok hangulatát, a lehetetlen állandóságokat, és az állandó lehetetlenségeket, hogy később az Íróasztalt olvasva hátborzongató legyen a kérdés: mi mindent írtak alá ezen az asztalon? A ciklus nagy írása Az alagút. Arról szól, hogy a világ arca körülöttünk lehet olyan is, mint ahová a novella utazói érkeznek. Esetleg megérthetetlen, esetleg titokzatos és magyarázat nélküli. Vagy egészen hihetetlen.

Végül is egy valamikori csabai lány hazajött, és nagy ajándékot hozott azoknak, akik tudják: az élet dolgai nem olyan egyszerűek, mint amilyennek látszanak. Az ember azonban utat talál ott is, ahol úgy tűnik, szinte lehetetlen.

A szerző kötetéről lásd még:

Két vers a Vándordalból

Interjú Agnel H. Évával

 

AGNEL H. ÉVA

Az íróasztal

Az íróasztal némán tűrte a meghurcoltatást. Jóideje megtanulta már, hogy egy tisztességes íróasztalnak tûrnie kell, ez a mai azonban, akárhogy vesszük is, minden elképzelhetőt felülmúlt. Csak szögletes jólneveltségén múlott, hogy néhány makacs csusszanással, csikorgással, vagy illetlen fiókkieregetéssel nem lázadt föl a keménykezû rakodólegények ellen.

Kimustrált kamion állt a minisztérium udvarán. A rakodólegények, számszerint öten a „Fogd Meg és Tedd Odébb” nevű volt szocialista brigádból, egy zugban söröztek, mint régen, azaz rögtönzött munkaértekezletet tartottak. Aztán mégis feltűrték tintakék ingeik ujját, és nekiláttak taszigálni.

– Ne rángassátok mán úgy, fiúk, még lekoccincsátok a laggozást! – kiabált egy fáradtképű, petyhüdt úriember: a volt közlekedésügyi miniszter. Volt, mert mától nem az. Mától csak egy nyugalomba vonuló bácsika, jólápolt kezekkel.

Az öt rakodólegény nem válaszolt.

Az egyiknek épp eszébe jutott, hogy ki kellene húzni a fiókokat:

– Akkó könnyebb lesz ez a flancos rokko! – dünnyögte.

– Kó – vihogott rá a haverja.

– Mi kó? – hőkölt vissza a találékony dolgozó. – Elittad az eszed, Pista? Még csak 10 óra.

– Ro-ko-kó – dalolta Pista. – Na, megint levizsgáztál kultúrából, Sanya! Én még szórul szóra emlékszem, mikó hoztuk befele, a miniszter elvtárs maga monta, hogy „rokokó”, hogy aszonta neki csakis ilen rokokó büró köll, ez dukál a posztyáho, hogy aszongya máskülönben a csupasz fődön írja alá a paksamétákat?!

Az íróasztal fejreállt. Sosem volt ő rokokó, mindig is biedermeier volt. Mind a mai napig, míg majd aprófává nem aprítják. Mert az íróasztal meg volt győződve róla, hogy itt a vég. Nem csöng rajta telefon, nem simítja a tanácsosné elvtársnő jóillatú, kerek feneke, nem fényesíti, mint néhanapján, a takarító káesz alkalmazottja gesztenyebarna burkolatát. Igaz, két negyvenötös, izzadó lábat sem kell elviselnie orcáján. Kiürítve miért is borogatják jobbra-balra?

– Mi lösz, fiúk?

– Szûk az ajtó, miniszter elvtárs!

– Miniszter úr! – bökte oda a kamaszkorból lábadozó Józsi.

– Én elvtárs vótam, elvtárs is maradok – szögezte le a nyugalomba vonuló miniszter.

– Nekem mindegy – vonta meg egyszerre mindkét vállát Józsi –, de azt tessék mán elárulni, hogy amikó befele gyütt ez a nyavalya, akkó melyik ajtón préselték át?

– Akkó emelődaruval gyütt az erkélyen át. Az égből pottyant egyenest az irodámba! Nem kellett félnapot szarakodnom vele. Itt se vótam. Engem kész iroda várt.

– Most meg fúrjunk néki falat? – töprengett el pipás Jani.

– Aztat nem lehet, azt megmondták: „viheti az asztalát, ha akarja, de semmi mást”. Falat nem vihet. Ebben én vagyok a felelős, mint brigádvezetô. Akkó is, ha csoport lött most a brigád.

– Ne szónokolj, Laca, inkább mondd meg, micsinájjunk! – sistergett Józsi.

– Próbáljuk meg a másik ajtón! Na lássátok, agyalágyultak! – szusszantotta elégedetten Laca.

Akkor pedig kirángatták az íróasztalt a folyosóra, lábra zökkentették ott, és mint egy Hektort, végighurcolták mindenki szeme láttára, mert az egymást követô ajtókban sorban jelentek meg a titkárnôk egyenkofa-pofikái, a kiszálláson éppen nem tanyázó vadonatúj miniszterek vadonatúj fejével egyetemben.

Ezután következett a lift. Oda csak a vékony Józsi fért be vele, de ô is rámászott. Lent nyolc széles lépcsô várta, melyen föl-le szaladgált a volt miniszter. Csurgott róla a verejték, immár volt munkahelyének határkövén még egyszer elordította magát:

– Finoman fogjátok, fiúk, mint a szeretőtök fehér farát!

– Ne félcse mán annyira, még ki se törtük a lábát! Csak fene nehéz, lássa, a franc tuggya, mibôl csináták – fortyogott Józsi.

– Tölgyfa, fiam – oktatta a volt miniszter –, ebbô még nem lopták ki az erdőt!

Ezzel föltették egy roskadozó targoncára, azon tolták a kimustrált kamionig. Kemény „hó- rukk”-okkal ottan bependerült az autó poros gyomrába. Talpra esett, mint egy macska. A fiókokat már gyerekjáték volt utánadobálni.

– Majd hónap megyünk lepakóni – jelentette ki Laca.

– Most nem lehet? – kérdezte a volt miniszter.

– Most nem.

– És a kamion?

– Addig magánál lehet. A kutya se fogja keresni.

Se a kamiont, se a volt minisztert a kutya sem kereste. A rakodólegények elballagtak sörözni. Másnap nagyjából józanul mentek a kamionért. Néhány szép, színes bilétáért betuszkolták az íróasztalt a volt miniszter nappalijába.

– Húzzátok még oda az ablak elé!

Odahúzták.

– No, boldog nyugdíjat – udvariaskodott Sanya –, meg kő hagyni, szép ajándékot kapott a miniszter elvtárs, e még sokáig eltart, ez az asztal!

Az íróasztal felnézett az ablakpárkányra. „Mégsem daraboltak fel – gondolta –, lakbérszámlát fognak fizetni rajtam.” Visszaemlékezett száz év magányra, de legfôképp annak elôttre: egy hűvös kis szobára, egy fiatal költő kapcsos füzetére, és erős záraiból mintha apró, fagyöngyszerű cseppekben csorogtak volna alá a könnyek…

(Forrás: Színkép melléklet – Romániai Magyar Szó, 2005. február 26.)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ