Domahidy Miklós emlékezete (befejező rész)

Domahidy Miklós–alkotások recepciója

Az emigráns írókat nem kényeztette el a kritika. Az anyaországban jórészt az elhallgatás volt s maradt évtizedeken át az osztályrészük. A külföldön írottakról a teljesség igénye nélkül, csupán a lexikonokban jelzettek alapján szólhatunk.
Az előzőekben már szóltunk arról a paradoxon helyzetről, hogy Domahidy Miklós művei előbb idegen–nyelvű fordítások révén váltak ismertté. Az emigráció magyar sajtója – a párizsi Irodalmi Újság, a müncheni Új Látóhatár, a római Katolikus Szemle – természetesen, nyomon követte és reagált a megjelent kötetekre. Jelzésszerűen idézünk azokból, amelyekhez könyvtárainkban hozzáférhettünk.
Az első kötet – A csorba csésze – francia kiadásáról Józsa János közölt kritikát.(32) Elismerő bírálatában kihangsúlyozza: Domahidy Miklós „regénye lélektani regény, mert a szereplők legbelső életéből, emlékeiből indul ki az elemzés, hogy a társadalmi problémák szinte csak másod–, vagy harmadlagos helyet kapjanak a belső történések mellett. (…) Végső fokon nincs a regénynek igazi főhőse, hiszen az állandóan alakuló jellemek, az aprólékos és mindenre kiterjedő lélektani elemzés, Éva belső monológjai, ahol szinte absztrakt módon adja szájába az író személyes ítéletét, gondolatait, fájdalmát, mindezek egy olyan egységet alkotnak, hogy lehetetlen lenne egy alakra teljes erővel koncentrálni.”
A következő – Tizenhat zár – német fordításban megjelent Domahidy–kötetről ugyancsak a párizsi lapban olvashatunk méltatást.(33) A regényt szívbemarkolóan magyar műnek nevezi, melyet a főhősben dúló lelki feszültség, a belső dialógus tesz izgalmassá. „A téma könnyen csábíthatta volna az írót, hogy izgalmas epizódokban dús, kalandos regényt írjon belőle. Domahidynek nem ez volt a célja. A belső történésre helyezi a súlyt. Kitűnően vetíti elénk a családjáért remegő apa küzdelmét saját félelmével szemben.”
A harmadik regényt – A lapítás iskolája – szemléző írás(34) bíráló hangnemével hívja fel magára a figyelmet. A kötetben megismert öt szökevény fiút a kritikus „esztétikai és erkölcsi értelemben is” antihősnek nevezi. „A szerephez, melyet önszántukból vállaltak, nincs lényegében több közük, mint hogy meg szeretnék érni a háború végét.” De számukra – hangsúlyozza – „nem volt lehetséges a különbéke”, azt „a regény befejezése szívbemarkolóan és nagyon igazul, valószerűen, törvényszerűen bizonyítja”. Ez az alapszituáció kihat a regény egészére: „A regény, minden látszat ellenére, nem a háború embertelenségéről szól. (…) Az, hogy a »A lapítás iskolája«, nem emelkedik ki a háborúról írott regények sokaságából, végülis arra vezethető vissza, hogy a szerző nem mondott többet és eredetibbet annál, amit minden huszadik századi olvasó tud háborús élményeiből és a háborús regényekből.”
Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc hős tábornokáról szóló életregényt – Az osztrák vádlott – méltató a római szemle(35) írója a mű lényegét érintő kérdésekkel indítja sorait: „Igazán vértanú–e az, aki egy olyan eszmének, politikai meggyőződésnek rendíthetetlen védelmezéséért hal meg, amely nem a sajátja? Mártír–e az, aki nem szabad akaratából, hanem kényszerítő körülmények hatására tart ki a tragikus végig egy vesztett ügy mellett?” Következtetése: az adott szóhoz való hűségéért, a bátran, méltósággal vállalt halálért „el kell fogadnunk őt magyarok mártírjául”. Elismerése az írónak is kijár: a regény történelmi hűségéért, az igazságkeresés szenvedélyéért, a regénystílusáért. A regény párizsi méltatója(36) „szép, meggyőző könyv”–nek nevezi. „Az író az első oldaltól az utolsóig tartani tudja azt a feszültséget, amiért könyvét alig lehet letenni. Nyelvének tömörsége, egyszerű szépsége semmit sem kopott a hazától távol töltött évtizedek alatt. Az olvasó érzi, hogy a szabadságharcról nemcsak tudja, amit leírt, de a történeti tények legkisebb részleteiben is tájékozott; érezni lehet, hogy az »igazat« írja. Kitűnően érzékelteti az összeomlás előtti és utáni hangulatot, azt, amit egy évszázaddal később, 1956 utolsó hónapjaiban egy egész ország élt át. Domahidy műve olyan történeti regény, amely nemcsak a szabadságharcé, de a miénk is. Hiszen Pöltenberg Ernő középszerű lénye és tragédiája is rámutat arra, hogy nála sokkal nagyobb méretű, alapjukban békés egyéniségek, mint Nagy Imre vagy Bibó István, hogyan váltak – vállalt feladatuk és szinte akaratuk ellenére – egy nemzet legendás hőseivé.”
Az anyaország Domahidy Miklós irodalmi munkásságáról a rendszerváltást megelőző esztendőkben és azt követően olvashatott méltató sorokat, írásokat. Az elsők közt ad hírt róla, 1988-ban, Pomogáts Béla, a határon túli magyar irodalom jeles számtartója.(37) Az osztrák vádlott című regényről írja: „Ha ez a regény Magyarországon íródik, az utóbbi évek legjobb történelmi regényei között tartjuk számon, minden romantikától mentes történelemszemlélete, a magyar szabadságharc osztrák tábornokának és vértanújának hiteles személyiségképe, szikár realizmusa miatt.” Hasonló elismerő szavakkal szól a Könyörtelen évek című, Genfben megjelent kötet regényciklusáról: „Biztos lélekismeret és fegyelmezett valóságábrázolás jellemzi azt a három regényét, amely most közös cím alatt jelent meg. (…) Mind a három regény a »történelmi jelenidő« könyörtelen eseményeit ábrázolja, a kiszolgáltatottságról beszél, arról, hogy a köznapi emberi sorsokat miként őrli fel a történelem, a nagypolitika, a hatalom.” A következő lépés a Szakolczay Lajos által készített interjú(38) – a fentiekben már többször hivatkoztunk rá – igazi referencia–levél, kiindulópont mindazoknak, akik Domahidy Miklós életműve iránt érdeklődnek. Kettejük gyümölcsöző kapcsolatának köszönhetően ugyancsak Szakolczay Lajos írt utószót az 1991-ben Bernben megjelent drámakötethez, amelyben alapos tárgyismerettel, kiváló szakértelemmel tárja elénk Domahidy Miklós próza– és drámaírói pályáját. Jó szolgálatot tesz azzal is, hogy tanulmányát hazai irodalmi lapban is közzé tette(39), hozzájárulva az író és alkotásai jobb, szélesebb körben történő megismeréséhez.
1990-ben jött el az ideje annak, hogy Domahidy Miklósnak a Bernben 1985-ben megjelent történelmi regénye – Az osztrák vádlott – „hazatérhessen”, a Magvető Könyvkiadónak köszönhetően, az anyaországban is megjelenhessék. A Kortársban megjelent kritika(40) írója fölhívja a figyelmet arra, hogy a regényhez csatolt „személyes hangvételű, esszéisztikus utószó több, mint a majd három évtizeden át csiszolt téma egyszerű története. (…) Ez a kettő: a regény és a regényhez fűzött utóirat alkotja Az osztrák vádlott című mű teljes egészét. Azt az éppen ily módon kétszeresen is parabolisztikussá váló alkotást, mely a történelmi szituációk másfél évszázadon átcsapó hasonlatosságával, egy minden ízében valósághűségre törekvő regény megírásának rendkívüli műgondjával s e regény létrehozásának, aprólékos munkájának megörökítésével dokumentálja a téma, a szándék és a léthelyzet szoros összefüggését.” A debreceni Alföld című folyóiratban közölt kritika(41) rámutat Pöltenberg tábornok ellentmondásokat magába sűrítő személyiségére. A művészi megformálás tekintetében az író „hű maradt a 19. század realista történelmi elbeszélő művészetének szabályaihoz”. Nagy Miklós végkövetkezetése: „Vitathatatlan és a jó értelemben vett olvasmányosságot is szolgáló írói tehetség Domahidy Miklós. Ezúttal jobban meg tudja világítani a történelem nagy sodrását, mint egy kivételesen egyéni életpálya végső rejtélyét.”
Az oldódó szellemi határzárnak köszönhető, hogy a Könyörtelen évek svájci kiadásáról újabb méltatás jelenhetett meg, ezúttal a Vigilia című katolikus folyóirat hasábjain.(42) Ferdinándy György abban reménykedik, hogy „a berni kiadás nem elodázni, hanem sürgetni, siettetni fogja a hazait”. Meghallották a szavát: a Magvető Könyvkiadó, 1992-ben, Könyörtelen idők címmel jelentette meg, lehetővé téve a három regény hazai megismerését. A visszhang sem maradt el. A Kortárs irodalmi folyóiratban megjelent méltatás(43) szerzője megindokolja a megismerésben bekövetkezett „fáziskésés”–t: „…a politikai s eképpen morális, magatartásbeli okokból száműzetést vállaló író munkái nem lelhettek olvasóra hazájában a mögöttünk hagyott rossz klímájú évtizedekben. (…) a megírás a befogadás különidejűségét természetellenes mértékűvé tágította, sőt már–már a roncsoltságig torzította az a tény, hogy anyanyelvű közönsége elől a politika elzárta Domahidy könyveit.” A kötetben megjelent regényekről szólva kiemeli: „ami Domahidy írásaiban akár sugallatszerűen, akár kifejezetten, akár íróilag elfojtottan formát ölt, az nem más, mint a szabad élet ősi, egyszerű követelése a világtól”. Elismerőleg szól az írások plaszticitásáról, életközelségéről, racionalizáltságáról. „Egyfelől tehát az epikai kifejtés nyugodt formája, másfelől a belülről izzó, háborgó tematika.” „A három megragadóan szép és szomorú regény”–t tartalmazó kötet megjelenéséről rövid méltatást közölt a szülőföld sajtója is.(44)
Sajnálatos, hogy az idegen nyelvű kiadványok, rádiójátékok recepciójára nem tudunk reflektálni.
Domahidy Miklós életműve irodalmi értékeinek elismerését igazolja, hogy neve, munkásságának méltatása helyet kap a lexikonokban, kézikönyvek szócikkei sorában.(45)
Az írott sajtóban olvasottak mellett szólnunk kell egy más típusú odafigyelésről is. A magyar filmművészet kiváló képviselője, a XX. század történelmi, társadalmi kérdéseire oly érzékeny alkotó, Sára Sándor, a rendszerváltás után vehette kézbe Domahidy Miklós regényeit közreadó kötetet. „Miklós történetei filmre kívánkoztak, minden adottságuk megvolt hozzá; jól megrajzolt szituációk, árnyalt figurák és jól mondható dialógusok.”(46) Az íróval kialakított gyümölcsöző kapcsolat első eredménye a második világháború idejét idéző alkotásból – A lapítás iskolája – született, 1991-ben, a Könyörtelen idők című 95 perces magyar filmdráma. Alkotó kapcsolatuk újabb gyümölcse volt a Csorba csésze című regény filmes megjelenítése, 1993-ban, Vigyázók címmel. A közös munka folyamán – utal rá a film rendezője – igyekeztek valami többletet adni az eredeti alkotáshoz. „Tudatosan törekedtünk rá, hogy az egykori barátok kapcsolatát szétrobbantó konfliktusban a néző feledkezzen el az úgynevezett történelmi időről, és a napjainkban is érvényes emberi drámára figyeljen.”(47) A rendező egy másik interjúban(48) még konkrétabban fogalmazza meg a film üzenetét: „A gyanakvás légkörétől meg kell szabadulnunk minél előbb, különben barátságok, házasságok bomlanak föl napról napra. A vétkeseket meg kellene nevezni. Az emberek igazságérzete ennyit legalább megkívánna…”
Reményi József Tamás a filmről írott kritikájában elismerő szavakkal szól a forgatókönyv alapjául szolgáló regény szerzőjének írásművészetéről: „Mi ragadta meg Sárát Domahidy könyveiben? A kamaradráma, amelynek történelmi atmoszférája van. A mód, ahogyan a jelzett korok (világháború, ötvenes évek) egzisztenciálisan kiélezett helyzetébe állítva (e helyzetben csak tisztességtelen vagy önvesztő döntések hozhatók) egy–egy kisközösség belső mozgásait vizsgálni lehet. (…) Domahidy drámaíró alkat, regényeinek többsége is dramatikusan épül, így a jelenetezést, a dialógusokat Sára szinte változatlanul emelhette át filmjeibe.”(49)
A Zsugán István által készített interjúból(50) megtudhatjuk, hogy Sára Sándor látókörében ott szerepelt Az osztrák vádlott című Domahidy–regény megfilmesítése is; a két évvel későbbi Bársony–interjú pedig arról tudósít, hogy az író és a filmrendező együttműködése a Könyörtelen idők és a Vigyázók elkészülte után is tovább folytatódott. „Most újabb forgatókönyvön dolgozunk, egy drámáját írjuk filmre. Hasonlóan a Vigyázókhoz, ez is kamaradarab, csak még zártabb világban, egy erdészházban bomlik ki a konfliktus néhány szereplő között. A címe: A halottak fütyülnek ránk, hangsúlyosan a belső emberi történésekre figyel.” Sajnos, sem szabadságharcot idéző, sem a Baleset című drámát filmszalagra transzponáló film nem készült el.

Domahidy Miklós tizenkét éves korában Haynal Imrétől – nagynénje férjétől – kapott ajándékba egy töltőtollat. Öröme kimondhatatlan volt. Évtizedek múlva írta le s közölte, az orvosprofesszor emlékét megörökítő kötet előszavaként: „…egy Waterman volt. A gyomrába apró aranykar simult: azt kellett kipöckölni, fölemelni, visszanyomni, hogy a bendője újra tintával legyen tele. Kék tintával, lila, zöld, barna, fekete tintával, ahogy az akkori kamasz–magam éppen jónak látta. Mostan színes tintákról álmodom: ezt a Kosztolányi–verset nem tudnám még ma is betéve, ha az a töltőtoll nem csábít a tinták világába. Meg a betűkébe, a mondatokéba, mondatfűzésekbe: hiszen egy csoda–töltőtollal hogyan játszhatnék másként, mint írva?”(51) A nyelv, az írás menedéke lett, virtuális tusculanum a diktatúra és az emigráció idején egyaránt. Nem valamilyen karrier vagy fizetség reményében, hanem belső meggyőződésből, konok hittel: „önmagamat párbeszéddé bontani akkor is megérte, ha sosem hozott érte aranyat a postás”. S azok a szavak, mondatok mindenkor magyarul peregtek, ölelkeztek: „…máshogy mint magyarul, nem írtam soha. Egyszer majd frissen fölfedezett adattá válik ez is. Nem mintha én sokat számítanék, dehogyis! De a bizonyítékok között lesz, arra, hogy ha már a magyar sípnak elkerülhetetlenül öt ága lett, hűséges tüdejű emberek voltak azok, akik az ötödik ágát fújták”.(52)

Ő is közéjük tartozott. Értékes életműve elismeréseként a Magyar Írószövetség 2000-ben Márai Sándor–díjjal tüntette ki. Ez a hűség megérdemli, hogy valóban fölfedezzük, tisztelettel emlékezzünk rá, hogy műveit behelyezzük a magyar irodalom kincsestárába.

Jegyzetek:

32. Józsa János: A terror árnyékában Miklós Domahidy: Carte sous table (A csorba csésze) (Albin Michel, Paris 1964) Irodalmi Újság 1964. június 15., 9. old.
33. Szilágyi József: Tizenhat zár (Domahidy Miklós regénye: „Sechzehn Schlösser”, Paul Zsolnay Verlag, Wien–Hamburg, 1964) Irodalmi Újság 1965. január 15., 10. old.
34. Beczner Tamás: Lapító katonák Miklós Domahidy: Die Schule des Kneifens; Paul Zsolnay Verlag, Wien–Hamburg 1968, 301 lap Új Látóhatár 1969. 1. szám 81–85. old.
35. Steinmann Judith: Egy hazátlan hősi halott Domahidy Miklós: Az osztrák vádlott Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem. Bern, 1985.
Katolikus Szemle 1987. 3. szám 285–287. old.
36. Landy Dezső: Vae victis Domahidy Miklós: Az osztrák vádlott Irodalmi Újság 1987. 3. szám. 18. old.
37. Pomogáts Béla: Háromszor a kiszolgáltatottságról Domahidy Miklós: Könyörtelen évek. (Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 367 old.) Élet és Irodalom 1988. május 6., 10. old.
38. Szakolczay Lajos: Kötőjel helyett új bekezdés Beszélgetés Domahidy Miklós íróval Élet és irodalom 1989 szeptember 29., 39. szám 7. old.
39. Szakolczay Lajos: A kiállás öröme és kockázata Domahidy Miklósról Tiszatáj 1991. 9. szám 72–78. old.
40. Kőrösi Zoltán: Domahidy Miklós: Az osztrák vádlott Kortárs 1990. 6. szám, 162–165. old.
41. Nagy Miklós: Helytállni ott, ahová kerültem Domahidy Miklós: Az osztrák vádlott Alföld 1991. 3. szám 81–83. old.
42. Ferdinándy György: Domahidy Miklós: Könyörtelen évek Vigilia 1989. 7. szám, 553. old.
43. Mohai V. Lajos: Domahidy Miklós: Könyörtelen idők Kortárs 1992. 8. szám 115–116. old.
44. Nyéki Károly: Kegyetlen idők Kelet–Magyarország 1992. augusztus 29., 10. old.
45. Béládi Miklós – Pomogáts Béla – Rónay László: A nyugati magyar irodalom 1945 után Gondolat Kiadó Budapest, 1986 203–204. old.; Kortárs magyar írók kislexikona 1959–1988 Magvető Könyvkiadó Budapest 1989 96–97. old.; Katona Béla: Szabolcs–Szatmár–Bereg megye irodalmi topográfiája II. kötet Nyíregyháza 1996 197. old.; Nagy Csaba: A magyar emigráns irodalom lexikona Argumentum Kiadó PIM és Kortárs Irodalmi Központ Budapest, 2000 209–210. old.; Új Magyar Irodalmi Lexikon A–Gy Főszerkesztő: Péter László Akedémiai Kiadó Budapest, 2000, 494. old.; Erdélyi Erzsébet – Nodel Iván: A határon túli magyar irodalom kislexikona 1920-tól napjainkig Fiets–Saxum 2000, 48. old.
46. Bársony Éva: Beszélgetés Sára Sándorral A gyanakvás légköre Filmvilág 1993. október 11. old.
47. U.o.: 12. old.
48. Ónody Éva: Ideje szabadulni a gyanakvások rémétől Beszélgetés Sára Sándorral a Vigyázók vetítése után Pest Megyei Hírlap 1993. október 5., 8. old.
49. Reményi József Tamás: Vigyázók Csorba csészéink Filmvilág 1993. december51. old.
50. Zsugán István: Beszélgetés Sára Sándorral Még forr a must Filmvilág 1991. 2. szám 20. old.
51. Ilyen volt Haynal Imre… 7–8. old.
52. Idézi Pomogáts Béla a Háromszor a kiszolgáltatottságról című írásában. Élet és Irodalom 1988.május 6., 10. old.

Az első rész – innen tölthető le

A második rész – innen tölthető le