Toulouse Lautrec-ot Montmartre éjszakai életébe Aristide Bruant költő és sanzonénekes vezette be, akit Lautrec oly sokszor megfestett fekete bársony öltönyében, nagy, vörös sáljával és széles karimájú kalapjában. Bruant a Mirliton nevű kabaréban énekelt, Lautrec ennek a bárnak festette egyik első plakátját. Azután a Moulin Rouge törzsvendége lett, a mulatót több képén megörökítette és számos plakátot is készített számára. A hetykén félrefordított arcú, ernyőkalapos Aristide Bruant nyakán a törülközőként rézsút átvetett sál vöröse delejez szilaj dalainak vadonába. Ez a plakát merő kihívás, egy szabadabb magatartással teljes élet ígérete. A rajzpapír fehéren hagyott hátterén Toulouse-Lautrec kánkánt járó nőalakja édennel csalogat – oda, ahol a magasba rúgó lábán a fekete harisnya véget ér. Ez a plakát más, pezsdítőbb napok előlege. Huszadik századi plakátokon a nekünk szögezett és viselőjénél hatalmasabb lábbeli sarkán ott egy cég új gyártmánya vagy akár egy elrettentő politikai hatalom jelvénye. Ez a plakát torzítva figyelmeztet a lényegre, legyen az hasznos vagy elrettentő.’1905-ben egy irodalmi folyóirat megindításakor Paul Fort szerint 23 ezer meghívót küldtek széjjel, a világ minden tájára, felszólítva az írókat és művészeket, hogy jöjjenek a Montparnasse-ra, csatlakozzanak hozzájuk, és alakítsák meg közösen a művészet és az irodalom párizsi központját. A jövevényekkel együtt egy igazi rézbőrű indián, egy batáviai varázsló, egy hindu fakír és 120 kínai érkezett a monsi bányásziskola növendékeivel együtt. Itt volt a főhadiszállása az egyetlen nagy túlélő Moreas-nak, csodálták és rettegték a mestert a fiatalabbak, aki ironikus tanácsokat osztogatott:” Támaszkodjatok az elvekre”- szónokolta -előbb- utóbb összeroppannak. Ő volt az, aki egy kávéházba betoppanva, megpillantván a sakkozó Lenint és Trockíjt, így szólt, sarkon fordulván:” Nincs itten senki.” 1896-ban válik ismertté a szintén idejáró Alfred Jarry
, amikor az Übü király bemutatója olyan parázs botrányt vált ki, mint hajdan az Hernani-é. A tájékozatlan közönség évtizedeken át csak mint a diákcsínyekből lepárolt rémbohózat szerzőjét ismerte, holott nagyon tevékenyen dolgozott, egyre elhatalmasodó szeszfogyasztása ellenére is bőségesen ontotta tudós vagy humoros cikkeit, filoszkodó dolgozatait, antik, keleti, okkult vagy címertani célzásokkal megtűzdelt, ál- és felhangok látszólagos diszharmóniájával, jelképek és allegóriák, szójátékok és tudálékos kifejezések buján burjánzó szövevényével csillogó vagy éppen terhes regényeit és színműveit. Kenyérkereseti okokból írt azonban szövegkönyveket is buffo-operettekhez.. Arra is jutott ideje, hogy Coleridge, Stevenson meg Grabbe műveiből fordítson. Írásainak nem csekély része csak halála után jelent meg, mert nem nagyon akadt kiadó az elvontan sejtelmes, s olykor vaskosan parázna, rabelais-i vénájú, nehezen érthető műveire, melyek közül a legdúsabb a szintén posztumusz.
A patafizikus Faustroll doktor tettei és nézetei (1911) című; a világirodalomban páratlan könyv, amelynek hőse, az elfajult, elmanósított Faust, aki hatvannyolc éves korában született, s egész életében megmaradt ilyen korúnak, és aki világ körüli csónakútra indul a – szárazföldön. Ebbe az „új-tudományos regénybe”, amelybe Jarry beleszőtte a századvégi kutatások természettani, mennyiségtani és csillagászati újdonságait, úgyhogy a mű tulajdonképpen Pantagruel, Telemakhosz, Gulliver és Candide nyomdokain kiagyalt képzeletbéli utazás a jelképek tekervényes útjain, de egyúttal stílusparódia is, mert Faustroll valójában a művészet szigeteit látogatja meg, és fantasztikus Odüsszeiája mellesleg „így írtok ti” is.
1907. november i-én halt meg. A gümőkóros eredetű agyhártyagyulladásban elhunyt írót olyan hírességek kísérték utolsó útjára a Párizs déli peremén fekvő Bagneux városka temetőjébe, mint Valéry, Mirbeau, Renard, Léautaud. S bár Alfréd Vallette, a Mercure de Francé főszerkesztője, öt évre előre kifizette a sírhelyet, később nem újították fel idejében a bérletet. Az übüi, sőt kafkai végzet jelképes beteljesedésével, földi maradványait kihantolták, és közös sírba dobták; de hogy az akasztófahumor is elnyerje illő jutalmát, a biciklisportot szerfelett kedvelő szerző sírjába egy kerékpárbajnok tetemét helyezték…
1912-ben,Mallarmé után,Paul Fort lett a „költők fejedelme”, és e címet ötven évig birtokolta. A keddi napokon az egész irodalmi világ közösen élvezte az abszint, a Mandarin-citrom, a Picon curacao és az ánizslikőr erősebb változatait, mert a tejeskávé divatja csak később érkezett el. A mindig magával hordott flintával felfegyverkezett Alfred Jarry kerékpáron érkezett, egy alkalommal belelőtt a kávéház hatalmas tükrébe. „Most, hogy megtört a jég, csevegjünk”- fordult partneréhez. Idejárt Stuart Merrill, a szabad vers bajnoka, akit később a háború alatt megölt a bánat. Charles-Louis Philippe(azaz Stuart Merrill) első művei 1905 körül jelennek meg a Plume és a Bibliothčque de l’Association kiadásában. Akkor már irodalmi összeköttetéseket is keres. Megfordult Stéphane Mallariát, az ünnepelt költő házánál és a Café des Lilas művésztársaságot felkeresi. Írói és művészi körökben lassan-lassan kezdik már ismerni és Quatre histoires de pauvre amour című könyvével bizonyos feltűnést is kelt, de az elismerést csak első nagy regénye, a Bubu de Montparnasse hozza meg neki. A figyelem mindinkább ráirányul, Jehan Rictus (a montmartrei költőkirály, akit közönségünk Ady Endre gyönyörű fordításaiból ismer) elragadtatással nyilatkozik róla, André Gide (Wilde Oszkár volt barátja, a Mercure de France-isták felkapott regényírója) barátjává fogadja, sőt összeköttetésbe kerül Edouard Ducotéval, a fiatal írók lelkes és nemes szívű támogatójával is. De az elismerés, a teljes elismerés, csak a kávéházi művészasztalok körül hangzik el, a nyilvános kritika mélyen hallgat róla, vagy ha nagyritkán mégis megszólal, kifogásolja stílusa darabosságát, csiszolatlanságát(?) és műveltsége hiányosságait. Mi az oka ennek? Egyetlen oka van: Philippe nem csatlakozott egyik irodalmi klikkhez sem.
Itt üldögélt „Jules Laforgue (1860-1887) a modern „-izmusok” francia előfutárja, ábrándos és ironikus költő, fiatalon halt meg.”, aki értett a tehetséges költők felfedezéséhez. A francia szimbolizmus vajúdó káoszában egy mindig feketébe öltözött, csendes fiatalember jelenik meg, szomorú mosollyal arcán: Jules Laforgue. Montevideoban született 1860-ban, ahová apja, aki francia tanár volt, kivándorolt. Az apa később áthozza gyermekeit Franciaországba s rokonok gondjaira bízza őket. A Pireneusok lábánál lévő kis Tarbes városkában végzi iskoláit Laforgue, távol szüleitől. Mikor végre 1876-ban az egész család visszajön Dél-Amerikából, Párizsban telepednek le. A szülők nemsokára egymásután meghalnak, testvérei a tarbes-i rokonokhoz mennek, Jules, a legidősebb fiú Párizsban marad. A nyomorgás szörnyű hónapjai következnek. Végre, kétségbeesésének tetőpontján fényes álláshoz jut: Auguszta német császárnő francia felolvasója lesz Paul Bourget segítségével. A nyomorúságból egyszerre az udvar ragyogásába csöppen, s Berlinben megismeri végre magányos ifjúságának vergődő platonikus sóvárgásai után a szerelem forróságát egy titokzatos asszonyban, akit 1883. évi naplójában R. betűvel jelöl, s aki valószínűleg a császárnő környezetéhez tartozott. Itt találkozott végül élete nagy, végzetes szerelmével: 1886-ban egy angol nyelvtanárnőtől vesz órákat s a következő évben feleségül veszi Miss Lea Lee-t. Londonba utaznak az esküvő után, az úton Laforgue meghűl, s mikor visszatérve Párizsban telepednek le, néhány hónap múlva, 1887 augusztus 20-án meghal. Felesége, aki ápolta, szintén beteg lesz és néhány hónap múlva követi a halálba.
Ez szinte szentimentálisan ható vég zárja le Laforgue rövid életét, amelyből a fejlődés évei különben is az irodalmi nyilvánosságtól távol, a lélek benső magányában zajlottak le. Körülményei messze vetik Párizs irodalmi mozgalmaitól, csak néhány barátjával folytatott levelezése képezi a kapcsolatot, de azért szakadatlanul dolgozik. Első verskötete a Les Complaintes, 1885-ben jelenik meg. A kritika elég hidegen fogadja. A következő évben két könyve jön egymásután: Imitation de Notre Dame la Lune és Le Concile féerique. A novellák, amelyek a Moralités Légendaires-t alkotják, már csak halála után néhány hónappal jelennek meg, először a La Vogue és La Revue Indépendante folyóiratokban.
Laforgue költői oeuvre-je voltaképpen saját mély érzékenységének iróniába rejtése, s egyike a modern lélek legérdekesebb megnyilvánulásainak. Költői fejlődése egy új és egyéni művészet lázas keresését mutatja, s iróniájának szomorú pózain keresztül haláltusájában megtalálja végre igazi hangját.
A Laforgue-kultusz a szimbolisták kegyeletes hagyománya lett. Kiadták értékes feljegyzéseit, hátrahagyott verseit és iratait. Alig volt írókortársa, aki ne szentelt volna elismerő sorokat emlékének, s szinte csodálatos, hogy Franciaországban és külföldön egyaránt milyen nagy irodalom fejlődött ki alakja körül. Ez a fiatal ember, akit 27 éves korban ragadott el a sors, a szimbolizmus hőse és mártírja lesz, az új költőnemzedék egyik mestere.(Kovalovszky Miklós).

(Folytatjuk)

Előzmények: Idegen a síromban 1; Idegen a síromban 2.