Fény és árnyék vegyesen…

Mindjárt a könyv elejéről egy jellemző kontraszt: Vaszi Mária és testvérei annak idején, amikor családi életük kegyetlen valóságából menekültek volna, tiszta szívből vágytak az árvaházba menni! („Annyira vártuk már, hogy mikor mehetünk be az árvaházba [anyám így nevezte a gyerekotthont], az izgalomtól nem bírtunk aludni, alig vártuk már a reggelt. Nagy izgalomban öltözködtünk, azzal a reménnyel, hogy milyen jó lesz ott, nem fogunk éhezni és fázni, és nem fognak verni sem.”) Amikor viszont végül becsukódott mögöttük a menhely kapuja, egycsapásra minden pont az ellentétébe fordult. („Eljött a várva várt nap, amikor megérkeztünk a gyerekotthon kapujához. Igazából akkor ijedtünk meg, hogy mi vár ránk: az óriási vaskapu, rácsos ablakok, hatalmas épület; és a kapunak a zaja, ami a mai napig a fülemben cseng, ahogy utánunk becsukódik. És rögtön azt hallottam: „megjöttek az új cigánylányok”! Így vonultunk a titkárságra, olyanok voltunk, mint akik megszűnni akarnak, annyira szégyelltük magunkat…”)
Rendre, visszatérő motívumokként teszi szóvá a szerző mindazt, amit jellemzőnek, visszásnak és felháborítónak tart az árvaházi létben. Lássunk ezekből néhányat.

– Unos-untalan cigányozás. Ebben azok is részt vesznek, akik amúgy – maguk is cigányok. A cigány szó egyszerűen szitokszóvá degradálódik. („Volt egy lány, akit egy bukaresti utcán szedtek össze, úgy hétéves lehetett, én akkor már 10-11 éves, behozták az otthonba, egyből kopaszra nyírták, mert tele volt tetvekkel. A ruháit nagy tábortűznél felgyújtották az udvar közepén, mert az meg tele volt ruhatetűvel. Szegénykém, nem tudott magyarul, mi csak magyarul beszéltünk, ő meg csak sírt és ringatta magát. Amikor megfürdették, tiszta ruhát adtak neki, én is nagyon szemtelenül odamentem és leköptem, hogy hogy néz ki, mert szegénykém olyan barna volt, hogy csak a fehér szemgolyói látszottak ki, világítottak, és persze le is cigányoztam. Ahogy a nevelő mondta, a cigány mondja a cigánynak, hogy büdös cigány. Ez a lány a mai napig emlékszik rá, és a mai napig megemlíti, amikor találkozunk. Többször is mondta, hogy soha nem is fogja elfelejteni ezt az esetet. Ezúton is szeretnék tőle bocsánatot kérni, ő magára fog ismerni…”)

– A nagyok (felnőttek) kicsik feletti uralkodása, másképpen a csicskáztatás. („Nyolcéves kislányként csak azt észleltem, hogy mindenki próbál uralkodni felettem. Az a lényeg, hogy ne hagyd magadat, és ekkortól megpróbáltam visszaszólni, nemcsak hallgatni és sírdogálni. Egy idő után már, ha azt mondták, cigány, olyan volt, mint a ‘jó napot’ vagy az ‘anyád picsája’, a válaszom az volt rá, hogy szép város, mert ezt hallottam mástól. Szép lassan kezdtem beletörődni a sorsomba, ha a tanárok bántottak, akkor hallgattam, de ha csak a nagyobbak bántalmaztak, akkor visszaszóltam. Kaptam is ezért elég sokat, de aki nem így tett, az teljesen el volt tiporva.
Volt egy nagylány, este tízkor, amikor már aludtam, azt mondta: Vaszi, tessék elmenni borvízért. Nagyon féltem a sötétségtől, ezért nemet mondtam. Erre összevert, de akkor is azt mondtam, nem, és nem tudott mit csinálni, elzavart mást. Annyira féltem a sötéttől, de leginkább a halottaktól, hogy úgy éreztem, inkább üssenek meg itt, mint egy szellemmel találkozzak, és akkor éreztem rá, hogy ha nemet mondok, akkor lényegében elállnak, és nem tudnak többet tenni ellenem. Sokáig mondogatta utána: ‘hadd el, cigány, így jársz, ezt teszem veled’, de többet nem küldött éjszaka borvízért. így nem lettem a csicskája. De nemegyszer volt rá példa, hogy bejött egy nagylány, fölemelte a lábát, és mondta: ‘cigány, jöjjön ide’, lehúzatta a zokniját, megszagolta, megállapította, hogy lábszagos, ‘tessék kimosni’, sőt, a véres bugyiját, amit lehetett, mindent. Persze mindezt jéghideg vízben, hiába mostam a bugyit, az úgysem lett tiszta. Utána megkaptam: ‘mi van, cigány, anyád nem tanított meg mosni?’ Álltam és néztem, mi van most megint, belém rúgnak, megúszom annyival? Vagy el is vernek? Persze, az utóbbi…
Panaszkodni a tanárnak a legnagyobb vétek volt, mert néha ugyan kifejezte nemtetszését, de nem tett az ügyben semmit. Így teltek a napok, a hónapok állandó félelemben. Nem egyszer inkább bebújtam a vécébe, hogy ne legyek szem előtt, máskülönben valami újat találtak ki, hogy mit csináljak, persze a végeredmény mindig az volt, hogy nem volt jó, amit csináltam, valami sántított a dologban.”)

– Az állandó éhség. („Mindig éhesek voltunk, volt olyan, hogy az éhségtől már sírtam, mert a nagyobbak még azt az egy szelet kenyeret is elvették. Zori nővérem, ő már nagyobb volt, jobban bírta az éhséget, hozta az ő kenyerét, hogy egyek. Mindent próbáltunk megenni, amit lehetett, az egyik nagyon rossz élményem az volt, hogy hátramentünk az udvarba, és leszedtük a bingyót az alma- meg a szilvafáról, és azt ettük. Nem volt finom, sőt nagyon savanyú volt, de legalább az éhségérzetünk csökkent. Nem maradhatott el a következmény sem, amikor megláttak, akkor nagyon kikaptunk, attól függött, hogy nevelő vagy valaki más látott meg. Szerencsésebb volt a helyzet, ha a nevelő, mert akkor kormost vagy tenyerest kaptunk, de ha egy nagy látott meg, azt nem raktuk zsebre. Egyszer a Gica nevezetű fiú meglátott engem bingyót szedni.
– Cigány, jöjjön ide – szólított. Persze, próbáltam elfutni, de hová? Nem sikerült, utolért.
– Maga mit csinált? – kérdezte.
– Semmit.
– Semmit? Na, akkor szedje ki a zsebéből, ami ott van – persze tele volt szilvabingyóval, mert már az almabingyó is úgymond luxusnak számított.
– Ez mi? – kérdezte, én meg nem szóltam semmit.
– Ez mi? – kérdezett rá még egyszer, de már kaptam is a pofont meg a lábkirúgást.
– Álljon fel! – utasított, és felálltam sírva.
– Fújja fel! – ez úgy nézett ki, hogy oda kellett állni, és az arcunkban a levegőt meg kellett, hogy tartsuk, vagy jobbra vagy balra, és akkor odacsaptak egyet. Ha nem szólt elég nagyot, kaptuk az újabbat. Ki lehet próbálni, ha sírsz, mennyire lehet felfújni. És akkor a bingyók miatt az arcomat kékre-zöldre verte ez a bizonyos Gica, még a szemem is bekékült. Senki, egy nevelő sem kérdezte meg, mi történt…”)

– A kényszerű munka (pl. a gyomlálás), de igazából az, ami mögötte volt: a kíméletlen terror. („Aki nem tudta megcsinálni, amit kiadtak, annak nem volt ebéd. Vasárnap ebéd nélkül, az maga volt az éhínség, a pokol. Ebéd sem volt, de büntetésből délután is gyomlálni kellett, és még hozzácsatoltak egy kis részt. Kapa még a láthatáron sem volt, talán a kertésznek volt, de hogy minek, ő nem sokat használta. A gyomlálás az egyik mumusom a mai napig, de azért van egy kis veteményesem, és azt csinálgatom, a férjem meg rám-rám szól, hogy gazos a kertem. Én meg úgy gondolom, hogy kigazoltam én az otthonban magamat egy életre. Ne értsenek félre, nem a munkával volt bajom, hanem a terrorral, a félelemmel az ebéd miatt és a veréssel, ami mindig hátulról jött.
A hét csúcspontja a pénteki paszulyleves volt, amit mindenki szeretett, és olyankor igyekeztünk hagymát beszerezni, hogy még finomabbat együnk. Vagyis a kertből loptuk a hagymát, amit mi gyomláltunk meg, ha lehet ezt egyáltalán lopásnak nevezni. Megpróbáltunk észrevétlenül csórni a kertből, de nagyon sokszor elkaptak, és olyankor az ebédlő előtt vártak, hagymások, jöjjenek ide. Odaálltunk a nagyok elé, és mind elvették, még ebéd sem volt annak, akit elkaptak hagymát lopni. Néha megúsztuk annyival, hogy a nagyobb közölte, hogy ezt neki szedtük, és hiába mondtuk, nem, egyszerűen csak elvette, de legalább lehetett utána menni ebédelni. Egyszer leültünk ebédelni, előkészítettük a hagymát, de a kertész betoppant az ebédlőbe, és akinél meglátta a hagymát, azt kizavarta, és nem ehettünk tovább. Felálltunk, egy-két kanál leves, meg egy-két falat hagyma utána, és kimentünk az ebédlő elé csorgó nyállal. Utána már egy kicsit kiokosodtunk, mert a hagymát nem raktuk ki az asztalra, csak titokban haraptunk egy-egy falatot. Ez volt a mi fizetségünk a gyomlálásért.”)

– Az intézeti gyerekek érzelmi kizsákmányolása. („Sokszor felfigyeltem arra, hogy némelyik gyerek nagyon ragaszkodik egy bizonyos alkalmazotthoz, az lehetett tanár, nevelő, szakács, takarító, kapus, mosdós, vagy éppen irodai dolgozó, általában – tisztelet a kivételnek – azt úgy mondtuk, hogy X-nek a csicskása… Akik a szakácsokkal voltak jóban, legalább jókat ettek a konyhán. De legtöbbször azt láttuk, hogy kihasználják a gyerek ragaszkodását, ki a boltba küldözgette vásárolni, a másik éppen a konyháról ellopott ételt vitette haza, de volt, aki elhívta magához takarítani. Valamiféleképpen foglalkozott vele, de én nem azt láttam, hogy szerette volna, inkább eszközként használta, persze ez az én meglátásom volt… Pontosan emlékszem egy lányra, aki elment az egyik nevelőhöz takarítani, és az penészes ételt pakolt neki fizetségül. Ezt azért tudom, mert én is láttam, ugyanis vártuk a kapuban, hogy blattoljunk tőle. Felmentünk a lányfolyosóra, elővette az ételt, amit kapott, és ott szembesültünk azzal, hogy majd minden penészes, még a kenyér is. A szerencsétlen lány egyre csak mondogatta, ezért takarított egész nap, és nézegette a penészes kenyeret, mi meg gúnyolódtunk rajta.”)

– A rendszerváltás forradalmi „kérlelhetetlensége”. („Mindenki mesélte, hogy mik voltak az otthonban, ahogy kitört a forradalom. Az egyik érdekes eseményt, amit meséltek, a beszámolók alapján írom. Mint minden más közintézményben, a gyerekotthon folyosójára is ki volt rakva Ceausescu képe, meg a kommunista zászló, címer. Amikor elkezdődtek a zavargások, a szakiskolások azokat le akarták onnan szedni. Állítólag az igazgató elvtárs nem engedte, erre a szakiskolások [alkalmazott is volt egy pár] megbeszélték, hogy az igazgatót leütik, és akkor széttörik, megrongálják, elégetik a kommunista jelképeket. Állítólag így is történt, estefelé az egyik fiú, aki engem valamikor lefejelt, bekopogott az igazgatóhoz, és közölte, hogy ők meg akarják verni. Az egyik alkalmazott már le is kapcsolta a villanyt, és csak úgy ütötték-verték az igazgatót. Az nem volt elég, hogy elverték, még az autója kerekeit is kilyukasztották, és utána leszedték a képeket és a többi kommunista dolgot… A Ceausescu-időben, amíg én ott voltam a gyerekotthonban, három igazgató volt, két nő, meg ez a férfi. Ez a férfi volt a rendszerváltáskor is. Úgy gondolom, és akkor is úgy éreztem, hogy abban az időben, amikor ez a férfi volt az igazgató, egy picit több figyelem jutott a gyerekekre. Akkoriban javult az ellátás is, az egy szelet kenyérből már két szelet lett, az étel minősége is javult, mert volt, amikor beült közénk ebédelni az igazgató. Tartottak tőle az alkalmazottak is, mert az volt a célja, hogy az alkalmazottak végezzék el a feladatukat, ne pedig a gyerekekkel csináltassák azt meg. Volt, amikor váratlanul megérkezett este, lefekvéskor is, és a szakiskolásokból sem lehetett senki a gyerekotthonban iskolaidőben, csak vakációban. Valóban nem szerették az alkalmazottak, meg a szakiskolások sem. Sajnos nem sok ideig volt igazgató, talán egy évig, de addig is rend volt valamilyen szinten. Az előző két igazgatóra ez nem volt jellemző. Ha még egy olyan igazgató lett volna, mint ez a férfi, talán nem ért volna minket ennyi bántás.”)

Még sorolni lehetne, hiszen az emlékező kötet olyan tömény, akár egy sűrű szövésű faliszőnyeg textúrája. De talán kerítsünk sort azokra a pillanatokra is, amelyek bármilyen kis napfényt – derűt! – loptak Mária árvaházi létébe.

– Mindenek előtt a testvérek közelsége. Bármennyi rossz is történt időnként velük, érezték, hogy nincsenek egyedül. („A verekedés nem volt az erősségem, de a szám igenis nagy volt, ez volt az én védekező eszközöm, ha lehet így mondani. Na meg persze ott voltak a nővéreim a háttérben, akik mindentől próbáltak védeni, volt rá példa, hogy a nagy szám miatt kaptam, de a Zori nővérem mindjárt intézkedett. Volt, hogy hárman rámentünk egy fiúra, mert bántotta a nővéremet, és nagyon elvertük. Ez jó példa volt arra, hogy a Vaszik összetartanak…
Már nagylányok voltunk, amikor az egyik lány összetűzésbe keveredett a Juci nővéremmel, a Zori nővérem akkor nem volt ott az otthonban. Jöttek szólni, hogy a Juci verekedik az egyik lánnyal, én meg mondtam, ó, az kis falat neki, azt úgyis elveri… A kíváncsiság engem is csak arra hajtott, hát akkor láttam, hogy a nővérem orrából folyik a vér… Úgy elborult az agyam, mint még soha. Lehúztam a kis magas sarkú cipőmet, odamentem, úgy elkezdtem ütni a lány fejét, az szegénykém csak rakta oda a kezét, ne üssem tovább. A keze is, a feje is csupa gusa lett, a nővérem csak nézte, hogy mit csinálok, már a végén ő is mondta, hagyjam abba…”)

– Testvérei közül is különösen Zori nővére tartotta benne a lelket, aki az édesanyja nevét vitte tovább. („Egyszer azonban Zori nővérem elszökött a gyerekotthonból, mert nem bírta már a sok megpróbáltatást. Ha valaki elszökött, az azzal járt, hogy a rendőrség úgyis visszahozta előbb vagy utóbb, majd pedig a szökevényt javítóintézetbe vitték. Nekünk mondták is a tanárok, hogy a nővérünket el fogják vinni az intézetbe. Tehetetlenek voltunk, mert izgultunk, hogy ne kapják el, de nagyon vártuk is vissza. Reménykedtünk, hátha megússza, mert ő volt nekünk az Anyánk, nagyon szerettem és szeretem őt, talán még anyámnál is jobban. Nagyon, nagyon sokat tett értünk, és sok jó, ‘bölcs dologra’ is megtanított a maga kis egyszerűségével. Azt hiszem, hogy ő az a személy az életemben, a múltamban, akinek hálával tartozom a sok lemondásért, hogy nekem legyen, egyek. Minden reggel jött, hogy megvan-e mindenem, ha nem volt, odaadta az övét. Gondoskodott a tiszta ruháról, zsebkendőről, hajpántról, nyakkendőről, és ő inkább nem evett, csak én tudjak reggelizni. Volt, hogy azt az egy szelet kenyeret elfeleztük, és mindig ott volt mellettem, ha tehette…”)

– A zenélés, a kórusban éneklés. („Egy napon bejött az osztályba egy tanár, és megkérdezte, ki akar zenész lenni. Persze mindenki nyújtotta a kezét. Felküldtek a zeneterembe, odamentünk, a tanár egy ceruzával lekopogott valami ritmust, tá-tá-ti-ti-tá, vagy hasonlót, és utánozni kellett; pechemre, elsőre sikerült, és így zenész lettem. Ez volt az első olyan napom, amikor úgy éreztem, tudok is valamit… Kaptam egy mandolint, annyira örültem neki, hogy puszilgattam, simogattam a hangszert örömömben! Megpróbáltam maximálisan beleélni magamat a zenélésbe. Akkor éreztem először, hogy valahová én is tartozom, mígnem egy napon azzal kellett szembesülni, megint kaptam vagy választottam egy olyan feladatot, amit szinte lehetetlen volt teljesíteni… 12 óráig iskolában voltunk, az iskola meg a zeneterem között jó öt perc gyaloglás, és még át is kellett öltözni az egyenruhából tréningbe, 12:10-re a zeneteremben kellett lenni, azaz tíz perc alatt az iskolából ‘haza’ kellett érni, átöltözni, és elmenni mandolinozni, mindezt lehetetlen volt ennyi idő alatt megcsinálni. Persze nem öltöztünk át, mert ha egy percet késtünk, a tanár már várt az ajtóban a mogyoróbottal, azzal már helyben is hagyott. Amikor végeztünk a zenéléssel két órakor, akkor meg ebédnél az volt a baj, hogy miért a második szériában ebédelünk, miért nem a kicsikkel az első szériában, sokszor ezért nem kaptunk ebédet. Később, felsősként, 2:10-re mentünk zenélni, 2-ig iskolában voltunk, akkor két perc volt a zeneterem meg az otthon közötti séta, de akkor már tíz perc alatt meg is kellett ebédelni, átöltözni, ami már megint lehetetlen volt. Ha nem tudtunk átöltözni, akkor pedig a nevelőtől kaptunk verést, hiszen négyig zeneórán voltunk, 4-től pedig szilencium volt. Természetesen az ebédről kellett lemondani, és ez így volt minden hétfőn, szerdán és csütörtökön. Mindig az a tíz perc, az volt a pokol, hogy merre ugorjunk, és még óránk sem volt, hogy lássuk, mennyi az idő. Nagyon sokszor mondtam a tanárnak, nem szeretnék zenész lenni, de olyan nem volt. Ha ő azt mondta, hogy jó a füled és képes vagy rá, akkor nem volt helye mellébeszélésnek… Hiába próbáltam összevissza zenélni, nem lehetett becsapni, harminc gyerek közül kiválasztotta, ki fogja a falsot, olyan jó füle volt…”)

– Élete első labdája, amit tíz éves korában kapott a kórházban. („4. osztályos voltam, amikor nagyszünetben nem tízóraiztunk, hanem ugróköteleztünk. Persze az nem a miénk volt, jártak ‘kintiek’ (akik a szüleikkel éltek) is az iskolába, és az egyik lány ideadta az ugrókötelét, és egész szünetben ugráltam. Amikor bementünk az órára, és a tanító néni felszólított felelni, kidőltem a padból, elájultam. Akkor tértem észhez, amikor a folyosón húzott végig, és kiabált a másik tanító néninek. Elvittek a rendelőbe, onnan meg a kórházba. Kerek négy hétig feküdtem ott szívproblémával, injekcióztak, gyógyszereztek… Szörnyű négy hét volt, az sem volt, aki hozzám szóljon, persze a gyerekotthoniakat onnan is kinézték, és ha még cigány is voltál, az duplán rossz volt. Egyik nap anyám is meglátogatott, olyan boldog voltam, és könyörögtem, vigyen haza, de nem tehette, én meg csak sírtam, mert a nővéreim is nagyon hiányoztak… A szívorvosnő kedves volt, amikor kiengedtek a kórházból, akkor adott nekem egy labdát, nagyon boldog voltam, megvolt az első labdám, ekkor voltam tízéves. Persze amikor megérkeztem a gyerekotthonba, a nagyfiúk már el is vették, és felrúgták a raktár kéményéhez. Eddig tartott a boldogság. Azt a labdát, még amikor kikerültem az otthonból, akkor is ott láttam a kémény mögött, mert minden nap ott jártam el dolgozni.”)

– Kirándulás, táborozás – általában azok az alkalmak, melyek során megnyílt a menhely kapuja. („Lassan beletörődtünk a sorsunkba, a gyerekotthonnak kezdtük észrevenni a jobb oldalát is, mármint a tanulást, és kezdtük érezni a tudást is. Elvittek bennünket nyári táborba Homoródra. Ott sem volt egyszerű a dolgunk, mert minden reggel 10-15 kilométert kellett futni, aki nem bírta a futást, azt rugdosták, hogy haladjon, ne tartsa fel a csapatot… Én sportban mindig is gyenge voltam, a lábaim mindig összeakadtak. Volt, amikor reggel bebújtam az ágy alá, hogy ne kelljen futni menni, mert mindig az utolsók között voltam, és rugdostak, hogy fussak, ilyenkor seprűnyéllel piszkáltak ki az ágy alól. Maga a tábor jó volt, sokan voltak más gyerekotthonokból is: Székelykeresztúrról, Segesvárról, Kézdivásárhelyről és sok román nagyvárosból is oda jöttek táborozni. Ez a tábor talán arról is szólt egy kicsikét, de nem tudatosan, hogy a szétválasztott testvérek – akik különböző otthonokba kerültek – találkozhassanak. A csíksomlyói gyerekotthoniak nem nagyon jöttek ki a székelykeresztúriakkal. Mi, csíkiak azt gondoltuk, hogy valamivel többek vagyunk a keresztúriaknál, holott ők voltak jobb helyzetben, náluk az étel is sokkal jobb volt, és nem csak egy szelet kenyeret kaptak egy étkezéshez, sőt sportban, meg talán zenében is jobbak voltak. Igaz, a keresztúri gyerekotthonban négy-ötszáz gyerek is volt, dupla annyian voltak, mint mi, az alig 200 gyerekkel. Viszont… mindig azt láttuk, mennyivel jobban fel vannak ők szerelve akár ruhákkal, akár tisztasági felszereléssel, de nekünk még az is feltűnt, hogy a nevelőik sokkal kedvesebbek a gyerekekhez… A tábornak azért sok arca volt, lényegében szerettünk ott lenni, jó volt a kaja, ami egy gyerekotthoninak talán a legfontosabb. A kiszolgálás is, mert mi saját magunk tehettük a tálcára az ételt, nem úgy, mint az otthonban, hogy még abrosz sem volt az asztalon, csak ha jött a sanepid ellenőrzése. Nálunk az étkészlet is nagyon hiányos volt, reggelinél alig volt kés, ami volt, annak sokszor nem volt nyele, és inkább a villa nyelével kentük a kenyerünket. A táborban új barátokat, ismerősöket is szereztünk, egyszóval jó volt ott lenni.”)

– A vakációk, amikor legtöbbször hazautazhattak a családhoz, s élvezték a „szabadságot”. („A vakáció nálunk nem arról szólt, hogy nekünk feltétlenül vakációzni kellett volna, itt a munka volt a vakáció, mindenkinek megvolt a feladata, kinek mi a dolga. Én voltam a disznófelelős, a Zori és a Juci nővéreim a csordával mentek… A mostohaapám… volt a jó pásztor, ha lehet így mondani. Egyedül viszont nem lehetett 150-200 marhát egyben tartani, mert ha egy is elmaradt, akkor ő volt a felelős, így hát a nővéreim voltak a pótpásztorok…. Néha olyan ügyesek is voltak, hogy még gombát is szedtek… Én meg otthon voltam a két tesómmal, a hatéves Zsuzsával meg a hároméves Zsigával. Főztem a pityókát a disznóknak, az udvaron téglával körülrakva volt egy tűznek kijelölt hely, és egy vaslemez rárakva, és úgy vittem oda a nagy fazék pityókát, hogy odarakjam főzni. Néha alig bírtam a fazekat, de tettem a dolgomat, és alig vártuk, hogy megfőjön a pityóka, mert azért sokszor abból ettünk mi is… A tüzelést nagyon élveztük, általában napközben hárman voltunk otthon, én akkor nyolcéves voltam, … hát mivel játszottunk: a tűzzel. Egy pálcára mindig rátekertünk valami pungát, és azt gyújtogattuk, a mai napig látszik a hegek helye a lábszáraimon, a kezeimen, ahogy rácseppent egy-egy nejlondarab. Anyánknak meg sem mertük mondani, mert akkor tőle is kaptunk volna, csak sziszegtünk fájdalmunkban. Most már tudom, hogy akkor talán ránk fért volna egy kis fegyelmezés. A mostohaapámmal abban az időben kialakult valamiféle szimpátia: talán jól végeztem a rám bízott feladatot, mert a disznók szépek és kövérek voltak, és olyan nagyok, hogy felültünk a hátukra lovagolni. Ez volt a nagy szabadságérzetünk…”)

(Folytatjuk)

Előzmények: Árvákról – nem csak árváknak 1; Árvákról – nem csak árváknak 2.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ