Nagy volt hát a megdöbbenés, amikor 1968 legelején Sao Paolo és vidéke arra ébredt, hogy az igen tekintélyes délamerikai lapnak tartott Estado de Sao Paulo első oldaláról az addig igen rokonszenves doktor bácsi agyonkeresett háborús bűnösnek beállítva nézett velük szembe.
Zsürger László az akkor Párizsban megjelenő emigráns Irodalmi Újságban így számolt be az eseményről:
[Az Estado de Sao Paolo] „első oldalon, tekintélyes címbetűkkel öthasábos cikket közölt, amely szerint Parana állam rendőrsége végre megtalálta az immár két évtized óta az egész világon hajszolt, kutatott, auschwitzi tömeggyilkos Dr. Joseph Mengelét, aki nem más ‘mint egy bizonyos’ Alexander Lenhart orvos, (sic) aki a Blumenau várostól néhány órányira fekvő Donna Emma völgyben lakik. ‘A bizonyítékok csalhatatlanok’, szirénázta a tekintélyes sajtóorgánum: ‘Mengele is, Lenhart is kancsi, mindkettőnek elálló szemfogai vannak és mindkettőnek éles ránc van kétoldalt a szája mellett”. Mengele ujjlenyomatai már megvannak, most próbálják beszerezni Lenhartéit is. A féloldalas cikket az Estado de Sao Paulo délutáni zajos bulvárlapja, a Jornal da Tarde – amely a Sunday Times legutóbbi Bormann-leleplezése óta úgyis állandó riadókészültségben van, – még nagyobb, fényképes szenzációriportban teregette ki.” A párizsi magyar lap szenvedélyesen védelmébe vette Lénárd Sándort és azt a humanista eszményt, amit egész életében képviselt, rámutatva a vádak perverz abszurditására és az illetéktelen boszorkányüldözések káros hatására.
„A ma már valóban világhírű írót és humanistát milliók ismerik, köztük majdnem minden magyar. Az Irodalmi Újság már több ízben beszámolt könyveiről. Lénárd a háborút Rómában éhezte végig. A vatikáni könyvtárban dolgozott többek között, egy latin szótárt korrigált, amelybe a legmodernebb mai fogalmaknak is (autó, rádió, telefon, stb.) klasszikus-latin neveket kreált. Munkásságáért Bacci bíboros XII. Pius nevében köszönőlevelet írt neki. Eközben tevékenyen részt vett az olasz antifasiszta ellenállási mozgalomban, amit később Alexander tábornok, a legendás angol 8-ik Hadsereg főparancsnoka köszönt meg neki meleg baráti levélben. Olaszországi élményeit annak idején Két hét múlva jönnek című könyvében írta meg, amely folytatásokban megjelent a Sao Paulo-i magyar Kultúrában. Gyönyörű német verseket is írt Ex ponto című kötetében, s ezeket Thomas Mann méltatta elragadtatott levélben. Öt évig orvosként működött ezután Sao Pauloban, de Lénárdot fojtogatta a dübörgő, benzinbűzös világváros. Valami anyagi megoldást keresett, hogy elmenekülhessen belőle.
Sao Paulo-ban 1955-56-ban óriási sikerrel zajlott egy televíziós ‘ki mit tud’ kérdés-felelet verseny, melynek neve ‘O ceu e o limite’ volt, vagyis Az ég a határ, azaz a megnyerhető összeg határtalan. Lénárd Bachból jelentkezett a versenyre. Több mint egy esztendőn keresztül ő lett Sao Paulo, sőt mondhatni egész Brazília hőse. Szerda esténként senki sem csinált programot, mindenki otthon ült a televízió előtt és lélegzetvisszafojtva drukkolt Lénárdnak. Egyszóval Lénárd-Mengele nagyszerűen értett személye tökéletes elrejtéséhez, a mesteri álcázáshoz, a teljes illegalitásba süllyedéshez. E bujkálást körülbelül 40-50 millió ember szeme előtt cselekedte, több mint egy éven keresztül. Imponáló teljesítmény! Bujkálása eredményeként megnyerte az addig legnagyobb díjat, az akkor 200 ezer cruzeirot, amely most 10-12 milliónak, azaz 3-4 ezer dollárnak felel meg. A blumenaui őserdei völgyben néhány hold földet vásárolt ebből a pénzből, s ugyanott ‘dzsungel-patikát’ nyitott… Lénárdot az USA-beli Charlestoni Egyetem hívta meg egy évre görög nyelvet és irodalmat tanítani. Charlestonba nyilván csak megkésve jutott el az Estado zsurnalisztikai hőstette, Sao Paulóban a hír viszont valóságos forradalmat okozott. Az újságárusoknál aznap nem lehetett Estadót kapni. Elkapkodták a magyarok és a Lénárd-barát brazilok. A telefonok egész nap csengtek: Hallottad? – Mit szólsz? – Hát ez aztán mindennek a teteje!
Az Estado délutáni lapja, a Jornal da Tarde (nyilván a feldühödött közvélemény nyomására) hamarosan óriási plakátbetűs címekkel, az egész első és hátsó oldalt betöltő, nagy helyreigazító, az ellenkező végletbe eső lihegően udvarló cikket közölt, mindent, de mindent visszaszívva. A cikket sok fénykép díszítette, amelyeken Lénárd és Mengele immár vizuálisan is egymás mellett voltak élvezhetők.
Maga az Estado azonban újabb száznyolcvan fokos fordulatot csinált délutáni lapjával szemben. Az imént tökéletesen rehabilitált, sőt égig emelt Lénárd Donna Emma-i házában már titkos folyosót és kijáratot, titkos SS-összejöveteleket és … egy Hitler szobrot is felfedezett.
Az általános és immár nehezen lemosható vélemény szerint valóban: ‘O ceu e o limite’, – vagyis csak az ég a határa… Mármint az emberi butaságnak.”
E váratlan, nemtelen és értelmetlen támadás valósággal a padlóra küldte Lénárd Sándort. Amúgy sem túlságosan jónak mondható egészségi állapota súlyosan megrendült. Az együttérző cikkek, cáfolatok egész sora bár tartotta benne a lelket, s ő maga is állást foglalt a Stuttgarter Zeitungban, de a hetvenes évek elején hirtelen összeroppan: agyvérzést kap és jobb oldala lebénul. 1972-ben szívinfarktus végez vele. Életére, munkásságára igazából ekkor figyelnek föl szülőhazájában. Ma már munkásságára, személyiségére, szellemi hagyatékára épülő internetes portál őrzi virtuálisan az emlékét és dokumentálja kivételesen rendhagyó életének minden fontos mozzanatát.
A sors iróniája, hogy földrajzilag ma ugyanabban a földben pihen, méghozzá nem is túlságosan távol, amelybe a náci háborús bűnös Josef Mengelét is nagy titokban – Wolfgang Gerhard néven – eltemették. A háború után ugyanis a számonkéréstől igen körültekintően és sikeresen bujkáló német orvos – több más sorstársához hasonlóan – szülővárosa, majd Genova után végül is Dél-Amerikát (előbb Argentinát, majd Paraguayt, illetve Sao Paolo környékét) választotta rejtekhelyül. Ott is halt meg 1979 februárjában, ám családja szigorúan őrizte a titkot, olyannyira, hogy még a nyolcvanas évek elején is megújították az ellene szóló nemzetközi elfogató parancsot. Hivatalosan 1985-ben jelentették be halálhírét, amelyet végül egy alapos exhumálás igazolt be.
Két orvosi életút tárul fel előttünk a fenti történet nyomán, amelyeken néhány, olykor akár a megtévesztésig is hasonló állomás található, de amelyek mégis homlokegyenest ellenkező irányba visznek. A felszínes ítélkező, a néhány azonossággal beérő minden különösebb megfontolás nélkül, könnyen azonosíthatta egyiket a másikkal: mindketten orvosok, németül beszélnek, Európából érkeztek, a bécsi egyetemen végeztek, egy év különbséggel nagyjából egyívásúak, jó modorúak, szeretik a művészeteket, fizikai hasonlatosságokat is mutatnak – de vajon ennyi elég egy emberi élet, egy életmű megítéléséhez?
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a fenti váratlan egyezések inkább csak elmeszüleményként, az irodalomban ha léteznek, s ott is csak elenyésző módon. De az élet, mint azt már oly sokszor megtette, ezúttal is bebizonyította, hogy sokkal merészebb és kiismerhetetlenebb kártyakeverője az emberi sorsoknak, mint azt gondolnánk. Hogy mi a célja ezzel? Talán csak annyi, hogy ítélkezés előtt mindent mérlegre tegyünk egy-egy ember cselekedeteiből, s helyesen értelmezzük azok valódi erkölcsi irányát.
Nincs messze még az az idő, s olykor ma is aggasztóan visszakísért mint gyakorlat, hogy kartotékok alapján, külsőségek összevetésével, túl korán megfogant gyanakvások alapján ítéljük meg embertársainkat. Hogy hamarabb ítélkezünk, mint ahogy megismernénk valakit.
Versei között van néhány szerepvers is: az egyik egy tisztiorvos monológja, amelyben gyógyítói hitvallását foglalja össze:

Tudom már, hogy lassú a gyógyulás,
De a nyomorék is célba jut,
És kedvére csak néha von borút,
Hogy egykor hibátlan volt a váz.

Egy másik, az Az őrült mondja az ápolónak pedig mintha a tragikus félreértés irodalmi leképezése lenne:

Itt fülük van a falaknak.
Odaát egy spicli lakik.
Csitt!
Ha megmukkansz, elkapnak –

Az ágy alatt van a csapda
Lefedve ágakkal, levéllel.
Jaj nekem, ha elalszom éjjel.
Megnyílik az akna.

Tessék, itt van a mikrofon.
A kertben meg a hurok.
Tudom, amit tudok.
Nem kell több pofon.

Mert hatalmas az Úr,
És mindenki gyanús.
Kuss…
A spicli én vagyok, s a hurok szorul…

Jól mennek a dolgok, igaz, apus?

(Schein Gábor fordításai)

Lénárd és Mengele párhuzamos sorsa a tanúság rá: hiába kerültek egyazon földbe – a közöttük lévő szakmai-erkölcsi különbség ég és föld közötti kibékíthetetlen távolság.

(Folytatjuk)

Orvossorsok 1; Orvossorsok 2; Orvossorsok 3.

1. Gergely Tamás:
   2015. június 1. 13:39

   A történelem fintora

2. Gergely Tamás:
   2015. június 1. 13:40

   Ajánlom a figyelmetekbe a következõ könyvet:

   Schlesak, Dieter
   Capesius : az auschwitzi patikus / Dieter Schlesak ; fordította Hajdú
   Farkas-Zoltan. – Bookart

3. Cseke Gábor:
   2015. június 1. 20:03

   Ezzel kapcsolatban még van néhány könyv, amit szintén érdemes elolvasni, de egyik sem tartalmazza a teljes igazságot. Hiszen a mostani Cannes-i filmfesztiválon nyert magyar film is ebbe a sorba illeszkedik, sajátos szemléletével. (Saul fia)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ