Ágneszka elment (3)

Nagyon hideg idők jártak februárban, aztán 28-án hajnalban egyszerre havazni kezdett, apró, kemény, kis fagyott csillagok hullottak mindig sűrűbben.
A reggeli vonat megérkezett. Ágneszka kiugrott az ágyból, éjjel soha egy vonat sem keltette fel, de ez a félnyolcas a mindennapi ébresztője volt.
Az ablakba állt és a függöny mögül kikandikálva, megállapította, hogy havazik. A főhadnagy is előkerült az irodából és Ágneszka igen mulatott Pietrovits papán, olyan furcsán ásított és nyújtózkodott. De aztán egyszerre elfelejtette úgy a havazást, mint a főhadnagyot, mert egész váratlanul valaki sokkal érdekesebb szállt ki a kis vicinálisból.
Egy fiatal nő, mégpedig csinos fiatal nő. Rövid szoknyát viselt, fűzős cipőt, kis bundát, fején prémsapka volt, amelyen kedvesen pihentek meg a fehér pelyhek.
– Ki lehet? – gondolta Ágneszka.
A rejtélyes idegen aztán ott állt a főhadnagy előtt, éppen az Ágneszka ablaka alatt.
Ágneszka magára kapta kendőjét, kinyitotta az ablakot, hogy hallja a beszélgetést és igen csalódott, mikor német szó ütötte meg fülét.
Ezt persze nem értette, csak azt látta, hogy a főhadnagy megnézte a hölgy utazási igazolványát és hamar tanácskozásba elegyedett vele.
Ágneszka egy idő múlva megunta a számára néma játékot bámulni, inkább öltözködni kezdett, hogy minél előbb lemehessen és értesüljön a történtekről.
Nagyon sietett, még a rendesen elengedhetetlen szalagját sem kötötte a füle mellé, csak magára kapta ruháját és rohant le a lépcsőn, egyenesen neki a főhadnagynak.
– Pietrovits papa, ki ő?
– Micsoda ő, galambocska?
– Hát ő, aki most érkezett.
– Úgy! Hát már láttad? Leskelődtünk? Azért a korai felkelés ? Kíváncsiság bűnnek fele, Ágneszka.
– Mondja már gyorsan, ne vicceljen.
– Ő egy hölgy, aki a reggeli vonattal érkezett.
– Minek kínoz, kérem szépen? – és Ágneszka toppintott a lábával.
– De hát mit mondjak neked, aranyos?
– Hogy hívják, asszony vagy lány?… Honnan jött, hova megy? Most hol van? és…
– Elég, elég, egyszerre úgyis csak egy kérdésre tudok válaszolni. A vezetéknevét nem jegyeztem meg, keresztneve Edit, asszony, csinos, ó nagyon csinos…
– Azt nem kérdeztem – szólt közbe Ágneszka. – Honnan jött? Gyorsan, gyorsan tovább.
– Pestről jött, te kíváncsi kis cica te. Az urához megy, az ura W.-ben van, egyelőre ott is marad, tréntiszt, tartalékos hadnagy és most felhasználják az alkalmat arra, hogy találkozzanak. Amint tudod, három óránál tovább tart, míg a vonat eldöcög odáig, autón az út alig húsz perc, azért innen autóval akart menni, de az autó tévedésből vagy miből nem várja és szegény kicsi asszony nem mehet tovább. Én azt tanácsoltam neki, hogy legyen türelemmel, míg Juhász felkel és ő bizonyosan ad neki kocsit.
– Ó, ma soká eltart, míg a doktor papa felkel, mert nincs betegünk. Még várhat kilenc óráig is.
– Az igaz és ez nagyon keserves lesz a szegény asszonykának, miután már tegnap reggel óta utazik és már hat hónapja nem látta az urát. Ilyenkor sokat jelent másfél órai várakozás.
– Mondja meg neki, Pietrovits papa, hogy fogadja részvétemet – jelentette ki gúnyosan Ágneszka. – Különben jelenleg hol tartózkodik?
– Benn ül a kötözőben, tekintve hogy az orvosi szoba még nincs kitakarítva. Meg vagy elégedve, kicsi bogár?
– Meg! – felelte röviden Ágneszka, aztán otthagyta a főhadnagyot, kiszaladt az állomási épület mögé, hova a kötöző ablakai nyíltak és onnan nézett be a nagyszobába,
A szobában huszonnégy szalmazsák volt egymás mellett a földön, mindeniken lószőrpárna és egy rendesen összehajtogatott takaró, az átutazó beteg legénység számára. Miután rendes körülmények között ez volt a harmadik osztályú váróterem, a szoba közepén egy nehéz fapad volt beépítve lerakodóhelynek. Azon ült az asszony a táskái mellett, lábait keresztbe rakta és térdére könyökölve, kezébe helyezte állát. A fátyolát levette, kezén nem volt keztyű. Ágneszka jól látta, hogy szép, finom, fehér keze van és nagyon, nagyon csinos arca, de azért neki egyáltalán nem tetszett.
Egy hosszú asztal állt még a szobában, rajta egyszerű kis sterilizátor, üvegek és különböző műszerek. Három katona ült a fal melletti padon, akik kötözésre vártak és két ütött-kopott piszkos baka gubbasztott a sarokban.
Egyszerre azonban megváltozott a szoba képe, nyílott az ajtó és fütyörészve belépett Korcsinszki. Ágneszka látta, hogy fütyült, aztán hirtelen abbahagyta, rábámult az idegen asszonyra és nagy tisztelettel köszönt. Ó, akkor már haragudni kezdett Ágneszka és nagyon figyelt Adalbert minden mozdulatára.
Az asszony egy pillanatra felemelte fejét, bólintott, aztán ismét tenyerébe helyezte állát és Korcsinszki sorba bekötözte a három könnyen sebesült katonát.
A leány kinn a leshelyén úgy érezte, hogy ez a művelet ma sokkal tovább tart, mint rendesen, és igaza is volt, mert miután elkészült a kötözéssel, Korcsinszki még a két átutazó katonával is beszédbe elegyedett, miközben hetykén veregette lovaglópálcájával csizmája szárát.
– Tűrhetetlen, – gondolta Ágneszka – s az asszonyért csinálja mindezt, azért az utálatosért.
Végre kiment Korcsinszki és a leány megkönnyebbült, de azért elhatározta, hogy most már igazán résen lesz. Ott maradt leshelyén, pedig fázni kezdett nagyon és a haja is tele lett hóval.
Edit asszony sonkászsemlyét vett ki táskájából, szép lassan megette, aztán az órájára nézett, felállt és kiment a perronra.
Ágneszka egy pillanat alatt szintén ott termett, besurrant az orvosi szobába és annak az ablakából leskelődött tovább.
Az asszony fel és alá sétált, aztán elékerült valahonnan Pietrovits főhadnagy és megállította járkálásában.
Ezt látta Ágneszka, de hogy mit beszélnek, az, sajnos, nem jutott tudomására.
A főhadnagy megkérdezte Edit asszonytól, hogy parancsol-e valamit?
– Nem, köszönöm, semmit, – felelte rá ő – csak nagyon várom a doktor urat, már elmúlt kilenc óra és miután egész éjjel utaztam, fáradt vagyok. Benn ülve, félek, elalszom, azért inkább sétálok a friss levegőn.
– Szegény nagyságos asszony. Magam sem értem, hol marad ilyen sokáig a doktor úr, az igaz, hogy nagyon náthás, talán azt kúrálja. Parancsoljon bejönni az orvosi szobába, most már rend van ott is és talán innék egy csésze teát. Ugye nem utasítja vissza?
– Ó, egyáltalán nem, sőt igen hálás leszek érte.
A főhadnagy bevezette az asszonyt a szobába és Ágneszka egyszerre szemtől-szembe állt vele. Pietrovits bemutatta a leányt, teát rendelt a vendég számára és éppen bocsánatot kért, hogy most már mennie kell, mikor belépett Korcsinszki.
– Ejnye be jó, hogy jössz – mondta a főhadnagy. – Gyere, bemutatlak őnagyságának, gondoskodjál róla, hogy kapjon reggelit, Ágneszka, te is ügyeskedjél.
Ágneszka szeme szikrát szórt a haragtól, elvonult a szoba sötét sarkába és onnan vetett dühös pillantásokat az asszonyra, aki kettesben ült Adalberttel az asztal mellett, beszélgetett és mulatott vele, miközben Tornász kiszolgálta őket. A legionárista élénken mesélt valamit, Ágneszka megint egy szót sem értett az egészből. Ezen igazán meg kellett pukkadnia.
Ezalatt a szép lengyel megkérdezte a csinos idegentől, hogy tulajdonképpen mire vár?
Az asszony előadta ügyeit, mire Korcsinszki nevetni kezdett:
– Istenem, de hiszen akkor már régen elmehetett volna nagyságos asszony. Miért nem szólt, mikor először találkoztunk a kötözőben? Én is befogathatok a kegyed számára minden további nélkül. Nem is értem a főhadnagy urat, persze nem akar beleelegyedni a vöröskeresztes rész dolgaiba. Kár, hogy nem fordult mindjárt hozzám.
– Honnan tudtam volna én, hogy minden így van ? – mondta az asszony. – Vagy talán meg kellett volna sejtenem, hogy ön az én galíciai védangyalom?
– Ó, nagyságos asszonyom !… – Korcsinszki kicsit elpirult, aztán a szolgához fordult. – Menjen, Tomász, és fogasson be a kis kocsiba.
Ekkor megjelent a vörös hadnagy, az állomásfőnök és a két orvosnövendék. Most már egy kicsit megkönnyebbült Ágneszka. A vörös hadnagy meg is próbált kedveskedni a leánynak, de ő minden közeledést ridegen utasított el és így a társaság egészen megfeledkezett jelenlétéről, ami megint mérhetetlen keserűséggel töltötte el féltékeny kis lelkét.
Húsz perc múlva jelentette Tomász, hogy a kocsi előállt, Edit asszony elbúcsúzott az uraktól, Ágneszkának is kezet nyújtott és végre elment. De az utolsó gyötrelem még hátra volt a kislány számára, mert Adalbert sajátkezűleg rakta fel a kocsira az idegen táskáit, vállára tette útiköpenyegét, becsavarta lábát a takaróba és aztán egy hosszú kézszorítás után váltak csak el.
Az asszony vissza is nézett, mikor a kocsi már elindult, mosolygott és kezével intett Adalbertnek, aki kinn állt még az állomás előtt, sapkáját lengetve a távozó után.
– Ó, a kígyó ! – gondolta Ágneszka, aztán felszaladt a szobájába, magára zárta az ajtót, ráborult az ágyára és zokogott.
Hiába hívták! Mert az állomás környéke reggeltől estig visszhangzott már a nevétől: Ágneszka, Ágneszka!
Egész nap így hívogatták, valakinek mindig volt rá szüksége a sok apa közül. Mikor sebesültek voltak, azok is nagyon örültek, ha láthatták, ha nevetett és ugrált körülöttük.
Ágneszkának nem volt semmi dolga és semmi gondja, ő mindig kéznél volt, ha szólították:
– Ágneszka, jöjjön sétálni!
– Kicsi bogár, gyere, mesélj !
– Rossz kedvem van, galambocska, vidítson fel.
– Ágneszka, nem akar kocsikázni ?
– Gyere, aranyos, adok csokoládét.
– Hozzám jöjjön inkább és annyi cukrot hozatok, hogy még maga sem bírja megenni.
– Maga hűtelen lett hozzám, Ágneszka!
– Ágneszka, Ágneszka !
És Ágneszka kacagott derűsen, csengőn.
Egész nap semmit sem csinált a kislány, de a doktortól azért mindig munkát kért.
Juhász olyankor kicsit zavarba jött, aztán adott neki harisnyát foltozni, kötszert varrni, műszert takarítani. Ágneszka köszönettel fogadta, látszólag szörnyű buzgalommal neki is látott a dolognak, mikor azonban a doktor már hátat fordított, mindig talált valakit a szanitécek, tisztiszolgák vagy sebesültek között, aki örökös titoktartás terhe alatt elvégezte helyette az önként vállalt munkát.
Ilyen okos volt Ágneszka ! De azért ő csak nevetni szeretett, meg dalolni. Nézni a szép Adalbertet és elpirulni, ha a legionárista rámosolygott.
Pár nap múlva már pompásan lehetett szánkózni. Majdnem méteres hó hullott és keményre fagyott a nagy hidegben. Márciusban jött el az igazi tél!
Gyönyörű napja volt Ágneszkának. Két papája elvitte szánkózni, aztán be a kis városkába, amely tíz percnyire volt az állomástól. Kapott egy pár új cipőt és sétálhatott a piac körül kis lengyel bundácskájában, amely a Korcsinszki ajándéka volt. A piszkos galíciai fészket betakarta fehéren a hó és olyan csinos lett apró, emeletes házaival, mintha valami óriás gyermekjátékszekrényből rakták volna ki.
Ágneszka fölöttébb élvezte a kirándulást, már régen nem volt benn a városban és most alig fért a bőrébe. Az urakat mulattatta jókedve, végigjárták vele az összes boltokat és már alkonyod ott, mire visszatértek az állomásra.
Ágneszka leugrott a szánkóról és szaladt, hogy éleményeit elmesélje a többi apáknak, különösen a fűszerkereskedőről, Leon Kankolról akart mesélni, akinél cukrot és csokoládét vettek. Eddig mindig a doktorral volt a városban és korántsem mulatott olyan jól, mint aznap. Leon Kankolt sem ismerte, a kövér, pirosarcú, pojácamodorú, kicsit rendesen részeg kereskedőt. Ma is, mikor bementek hozzá, mindjárt előszedett egy üveg vudkit, meg egy poharat. Aztán legelőbb ő ivott, majd ismét teletöltötte és akkor Ágneszkának nyújtotta a pohárkát. Utána jött a főhadnagy és végül Korcsinszki. Mikor Korcsinszki letette az, üres poharat, Kankol újra megtöltötte és most Ágneszkának kellett legelőbb innia, hogy aztán átnyújtsa a poharat annak, akit ő választ a három férfi közül. Ágneszka beledugta nyelve hegyét az édes cseresznyepálinkába és nevetve, kipirulva adta oda Korcsinszkinak.
Ezeket akarta elmesélni Ágneszka és megmutatni új cipőjét, de mikor berontott az orvosi szobába, iszonyú csalódás érte, mert az asztal mellett, az urak között, ott ült egy idegen, fiatal asszony és teázott.
Amint meglátta Korcsinszkit, azonnal letette poharát, felállt és mindkét kezét nyújtotta a fiatalember felé.
– Na, végre megérkezett, – mondta, aztán a férjéhez fordult – Imris, itt az őrangyalom, neki köszönhetem, hogy eljutottam hozzád. A múltkor itt utaztam át egy téli hajnalon és ennek az úrnak köszönhetem, hogy nem fagytam meg. Köszönjük meg neki.
Ágneszka ijedt szemekkel nézett körül, aztán könyörögve, szerelmesen Korcsinszkira, de hiába, mert mire Juhász bemutatta neki a férjet, a legionárista már ledobta köpenyegét és ott ült az asszony mellett.
A kislány csak állt és nézett, ott felejtette magát kabátban, kalapban. A vörös hadnagy észrevette.
– Na, mi az, gyermek, mit bámulunk ? – kérdezte, aztán végignézve Ágneszkán, meglátta az új cipőt. – Ejnye be gyönyörű cipellője van a leányunknak. Valami remek. Mutassa, kicsike !
– Békét hagyjon, ha jót akar – mondta dühösen Ágneszka, aztán halkan kérdezte : – Mit akarnak ezek itt?
– Micsoda ezek?
– Hát ez az asszony! – suttogta dühösen a leány.
A hadnagy ránézett az idegen hölgyre, aki nagyon élénken diskurált Korcsinszkival és nevetni kezdett:
– Eljöttek megköszönni a kocsit, amelyet Adalbert bocsájtott őnagysága rendelkezésére múltkor, mikor átutazott a kora hajnalon. Én igen kedvesnek találom részükről ezt a látogatást. Maga nem, kis aranyos, vagy talán féltékeny?
– Békét hagyjon, maga kiállhatatlan – sziszegte Ágneszka, de aztán fojtogatni kezdte torkát a keserűség, orrcimpája veszedelmesen remegett. Könnyek gyűltek szemébe és kiszaladt a szobából.
– Kicsi csacsi – gondolta a hadnagy és igen jól mulatott a dolgon.
Egy félóra múlva elmentek az idegenek és miután ezt a szokatlan eseményt kellőképpen megbeszélték az urak, keresni kezdték Ágneszkát.
– Ágneszka! Ágneszka ! – kiabálták, mint a gyerekek, akik elvesztették játékszerüket.
– Ágneszka ! Ágneszka ! – de Ágneszka nem jött elő.
– Bizonyosan elbujt valahová duzzogni, – jegyezte meg egy idő múlva a hadnagy – nagyon haragos volt a kicsi bogár. Bántotta az idegen hölgy jelenléte, aki egy órára igénybe vette érdeklődésünket. Legjobban szerette volna kikaparni a szemét, de a Loengrinét is, féltékeny volt, mondhatom.
– Csak nem olyan ostoba – mondta Korcsinszki, de aztán elővette kis villanylámpáját és Ágneszka keresésére indult.

A szobájában nem volt, a konyhában sem, a doktor szobáját is üresen találta, az irodát szintén, de mikor benyitott a kötözőszobába, heves zokogást hallott az egyik sarokból.
Végigjártatta kis lámpájának fénykévéjét a nagy szobán, amelynek egyik matracán feküdt Ágneszka és sírt.
Korcsinszki odaszaladt.
— Ágneszka, Ágneszka, mi baja? Szóljon, kislány, ki bántotta?
Ágneszka nem felelt, keservesen, szenvedélyesen sírt, kis testét rázta a zokogás, el-elcsuklott a hangja és hallszott, hogy egész belsejét feláztatták már a könnyek.
Korcsinszki lehajolt hozzá és megérintette a vállát.
– Ágneszka, kérem …
De a leány lerázta kezét válláról, felkapta fejét és szenvedélyesen, lihegve, fuldokolva mondta:
– Hagyjon békét, mindennek maga az oka… menjen, menjen. Meg akarok halni, engedjen meghalni… maga gonosz, – Aztán újra a matracra dobta magát és még erősebben zokogott.
Korcsinszki melléje ült a matrac szélére:
– De Ágneszka, kicsike, mi baja? Maga a mi kislányunk és jaj annak, aki bántotta. Legyen okos, Ágneszka. Mondja, mit vétettem? Minek vagyok az oka?
– Mindennek, mindennek maga az oka, – zokogta a leány – maga gonosz, maga szívtelen.
– De édes Ágneszka, egy órával ezelőtt még a legjobb barátok voltunk. Tudtommal azóta semmi gonoszságot sem követtem el. No, Ágneszka, szedje össze magát szépen.
Korcsinszki simogatni kezdte az Ágneszka haját, de ő ellökte kezét.
– Hagyjon el, hagyjon el. Menjen, nem akarom látni.
– De miért, az Istenért? Maga az én jó kislányom …
– Én nem vagyok a maga lánya – mondta Ágneszka, aztán felült, letörülte könnyeit és nagyon határozott hangon folytatta: – Menjen ki és hagyjon békén, ha mondom. Magához sohasem szólok többé ez életben. Menjen ahhoz az utálatos asszonyhoz, úgyis azt szereti, engem nem szeret, engem senki sem szeret a világon.
Ágneszkának ismét megeredtek a könnyei és Korcsinszki most már nem tudta, nevessen-e vagy bosszankodjék.
– De, Ágneszka, én igazán nem értem magát. Hát ez a baja, ilyen kicsi csacsi maga? A hadnagynak nem akartam elhinni. Azt sem tudom, mit mondjak magának. Eddig mindig okos, jó kislány volt, ilyet nem vártam magától. Felejtsük el, az lesz a legjobb. Nem gondolja, Ágneszka? Törülje le szépen a könnyeit és menjünk a többiekhez. Na, jöjjön. Már úgyis csak egypár napig leszek itt, aztán berukkolok ismét és nem bosszantom többé.
Ágneszka egyenesen ült a matracon, Korcsinszki feléje fordult és lehúzta kezét arcáról. Csak egy kis villanylámpa világított, amely ott égett mellettük. Szembenéztek egymással és Ágneszka dagadt, kisírt arccal, vörös orral ijedten szipogta:
– Maga el akar menni? Istenem, Istenem, én olyan boldogtalan vagyok.
– Ugyan, ugyan, kicsike !… Na, legyen most már jó és jöjjön, az urak azt fogják gondolni, hogy mindketten elmentünk – mondta Korcsinszki, aztán megfogta a leány kezét, hogy felsegítse; de abban a pillanatban, egészen váratlanul, Ágneszka elrántotta kezét, két karját a legionárista nyaka köré fonta és szenvedélyesen suttogta:
— Szeretlek, szeretlek !
Korcsinszki le akarta rázni magáról, de Ágneszka teljes erejéből belekapaszkodott és elkezdte csókolni az ajkát. A fiú elkapta a fejét. Ágneszka hozzásimult és egy ügyes mozdulattal egyszerre az ölébe kúszott.
Korcsinszki küzdött a leánnyal:
– Ágneszka, hagyjon! Ágneszka, mit akar?
– Szeretlek, szeretlek ! Még sohasem éreztem, amit most érezek, Istenem! Tudom végre, mi az szeretni. Látod, szerelmem… – idézte Ágneszka kedvenc könyvéből, aztán két kezébe kapta a legionárista fejét, ujjait hajába m-lyesztette, ajkát ajkára tette és úgy beszélt hozzá.
– De, Ágneszka édes, nem szabad, engedjen el, engedjen el – mondta Korcsinszki ijedten.
– Én engedjelek? Soha, soha sem engedlek el többé !
Ágneszka csókolni kezdte a leglonáristát hevesen, forrón, hosszan. A lámpát véletlenül lelökte lábával, sötét lett a szobában, még közelebb húzódott Korcsinszkihoz, akinek védekezése most ölelés lett, egy pillanatra elvesztette fejét és magához szorította a leányt.
— Úgy, úgy, ölelj csak, félek egyedül – susogta Ágneszka.
Olyan volt, mint egy kis megvadult cica, kitanult, ravasz és még ártatlan, alig felébredt női ösztönének ellenállhatatlan erejével kapaszkodott bele abba, akit szeretett.
– Ágneszka, kicsi leány, eressz el, édes, kis Ágneszkám, légy jó, nézd… Kérlek, eressz el, nem lehet, eressz el, aranyos Ágneszka, eressz, eressz… – könyörgött újra Korcsinszki, meleg lett a hangja, tompa, simogató, minden megváltozott körülöttük, a sötétség más lett, mint rendesen, az ablakon beszűrődő fény is idegen, ők abban a távoli világban voltak már, hova egy ölelésben jut el két ember és honnan visszajönni csak együtt lehet.
– Eressz el, kicsi leány, eressz el! – nyögte Korcsinszki elfojtottan, szerelmesen, mintha csak azt mondta volna: imádlak, imádlak! És ez a lágy, behízelgő hang volt csak az övé igazán, az, amit mondott, már nem, azt úgy mondta, mintha egy gépezet diktálta volna, a Korcsinszki Adalbert kötelességérzetének alig-alig működő gépezete. Ez a kötelességérzet még egyszer és utoljára vállon ragadta őt és Korcsinszki fel is akart állni, de már nem volt ereje hozzá.
Ágneszka átfonta nyakát, megbujt az ölében, forró kis arcát arcához szorította, édes, kényeztető szavakkal szólítgatta és egyre csak azt suttogta :
– Ne hagyj el, ne hagyj el, szeretlek!
Aztán lassan megengedett az ölelése, már nem szorította, magához a legionáristát, fiatal karja lágyan pihent a nyaka körül és szomjasan, bágyadtan nyitotta feléje ajkait.
Korcsinszki már nem védekezett, váratlanul omlott rá ez a meleg, szerelmes, selymes kis macska, aki úgy csábított, mint egy kitanult nő és úgy hullott az ölébe, mint egy rózsaszín, tavaszi virág. Magához szorította a leányt vadul, megsimogatta haját, arcát és a nagy, idegen sötétség betakarta őket.
— Ágneszka, Ágneszka, kicsi Ágneszkám!
Este a szobájában ült Korcsinszki egyedül. A vacsorához nem ment le, azt izente, feje fáj, csak ült a sötétben és nézett maga elé, vagy fel és alá sétált nyugtalanul.
Tíz órakor jöttek fel a többiek és akkor behallatszott hozzá Ágneszka csengő kacagása. Összerezzent, mintha húsába vágtak volna, nem értette, keserűséggel töltötte el, egy elrontott élet sivár képe jelent meg előtte és a halálra gondolt, mint egyetlen és utolsó menedékére.
Ez a gondolat azonban nem volt komoly, Korcsinszki büszkén kapta fel a fejét. Ha baj, csak nekem baj. – Mindegy, már nem lehet rajta segíteni – mondta hangosan.
Aztán megvárta, míg minden elcsendesedett és akkor átment a doktorhoz.
Juhász az íróasztala mellett ült, egy petróleumlámpa égett előtte, kedvesen világítva meg felesége képét, kis fiait, meg az ő komoly fejét. Másképpen félhomály volt a szobában, csak ez a kis fénysziget élt és világított az éjszakában. Lefekvés előtt minden este levelet írt a doktor haza. Erre nem gondolt Korcsinszki, csak akkor jutott eszébe, mikor az ajtócsukódásra megfordult Juhász és letette tollát.
– Na, mi az, hogy vagyunk? Még mindig fáj a fejed? Orvosságért jöttél? – kérdezte a doktor. – Meg akartalak látogatni, csak még nem fejeztem be a levelemet.
– Bocsáss meg, doktor úr, hogy zavarlak, de fontos mondanivalóm van.
– Kérlek, foglalj helyet.
Juhász egy székre mutatott az íróasztal mellett. Korcsinszki leült, aztán végigjártatta tekintetét a doktor kis fiainak képén, a felesége nyugodt, szép, komoly arcán, a sűrűn teleírt levélpapiroson és egyszerre nagyon szégyelte, hogy ő fel fogja dúlni ezt a békés családi együttlétet, amely élt, mosolygott a képeken, a levélben, a doktor szemében, hogy összekapcsolja őket a nagy távolságon át is, a petróleumlámpa fényében.
Hallgatva ült egy ideig, nem tudta, hogyan fogjon bele a kínos vallomásba és már jobban szeretett volna elszaladni messze, hogy soha egyetlen szót se kelljen elmondania abból, ami történt.
A doktor figyelmesen vizsgálta Korcsinszki arcát.
– Nos, fiam, mi baj? Sápadt vagy és szomorú, halljuk mi történt, talán tudok rajtad segíteni.
– Olyan nehéz neked szomorúságot okozni, doktor úr – mondta halkan Korcsinszki.
Szemben ültek egymással, Juhász komolyan nézett a legionáristára, a nagy kötelességtudó, önmagával és a világgal megelégedett ember ingerlő öntudatával, és ha magának nem is tudott róla világosan számot adni, Korcsinszkit is bosszanthatta a doktor nemesen elnéző pillantása, mert egyszerre felébredt egész betyárbecsülete és nyugodtan, folyékonyan, úgy amint magában kiformálta, elmondta a történteket. Mikor aztán mindent bevallott már, egyszerre összetört ismét. Nem mert a doktorra nézni, nem mert a szobában körültekinteni, mert tele volt a levegő is azzal, hogy ő és Ágneszka !… Borzasztó !
– Borzasztó! – mondta Juhász is, mint a szegény fiú gyötrő gondolatainak megsemmisítő visszhangja. Aztán elhallgatott a doktor, össze kellett magát szednie, ő sohasem jött indulatba, most is uralkodni akart a haragján, amely ránehezedett a gondolataira és goromba szemrehányásokat készült diktálni neki.
Mire ismét megszólalt, már nyugodt volt a hangja és szokott diszkréten nyomatékos modorában mondta :
– Én vagyok az oka annak, ami történt. Nekem tudnom kellett volna, hogy egy fiatal leányt nem bízhatok ennyi könnyelmű férfi becsületérzésére, akik…
– Doktor úr, kérlek, – vágott szavába szenvedélyesen Korcsinszki – csak ezt ne mondd, csak ezt ne. Ettől féltem, ez fáj a legjobban. Tudod, mennyire szeretlek téged. Nekem senkim sincs a világon, úgy tisztellek, mint fiúk az apjukat, jobban szeretlek, mintha bátyám volnál… Doktor úr, ne mondjad azt, csak azt ne. Én nem okolom Ágneszkát, azt állítja, szeret, belém kapaszkodott, de bizonyosan nem tudta, mit akar, nekem kellett volna erősnek lennem. Elvesztettem a fejemet, doktor úr, hidd el, olyan kevés dolgom volt még nőkkel és most egy ilyen szép, fiatal teremtés az ölembe… Nem, nem is akarok rágondolni. De azzal teljesen tisztában vagyok, hogy mit kell tennem. Vállalom a következményeket. Holnap este elmegyek innen, bevonulok az ezredemhez, nem látom többé Ágneszkát, de esküszöm, ha élve hazakerülök, feleségül veszem. Ezzel tartozom neki, magamnak és nektek is mindnyájatoknak.
– Te feleségül veszed azt a leányt?
– Igen, én feleségül veszem. Miért ne. Tudod, hogy gazdag vagyok, teljesen független, senkim sincs a világon, húszéves koromban nagykorúsítottak, azt teszem, amit akarok. Ő jó, kedves kis teremtés, szeret engem, bizonyosan boldogok leszünk együtt.
Korcsinszki nagyon elszántan, bátran beszélt, de azért mérhetetlen, elfojtott keserűség volt a hangjában és a doktor meghatottan nézte őt.
– Szegény fiú, – mondta – de hiszen te csak huszonkét éves vagy.
– Nézd, doktor úr, ne beszéljünk erről. Én holnap megmondom a leánynak… szóval én holnap eljegyzem Ágneszkát és este elutazom. Mielőtt elmennék, megcsinálom a végrendeletemet, átadom neked, ha el találok esni, minden vagyonom az övé. Most csak arra kérlek, tartsd magadnál addig, taníttassad, adj meg neki mindent, bánj vele úgy, mint az én menyasszonyommal, azt akarom, hogy igazi úri hölgy váljék belőle, mert… mert szeretném, ha szeretni tudnám egyszer. Igen, – mondta keserű kacagással – én feleségül veszem Staehak Ágneszkát! Miért ne jusson a mi nagy, komoly kastélyunkba egyszer egy fűszeres leánya is, akit bolond fejjel, ész nélkül… Ó én csapnivaló őrült!
Néhányszor végigment a szobán, aztán ismét ott állt Juhász előtt.
– Bocsáss meg, doktor úr, és gondold meg, hogy néhány órával ezelőtt még egészen másnak képzeltem a jövőmet. Azt hittem, orvos leszek és aztán elveszek feleségül egy nagyon okos, nagyon szép nőt. Olyat, mint a te feleséged, vagy az a fiatal asszony, aki ma járt itt. Istenem, az csak ma volt, szinte hihetetlen.

(Folytatjuk)

Előzmények: Ágneszka elment (1); Ágneszka elment (2);