(Dokumentum-elbeszélés. Részletek)

Moszkvába utazom Nyina Jakovlevna Visnyevszkajához. Amit eddig tudok róla, mindössze egy oldalt foglal el a jegyzetfüzetemben. Tizenhét évesen ment a frontra, egészségügyiként dolgozott az 5. Hadsereg 32-es páncélos dandárjának 1. zászlóaljában, részt vett a Prohorovka alatti nevezetes tankcsatában. A háború után a Komszomol-szervezetben dolgozott. A boriszovi úttörő nyomkeresők, akik a szülővárosukat felszabadító 32-es páncélos dandárról hatalmas anyagot gyűjtöttek össze, segítettek megtalálnom őt. Miután néhány levelet az újságokban leközöltem, egyre-másra kaptam a címeket, főként úttörőktől. így, egész váratlanul, önkéntes segítőim akadtak…

A páncélos alakulatok egészségügyi szolgálatosai általában férfiak voltak, s most egyszerre — egy fiatal lány! A háborúban – minden kockázatos, de rohamra menni nyitott páncélos járművön, minden védelem nélkül, az egyetlen elsősegélytáskával a válladon — ez már nem is kockázat, hanem egyenesen életveszély.
Ennek a levélnek a nyomán rögtön útrakeltem.
Hárman ülünk a kupéban. Tea. A tea után, mint rendesen, beszélgetés.
— Nem ártott volna szervezni valamit a tea mellé, de tilos. A doktorok nem engedik. A szívemmel van baj… Azt mondják, kevés a fizikai megterhelés. Az idegi meg több mint kellene.
— Engem is utolért a rosszullét a múltkor. Jó hogy van egy nyaralóm. Ki mivel óvja magát. Egyik fut reggelente, a másik súlyzózik, én — a kerti munkával…
— A lányom orvos. Ideggyógyász. Azt mondja: manapság keveset mosolyognak az emberek, keveset örülnek. Enélkül pedig, mint kiderült, károsodik a szervezetünk. Nem szabad…
— Semmire se jut idő… Mindig rohanunk valahova. A háború után, amikor még fiatalabbak voltunk, semmit se lehetett kapni, cukor se jutott mindig a teába, de összejöttünk és vidáman voltunk. Gyakran találkoztunk. Énekeltünk… A mai fiatalok valahogy ritkán vannak együtt, nagy társaságban…
Megjegyzem magamnak: Nyikolaj Boriszovicsnak hívják, aki a szívére panaszkodott. A másik — Kocsetkov. Mindketten harcoltak a háborúban, zakójukon rendjelszalagok.
— A fiatalság nem érti, mennyi mindenen mentünk keresztül…
— Érti… Nem kell őket szidni…
— Nem, ők nem akarják érteni, mert túl könnyű életet teremtettünk a számukra. Mi a bőrünket vittük a vásárra, őket meg a széltől is óvjuk. Mit tudnak ők mirólunk? A mi életünkről?
Ezt a kérdést, természetesen, nekem címeztek. Elmondom, hogy kihez utazom és miért…
— Tudja, mit mondok magának, kedves… — dobolt idegesen kanalával a teáspoharán Nyikolaj Boriszovics; a háborúban, mint értesülök róla, épp egy utászzászlóalj parancsoka volt. — Amikor megjelent nálam két fiatal leány, a káderosztályról küldte őket hozzám, aknász szakaszparancsnoki beosztással, valami marha, én rögtön visszairányí-
tottam őket, noha nagyon tiltakoztak ellene. Ki akartak kerülni a peremvonalba, utászszakasz élén, átjárókat létesíteni az aknamezőkön.
— Miért küldte őket vissza?
— Egész sor okom volt rá. Az első — elegendő jó szakaszvezetőm volt, akik meg tudták csinálni mindazt, amiért ide küldték a két lányt, a második — jól ismertem őket az Építészeti Főiskoláról. Tanulótársaim voltak. Úgy véltem, nem nőnek való feladat kimászkálni a peremvonalba. Vagyunk elegen, férfiak. Attól is tartottam, hogy gondokat okozok amúgy is leterhelt embereimnek: külön fedezéket kell építeni a lányoknak, a szolgálati beosztásuknál tekintettel kell lenni mindenféle női dolgokra…
— Szóval önnek az a véleménye, hogy a lányok csak fölösleges gondokat okoztak a háborúban?
— Nem, ezt nem mondtam. Gondoljunk csak a történelemre. Az orosz nő mindig elkísérte férjét, fivérét, fiát a csatába, nem csak búslakodott és várta őket tétlenül. A nehéz időkben mindig ott volt az oldalukon. De nekünk, férfiaknak mindenkor lelkiismeretfurdalásunk volt, ha lányoknak kellett harcolniuk, s nálam ez meg is maradt… Elmondok egy esetet. Visszavonulunk. Ősz van, napok óta esik az eső. Az út mellett fekszik egy halott katonalány… egészségügyi… Nagyon szép lány volt, hosszú hajfonattal, csupa mocsok… Miféle természetellenes halál ez! Miért kell, hogy velünk legyen egy nő ebben a borzalomban, mocsokban, káoszban! Én sok halált láttam, de ezt nem felejtettem el… A lányok nem azért mentek el a háborúba, mert kedvelték az öldöklést. Az ország, a nép kritikus helyzetben volt. A professzorok is jelentkeztek a népfelkelő osztagokba… — folytatta felindultan Nyikolaj Boriszovics. — Ne felejtsék el, a lányok önként jöttek, a gyáva nem megy magától a frontra. Ezek bátor, nem mindennapi lányok voltak. Tudják, mit jelent kihozni egy sebesültet a tűzvonalból? Mindjárt elmondom maguknak… Rohamra indultunk. Alighogy felemelkedünk, kaszálni kezdenek bennünket a gépfegyverek. És a zászlóaljnak vége… Mind ott fekszik… Halottak, sebesültek. A németek lőnek, nem szűnik a tűz… Teljesen váratlanul kiugrik a lövészárokból egy lány, aztán egy másik, harmadik,.. Kezdik bekötözni és hátracipelni a sebesülteket. Még a németek is elnémultak egy időre a meglepetéstől. Este tízre valamennyi egészségügyi lány súlyosan megsebesült, de mindegyik megmentett legalább öt-hat embert. Szűkmarkúan osztották közöttük a kitüntetéseket, a háború elején még nem szórták az érdemrendeket. A sebesültet fegyverével együtt kellett hátra vinni. Az első kérdés a segélyhelyen mindig az volt: hol a kézifegyvere? Akkoriban rosszul álltunk fegyverekkel. Puskát, géppisztolyt, golyószórót — mind hátra kellett vonszolni a sebesülttel. Negyvenegyben jelent meg a kettőszáznyolcvanegyes számú hadparancs, amelynek értelmében fel kellett terjeszteni kitüntetésre azt a személyt, aki katonák életét mentette meg. Aki tizenöt súlyos sebesültet, kézifegyverével együtt kihozott a csatatérről, a Harci Érdemekért érdemérmet, huszonöt ember megmentéséért a Vörös Csillag rendet, negyvenért a Vörös Zászló rendet, nyolcvan ember megmentéséért a Lenin-rendet kapta. Azt pedig már említettem, mit jelentett harc közben megmenteni öt-hat embert… Sok szép lány akadt a fronton harcolók között – folytatta. – De mi nem a nőt néztük bennük, habár, véleményem szerint, nagyszerű lányok voltak. Mi azonban csak barátoknak tekintettük őket.
– Nem tetszettek magának?
– Mit jelent az, hogy „nem tetszettek?” A bajtársaink voltak, akik kivonszoltak minket a csatatérről. Engem kétszer is kivittek, amikor megsebesültem. Hogy tételezheti fel, hogy rossz a viszonyom hozzájuk? De maga gondolna arra, hogy férjhez menjen a fivéréhez? Ezek a lányok a nővéreink voltak…
Ilyen váratlan beszélgetésbe cseppentem a vonaton.
…A metróból egyenesen egy szokványos moszkvai udvarba lépek. Ezek télen valahogy kevésbé hasonlítanak egymásra, mint nyáron. Mintha mindegyikben egy láthatatlan festőművész lakna, aki fehérre festi a fák törzsét, a padokat, a játszó udvart, a hintát. Mivel ezek a művészek nincsenek kapcsolatban egymással, az udvarok képe is erősen eltérő. Ebben az udvarban a hinta egy óriási dobra emlékeztet, a fák mint rosszul kötözött kazlak, úgy állnak – talán sietett a művész, vagy a keze nem engedelmeskedett elgondolásainak.
…Alacsony, kövér asszony nyit ajtót. Egyik kezét férfi módra kézfogásra nyújtja, a másikba unokája kapaszkodik. A kicsi nyugalmából arra következtetek, hogy gyakorta megfordulnak itt idegenek. Nyina Jakovlevna a szobájába vezet.
– Kár, hogy nem értesített, nem készültem…
– Talán jobb is, hogy nem készült. Az ember úgyis emlékszik arra, ami…
– Vannak újságkivágásaim. A mi harminckettes páncélos dandárunkról sokat írtak. Odaadhatom ezeket az anyagokat…

(Folytatjuk)

MARKOS MIKLÓS forditása

Előzmények: Első rész, Második rész, Harmadik rész

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1985/3. sz.* Volt egy Szovjet Irodalom )