DRÁMA 3 FELVONÁSBAN

4. jelenet

(Tolsztoj a verandán ül, csend van, tücsökciripelés. Egyenesen tartva magát egyszerűen csak néz a távolba és teázik. Hosszú csend, majd szinte nesztelenül belép Tolsztoj barátja és leghűségesebb, leglelkesebb tanítványa, Csertkov.)

Csertkov (Tolsztoj mögé áll, s vállára teszi a kezét): Örülök, hogy itt találom, Lev Nyikolájevics. Az inas elküldött azzal, hogy családi megbeszélés van.
Tolsztoj (megfordul, felderül az arca): Volt, vagy talán pontosabban: lett volna. De tudja, hogy itt általában semmi sem úgy sikerül, ahogy én azt eltervezem.
Csertkov: Csak nem arról volt szó, amit… Lev Nyikolájevics! Látom az arcán! Látom! Hát megtette!
Tolsztoj: Mondja, mit lát az arcomon?
Csertkov: Nem tudom, hogyan fogalmazzak, hogy ne tűnjek nagyon patetikusnak. Ha azt mondom: a szabadságot, túl általánosan fejezem ki magamat. De jobb híján ezt választom.
Tolsztoj: Különös, hogy ezt mondja. Én azt hiszem, egyszerűen csak végtelenül szomorú vagyok.
Csertkov: Lev Nyikolájevics, de hát miért? EZEK UTÁN igazán nincs rá semmi oka.
Tolsztoj: Tudja, a családom… Pontosabban Szonya. Úgy érzem, megbecstelenítette az egészet, megmérgezte a gyűlölettel, s rám ragasztotta a gyűlölködést. Nehezemre esik kimondani, de maga a legjobb barátom, muszáj bevallanom: jelenleg úgy érzem, az, ami a legjobban mérgezi az életemet, s akadályoz az istenhez vezető útban, nem is a vagyonom, hanem ez a rövidlátó, izgága asszony.
Csertkov: Tudja, mi erről a véleményem.
Tolsztoj: Hát persze, hiszen kifejtette már többször. De hát nem olyan könnyű magunkra venni azt a terhet, hogy elhagyunk valakit, akitől ezzel elveszünk mindent.
Csertkov: Fájdalom látni, hogy ön, Lev Nyikolájevics saját jóságának foglya ebben a helyzetben! Mit is mondhatnék? Talán csak azt, hogy nem hiszem, hogy Szofja Andrejevna beváltaná az öngyilkossággal való fenyegetéseit.
Tolsztoj: Ebben az esetben a „lehet” nem elég. De még a biztos sem. Képtelen vagyok boldogabbá lenni valaki boldogtalansága árán.
Csertkov: De hát a felesége így is boldogtalan. Lehet, hogy esélyt adna neki, hogy megértse: nem is függ öntől annyira a boldogsága.
Tolsztoj: Ehhez már nem elég fiatal. Nem akarom még egyszer olyan szégyenletes helyzetben látni ezt az öregedő asszonyt, mint amikor az a zenész…. Eh,hagyjuk is…Néha elnézem, ahogy sürög – forog, ahogy hajladozik, intézkedik, fújtat, hátrasimítja a haját, s olyan szédítően idegen….Képtelenség, hogy ez ugyanaz a nő, akinek a közelében elfogyott a levegőm a megindultságtól. Hát ezt teszi a természet? Hová lett a bája? Mikor veszett bele ebbe a tolakodó hétköznapi igyekezetbe? (sóhajtva feláll, sétálni kezd. Megáll Csertkov előtt.): Könnyű magának, Vlagyimir Grigorjevics. A felesége valódi lelki társa. Ne bántódjon meg, de nem hiszem, hogy egy boldog házasságban élő ember megértheti, micsoda kín együtt élni valakivel, akit nem szeretünk. Tudja, néha elképzelem, hogy valami csoda folytán eltűnik az életemből a feleségem, Nem én vagyok az oka, persze, mert a bűntudat akkor úgyis mindent elrontana. Valami új életben, szabadon látom magam, s olyan, mintha fényes, tiszta szellő lennék, vagy mintha egy harmatos nyári reggelen teleszívnám a tüdőmet friss levegővel. S helyette ez az áporodott, savanyú, keserű levegő… meg fogok tőle fulladni. A minap odáig jutottam, hogy szabályosan őrjöngeni kezdtem csak azért, mert a feleségem bejött a szobámba a fiókomba rakni a fehérneműmet.
Csertkov: Ne vegye zokon, de azt gondolom, a maga tapintata, amivel a feleségét akarja kímélni, néha már határos a gyávasággal.
Tolsztoj: Ezt hogy érti?
Csertkov: Úgy, Lev Nyikolájevics, hogy megpróbálja kikerülni a választást. Elodázni azt, amit nehéz szívvel, de meg kellene tennie. Ön nem csupán egy boldogtalan férj, hanem sok ember tanítója, vigasza és példaképe. Tudja jól, hogy én is közéjük tartozom, ismeri az életemet. Azt gondolja, nekem könnyű volt arra gondolnom, hogy anyám és apám mit érez majd, ha megtudja, hogy feladom a karrieremet, hogy egy kommunában valósítsam meg azt, amit az ön írásaiból tanultam? De meg kellett lennie! Választania kell, Lev Nyikolájevics. Sőt – már nagyon régen választott. Ön, aki annyi embernek mutatott utat, ön ne tudná, hogy mi az egyetlen út?
Tolsztoj (újra elkezd fel – alá járkálni. Aztán hirtelen leül.): Mit akar? Hát tényleg el kell hagynom? Megtehetem én ezt? Nem Isten ellen való cselekedet lenne?
Csertkov: Szerintem gyűlöletben élni, az az Isten ellen való cselekedet. Nem hányhatja a szemére senki, hogy elhagyta a feleségét Istenért.
Tolsztoj (hosszan hallgat): Tudja, ha magával beszélek, ez az egész olyan egyszerűnek tűnik. Most is… olyan világos, olyan nevetségesen nyilvánvaló, mit is kell tennem. Azt reméltem, elég, hogyha megszabadulok a vagyonomtól, s megkönnyebbülök, de látom, hogy ez kevés.
Csertkov: Örülök, Lev Nyikolájevics, hogy ezt nem nekem kellett kimondanom…
Tolsztoj: Mit akar ezzel mondani?
Csertkov: Nem volt szándékomban most ezzel előhozakodni, főleg, hogy ilyen kétségbeesett állapotban találtam, de talán nem is baj… Tudja, a kommunában magáról esett szó a minap. Ugye nem bánja, hogy beszélgetünk a problémáiról? Maga a mi mesterünk, ideálunk, a mérték, amihez igazodni vágyunk. Mindannyian nagyon sajnáljuk ezt a lehetetlen helyzetet, ami az ön családjában kialakult. Szóval… említettem a szándékát azt illetően, hogy a vagyonáról… Hiszen tudja. És hát meglepődtem, mert tudja… a reakciók elég vegyesek voltak. Nem szabad neheztelnie a társaimra, a többségük szegénységből, nélkülözésből sokkal komolyabb leckét kapott, mint maga vagy én. Gyanakvóak, ha a gazdagságáról van szó, s nehezen hisznek abban, hogy ettől valaki valóban önként meg akar válni, így aztán…

Tolsztoj: Folytassa, folytassa már!
Csertkov: Nos, néhányan azt mondták, talán csak így akar kibújni a ki nem mondott elvárás alól. Látszatra megszabadul a vagyonától, de a családján keresztül valójában megtartja úgy, hogy ne vádolhassák közben azzal, hogy vizet prédikál, és…
Tolsztoj: …bort iszik… S méghozzá milyen keserűt… Hát mégiscsak igaza volt Szonyának.
Csertkov: Miről beszél, Lev Nyikolájevics?
Tolsztoj: Az imént Szonya a fejemhez vágta, hogy hiába is akarnék valaha is szegény lenni. Nem lehetek. Túlságosan megízleltem a gazdagságot ahhoz, hogy tudnék rá vágyakozni. S ez a szegénység legnagyobb terhe. Ez a zsigerekben lévő, szégyenletes, méltatlan irigység. Igen, én valóban képtelen lennék feszült és sóvár bosszúságra csak azért, mert a másiknak több jutott. Lehet, hogy tényleg ez a szegénység, s ezt a terhet nem tudom megosztani soha azokkal, akik a hiány szégyenét megtapasztalták.
Csertkov: Mért mondja most ezt, Lev Nyikolájevics?
Tolsztoj: Mert azt hiszem, az ön társainak gyanúja a szegény hitetlensége azt illetően, hogy lehet a pénzt meg is vetni, És ne gondolja, hogy neheztelek érte. Magamon is tapasztalom ezt néha, hiába olyan világos, mint az egyszeregy, milyen képtelenül értelmetlen bármilyen lépésünket is ehhez igazítani. Csakhát… ez elbizonytalanít és megijeszt. Tán nem is osztozhat a szegények sorsában az, aki gazdag volt valaha?
Csertkov: Ugyan, miket nem mond? Szofja Andrejevna csak az érem egyik oldaláról beszélt. Maga nem fog irigykedni, sóvárogni, de- és ez mindennél fontosabb – sorsával megtanítja a sóvárgókat és irigyeket arra, hogy nekik sincs okuk így tenni. Egyébként is… soha nem az alantas, elfojtott indulatokban akart osztozni velük, hanem egy olyan egyszerű és dolgos életben, amelynek értékeire a maga végtelen intelligenciája és kisugárzása…
Tolsztoj: Vlagyimir Grigorjevics, tudja, hogy nem szeretem, ha így elkapja a hév, s dicshimnuszokat kezd el zengeni rólam. Még ha megérdemelném, akkor sem… de hát erről szó sincs.
Csertkov: Jó, igyekszem fékezni magam, De ha önről van szó, ez nem mindig könnyű feladat… Csak azt akartam mondani, hogy a maga személye sokak számára revelációszerűen fedi fel a gazdag és henye élet ürességét a szerényebb, munkás élet teljességével szemben.
Tolsztoj: Nos, amit az imént a társairól mondott, épp az ellenkezőjét sugallja. Nem vagyok garancia.
Csertkov: Mert kevéssé ismerik magát, ugyanakkor a tényeket ennek hiányában rakják össze. De hát azt mondta, meg tudja őket érteni.
Tolsztoj: Persze, igen. Na de akkor csak egyet tehetek.
Csertkov: Már régen csak egyet tehet, s nem elsősorban a többi ember véleménye miatt. Én magára gondolok, amikor újra kimondom: ne csak a pénzét, azt a közeget is hagyja el, amelyben lelkileg ilyen végtelenül magányos!
Tolsztoj: Igen… mért olyan nehéz elszánnom magam arra, ami ennyire világos? Bizonyosan nem azért, mert köt valami ide. Éppen ellenkezőleg… mégis, ha elképzelem a kétségbeesését, amikor arra ébred, hogy elhagytam… nem, egyszerűen nem tudok megbirkózni ezzel a képpel.
Csertkov: Lev Nyikolájevics, meg kell mondjam, kevés olyan házassággal találkoztam, ahol a pótolhatatlan házastársról nem bizonyosodott volna benne , hogy egészen könnyedén pótolható.
Tolsztoj: Biztasson csak, biztasson. Egyébként meg mit is veszthet velem a „nagy író szerető hitvesének” nimbuszán kívül. Mert amúgy jóformán csak keserítjük egymás életét.
Csertkov: Ne becsülje le ezt a nimbuszt. Attól tartok, ez Szofja Andrejevnának nagyon is fontos.
Tolsztoj: No persze….talán felajánlhatnám neki, hogy szakításunkat nem tárjuk a nyilvánosság elé, s akkor…
Csertkov: Kérem, hagyja az önáltatást és ezeket az önhöz méltatlan kompromisszumokat. Mert miről is van szó? Tolsztoj, az író, a mi mesterünk elhagyja gyűlölt életformáját, amibe elsősorban felesége kényszeríti. Ugyan mit ér mindez, milyen hitele van ennek a nagyszerű, ámbár nehéz lépésnek, ha azok, akik erőt meríthetnének a példájából, nem tudhatnak róla?… Nem, Lev Nyikolájevics, ne meneküljön a döntés elől. Fájjon, aminek fájnia kell, hogy utána annál boldogítóbb legyen a megkönnyebbülés.
Tolsztoj: Nem tudom, tudok-e akarattal, elhatározással fájdalmat okozni, és végképp nem tudom, mi gyávít el ennyire. Talán a gyűlölet… annak van ilyen bénító ereje, ez a mindennapi sok roppanás, amelyben szépen meghajlik a lélek…
Csertkov: De nem az öné. Nem, maga még meghajolva is messze fölénk magasodik. Segítsen nekünk bízni abban, hogy velünk marad, hogy a miénk lesz ez a megkínzott szellem.
Tolsztoj: Már megint patetikus. Amúgy meg…ígérem, megteszem. Még ma. Amíg a maga hatása kitart. Holnap, a reggel fakó fényében, tudja, hajlamos vagyok az öniróniára. Járt már így? Érdekes egy dolog, annyit mondhatok… Fekszik az ágyában, nézi a függöny rojtjait, érzi a tea illatát, hallja, ahogy valamelyik szolgáló dúdol a folyosón, a másik meg söpör az udvaron, s hirtelen nevetségesen mesterkéltnek tűnik a szenvedése. De persze mindig kiderül, hogy nem mosta el a súlyát az álom, meg ez az elsöprő hétköznapiság. Csak az erőmet veszi el a cselekvéshez.
Csertkov: Szívesen maradnék, hogy bátorítsam, de tudja, hogy mennem kell. Így is kockázatos volt eljönnöm Önhöz azok után…
Tolsztoj: Ne is hozza szóba azt a szégyenletes jelenetet. Szofja Andrejevna elvesztette az önuralmát, én pedig nem győzöm siratni érte. Kérem, felejtse el, mit vágott a fejéhez. Nemtelen érzés a féltékenység, de talán tudja, milyen erősen uralja az embert, ha egyszer rátör.
Csertkov: Valaha tudtam. De azt remélem, kiirtottam magamból.
Tolsztoj: Akkor maga máris túltett a rajtam… Én .. én nem vagyok ilyen tökéletes. Meglehet, hogy magának sokkal több oka lenne vezetnie a mi kis közösségeinket.
Csertkov: Ugyan, ki hallgatna rám? Én csak maga által vagyok valaki. De …így is túl sokáig voltam itt. Igazán nem szeretnék találkozni a feleségével. Nem akarnám… elsősorban maga miatt. Nem venném a szívemre, ha felizgatná magát. Szóval… nem tudom, mondhatom-e ezt – csak bátran, Lev Nyikolájevics! Ugye tudja, hogy milyen rövid az élet?
Tolsztoj: Így a hatvanon túl – hát hogyne tudnám! Túl gyors bizonyos döntésekhez
Csertkov: „Az elszánás természetes színét a gondolat halványra betegíti….” Bocsánat, tudom, hogy Shakespeare-t nem igazán kedveli, de ez a sora annyira ideillő.
Tolsztoj: Tudja, hogy épp ma beszéltem erről Levvel? De nem tartom fel. Mozgolódást hallok, tényleg jobb, ha megy.
Csertkov: Csak egy szóra még, Lev Nyikolájevics. Tudja, hogy milyen körülmények között élünk. Semmi luxus, semmi cicoma. De ha megfelel önnek ez az egyszerűség, boldogok lennénk, ha azután…
Tolsztoj (hosszan hallgat, sóhajt, majd megszólal): Igen, azután. Azután. De most menjen. Már hallom a gyerekeket, Szofja is mindjárt itt lesz.
Csertkov: Minden jót, Lev Nyikolájevics. Gondolok magára, bízunk önben! (El)

(Tolsztoj áll a verandán, kezét zsebre dugva, s dobol a lábával).

5. jelenet

(Tolsztoj feleségének hálószobája. Szofja Andrejevna az ágy szélén ül, gondolkodik, mintha számolna. Láthatóan megnyugodott, majdhogynem felvillanyozott állapotban van, mintha áthangolódott volna arra, hogy ebben az új helyzetben mit hogyan rendezzen el. Előveszi naplóját, írni kezd bele, s annyira belemélyed, hogy nem is veszi észre, hogy a férje megáll az ajtóban. Tolsztoj nem számít erre a hétköznapi hangulatra, kissé tétován toporog, köhintsél. Szonya Andrejevna felnéz, de nem lesz izgatott, ráérős mozdulatokkal becsukja a naplót).

Tolsztoj (még mindig az ajtóban): A bizalmasodnak panaszkodsz, Szofja? Könnyítesz magadon, s beszámolsz róla, milyen keserű pohárral kínált meg a férjed?
Szofja Andrejevna: Ha olyan kíváncsi vagy rá, mit írtam, mért nem olvasod el? Nem is értem, hogyan lehetséges ez, de tudtommal még mindig olvashatjuk egymás naplóit, mint a régi szép időkben.
Tolsztoj: Így estefelé már nem nagyon tudok olvasni a szemüvegem nélkül, az meg a szobámban van. Megpróbálom inkább kitalálni.
Szofja Andrejevna: (feláll a székéről, vetkőzni kezd): Vágj bele, Ljova, de ugye nem bánod, ha közben hálóruhába bújok, nagyon elfáradtam.
Tolsztoj (beljebb lép): Csak rajta, de szeretném, ha közben idefigyelnél.„Ma végre bizonyosságot szereztem arról, amit régóta érzek: házasságunk Ljovával végleg válságba jutott. Olyan lépésre szánta el magát, amely bizonyos értelemben olyan, mintha szakított volna a családjával. Nem tudom, mit tegyek, úgy érzem, teljesen magamra maradtam.” (Elhallgat, a feleségére néz várakozva)
Szofja Andrejevna (a ruháját gombolva megfordul): Ennyi?
Tolsztoj: Folytassam? Szerintem ennyi bőven elég.
Szofja Andrejevna: Mihez? …. Lev, fáradt vagyok .Mára elég volt.
Tosztoj: Elhiheted, én is elfáradtam. De nem gondolod, hogy amit leírtál, azt ki is kéne végre mondani?
Szofja Andrejevna: Lev, amit leírtam, az nem az, amit az imént rögtönöztél…Nyisd csak ki a naplómat… Másáról írtam, aki jobb színben van, Levről, aki feleslegesen bosszantja az apját a késéseivel, no meg arról, hogy ha nehéz szívvel is, de elfogadom a döntésedet, s igyekszem kívánságod szerint eljárni. Semmi dráma – ahogy akartad.
Tolsztoj :Drámát azt nem akartam, vagyis nem melodrámát, de egy kis katarzis már nagyon is szükséges lenne.
Szofja Andrejevna: A tiéd megvolt, nem? Mi mást szolgált volna ez a felesleges gesztusod?
Tolsztoj: A katarzis az igazság felismerésének súlyos, felszabadító pillanata a dráma ÖSSZES szereplőjének. De te – úgy látom – kikerülöd ezt a pillanatot.
Szofja Andrejevna: Gondolj, amit akarsz. Talán kötelező a katartikus élmény? Mindent azért nem akarsz rám kényszeríteni, ugye?

(Tolsztoj hallgat. Szofja Andrejevna kigombolt ruhában ül az ágy szélén. Viszonylag hosszú csönd. Tolsztoj beljebb lép, tanácstalanul álldogál. Láthatóan szeretne mondani valamit, de nem megy. Szofja Andrejevna szólal meg előbb)

Szofja Andrejevna: Hallom, itt járt Csertkov.
Tolsztoj: De gyorsan járnak itt a hírek.
Szofja Andrejevna: A nagy sietségben itt felejtette az esernyőjét. Csak nem tőlem menekült?
Tolsztoj: Az sem lenne csoda. Ahogy legutóbb viselkedtél vele.
Szofja Andrejevna: Igen, igazad van, Ljovocska, akkor helytelenül viselkedtem. De lásd be, nehéz jó szívvel fogadni valakit, aki ilyen nyíltan el akar téged szakítani tőlünk.
Tolsztoj: Ezt meg honnan veszed?
Szofja Andrejevna: Ugyan már, még csak azt a fáradtságot sem veszi, hogy ezt titkolja! Azért, mert ő a fejébe vette, hogy a te tanítványod, s az elhanyagoltságot és igénytelenséget összetéveszti a te eszméiddel… pontosabban a mögé húzódik… s a zavaros szabadságeszményét nem átallja a Te személyedhez kapcsolni… Olyan, mint a legtöbb „Tanítvány” – sokkal erőszakosabb, mint a mester és a végén a mestert is ő irányítja, habár ezt persze sosem vallaná be…
Tolsztoj: Miket hordasz itt össze, Szonya? Mester, tanítvány… Ezeket a szavakat a Biblia használja…
Szofja Andrejevna: Normális esetben… No meg Csertkov… Ugyan, Ljova, hiszen Te is tudod, hogy a sok fanatikus rajongód gyakran nevez így… de Neked nem szabadba ezt tűrnöd.
Tolsztoj: Ugyan, mit tehetnék ellene? Talán nyílt levélben szólítsam fel őket?
Szofja Andrejevna: Nem is rossz ötlet. Ebben van gyakorlatod, elég sokat írtál egy időben.
Tolsztoj: De sosem jelentéktelen dolgokba
Szofja Andrejevna: Nem tudom, mi lehetne annál jelentősebb, minthogy a saját személyiségedet értelmezd.
Tolsztoj: Azt remélem, Isten segítségével jó úton haladok így is felé.
Szofja Andrejevna: Bizonyára. De épp ezért nem hiszem, hogy szükséged lenne arra, hogy Isten szavát az ilyen félművelt Csertkovok próbálják neked közvetíteni.
Tolsztoj: Talán elkerülte a figyelmedet, hogy – bár ismétlem, a párhuzamot végtelenül távolinak, nevetségesnek és értelmetlennek tartom,- Jézus első tanítványai, akik szétvitték tanításait a világon, maguk is tanulatlan, egyszerű emberek voltak többségében.
Szofja Andrejevna: Igen… és sosem próbálták a maguk képzelte útra téríteni a mesterüket. Mellesleg nem is tudták volna, s megvolt bennük az ennek a felismeréséhez szükséges alázat.
Tolsztoj: Mivel a párhuzam, ahogy az imént említettem, igen távoli, nem kell elvárni tán ilyenfajta alázatot valakitől, aki majd olyan előkelő körökből való, mint én, s műveltségét tekintve minden bizonnyal túlszárnyal engem.
Szofja Andrejevna: Műveltség… Ljova, soha senki nem fog arra gondolni, ha elolvassa egy könyvedet, hogy ez az író otthagyta az egyetemet, sőt, több tárgyból nem tudott megfelelni. Csertkov pedig kívülről tudhatja az összes lexikont, akkor sem tud létrehozni semmit. Nem alkotó, s még csak nem is befogadó. Elszívó fajta…
Tolsztoj: Micsoda egy terminológia ez, Szonya! Mintha egy állatfajról beszélnél!
Szofja Andrejevna: Eszemben sem volt megsérteni az állatokat!
Tolsztoj (nem tudja megállni, hogy el ne mosolyodjon): Azért nem felejtetted el teljesen azt a vitriolos hangot, amit úgy élveztem valaha… Bár nem szegény Csertkovon kéne megcsillogtatnod.
Szofja Andrejevna: Eszembe se jutna, ha miattad nem kényszerülnék mindig foglalkozni ezzel a jelentéktelen emberrel. Pedig éppen van más dolgom is…
Tolsztoj: Nocsak, mit nem mondasz… így éjfél után kímélj meg a terheid újabb felsorolásától, inkább…
Szofja Andrejevna: Inkább mi?… (Csönd) Lev, mit tartogatsz még a mai napra? (Hálóingbe bújik, Tolsztoj nem tudja róla levenni a szemét) Nézz rám, tényleg úgy gondolod, bírok még ma valamit?
Tolsztoj (Hangja megváltozik, fojtott, céltudatos lesz ): Nem is tudom… Olyan fiatalnak látszol ebben a hálóingben, azt gondolná az ember, nagyon is sokat bírsz még..
Szofja Andrejevna (megütközve): Igazán mondom, képtelen vagyok eligazodni a hangulataidon. Ma nem is tudom hányszor gyötörtél meg, most meg mintha a szépet tennéd…
Tolsztoj (leül az ágyra Szonya mellé. Rekedt hangon súgja): Nem mintha, kedvesem… Nem mintha… Lehet, hogy nem voltunk ma jók egymáshoz, de most légy az hozzám, Szonya…
Szofja Andrejevna: Istenem, Lev, istenem. Hatvanéves elmúltál…
Tolsztoj: Szonyecska, ne beszélj… Dőlj szépen hátra….
Szofja Andrejevna: De Ljova, kérlek… Hogyan… Akkor meg mért… Ó, istenem….

(A színpad elsötétedik. Később Tolsztoj kijózanodva öltözködik, Szonya gombolkozik az ágyban.)

Szofja Andrejevna: Különben van egy gyereked, aki visszautasította az apai részét.
Tolsztoj (kelletlenül és mogorván): Ki az?
Szofja Andrejevna: Mása. De tudod, azt gondolom, még nagyon fiatal ehhez. Úgyhogy félreteszem a részét, hátha meggondolja magát. Az ügyvéddel majd megbeszélem. Szergej megígérte, hogy segít az ügyintézésben. Van valami külön megkötésed.?
Tolsztoj: Semmi. Most elmegyek. És nem kell szólnotok, ha megjön az ügyvéd. Az egész már nem érdekel. Aludj, Szonya, készülj a holnapra.
Szofja Andrejevna: Te nem készülsz?
Tolsztoj: Hány óra is? Kettő? Nos… én a tegnapra készültem. A holnap nem az enyém.

(Vége az I. felvonásnak. Folytatjuk)

Előzmények: A szerző bemutatása (interjú) * Fényes tisztás (1. rész) * Fényes tisztás (2. rész)

1. Cseke Gábor:
   2016. január 23. 07:37

   Kedves Csilla, tegnap sikerült rátennem a kezem – persze, csak kölcsönbe! – Troyat monumentális munkájára. Ütött-kopott ugyan, de annál rokonszenvesebb és hát – belévetettem magam. Ahányszor kézbe veszem, mindig önre és a darabjára gondolok majd. Nem csodálom, hogy megihlette darabirás előtt és közben. De ahhoz, igaz, kellett egy Tolsztoj is… Kiváncsian várjuk a folytatásokat!

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ