Olvasónapló 1848 csillagairól

Kossuth Lajos /Görgeyt árulónak nevező/ levele terjedelmes, némileg kofaasszonyos bőbeszédűséggel megírt vádirat: egy tehetetlen vezető zsörtölődéseként hat alantasával kapcsolatban, akiről összehordja mindazon kedvezőtlen, tényeknek állított érveket, melyek végül egyetlen súlyos vádat eredményeznek: „Vége van, a dicsőségnek egy fényes meteorja volt. Letűnt. Külellenség ellen meg tudtam védeni nemzetemet. Belárulás ellen nem. Talán ha Robespierre lettem volna. De ez lenni nem tudtam, nem akartam s mondhatlan szerencsétlenségemben is emel a gondolat, hogy kezem vértől mocsoktalan.” Önigazolása mellett pedig akkurátusan felsorakoztatja a vádjait: Görgey hatalomra tört; Görgey katonának sem volt tökéletes, mert jobb taktikus, mint stratéga (a foci világában ez úgy néz ki, mintha valaki többet cselezne ahelyett, hogy összehangoltan támadna); Görgey a nyertes csaták után megpihent ahelyett, hogy azonnal folytatta volna a támadást; Görgey kegyetlenül szigorú vezető; Görgey nem híve a demokráciának, királypárti; Görgey lenézi a máról holnapra harcosokká avanzsált népfelkelőket és mindenkit, aki nem hivatásos; Görgey konspirál; Görgey az oroszokkal lepaktált; Görgey cserben hagyta Nagy Sándor József nevű tisztjét és csapatát Debrecennél; Görgey letette a fegyvert Világosnál ahelyett, hogy más megoldást választott volna a bukott szabadságharc végjátékául; Görgey a kivégzett 13 mártír elárulója…
Olyan vádpontok ezek – s egy részüket még föl sem soroltuk –, amik arra engednek következtetni, hogy aki megfogalmazta őket, már jó ideje görbe szemmel figyelte a hadsereg vezérét – és egyáltalán nem volt megelégedve vele.
Pedig a későbbi megnyilatkozásokból az is kiderült: Kossuth és Görgey nagyjából egyet akartak. A szabadságharc győzelmét. Csakhogy Kossuth a forradalom eszközeit – s mindenek előtt a lelkesedést, a lelkesítést – próbálta tartósítani, Görgey pedig a hadviseléshez kívánt megfelelő eszközöket: fegyvert s élelmet, de úgy, hogy az ne szabadrablást, a lakosság kifosztását vonja maga után.
Varga József történész, az Országos Levéltár egykori igazgatója a nyolcvanas évek elején egy rádióadásban ekként fogalmazott a világosi fegyverletétellel kapcsolatban: „A cári és osztrák csapatok által augusztus 10-én, 11-én északról, nyugatról és délről már körülkerített Görgeynek, ha mindent számba veszünk, öt lehetőség állt rendelkezésére. Az egyik: a maga húszegynéhány ezerre leolvadt seregével vagy a cári csapatokkal, vagy az osztrák csapatokkal veszi fel a harcot, és megkísérel vagy győzni, vagy áttörni. Igen, de a harcfelvétel az áttörésnek, de különösen a győzelemnek semmifajta reményével nem kecsegtetett, az adott erőviszonyok és a szembenálló seregek létszámát illető nagyfokú aránytalanság miatt. A másik lehetőség az volt Görgey számára, hogy miután már felad minden reményt, napiparancsban egyszerűen kihirdeti a sereg feloszlatását azon az alapon, hogy fusson, ki merre lát. De vajon egy ilyen lépés esetén nem vonja-e magára és tiszttársaira azt a vádat, hogy rútul cserbenhagyta közkatonáit, a honvédsereget? A harmadik lehetőség az lett volna, amit közvetett, burkolt formában Paszkevics tanácsolt neki: forduljon Haynauhoz, és igyekezzék vele tárgyalni a békés befejezésről. Csakhogy kérdéses, hogy Haynau, aki az említett körülmények és okok folytán ebben az időben már a fölény, az erő pozíciójában volt, késznek mutatkozik-e bármifajta tárgyalásra, és ha igen, hajlandó-e eltűrni, hogy Görgeyék a tárgyalásokat olyan hosszú időre elhúzzák, amikorra esetleg megérkezik a bécsi minisztertanácsnak az uralkodó által is jóváhagyott azon engedélye, amely ilyen tárgyalásokat – persze megszabott keretek között – Haynaunak engedélyez. A negyedik lehetőség az volt, hogy a Maros mentén, ahol még nyitva állt előtte az út, Erdélybe vezeti meglehetősen demoralizált, (…) létszámban is nagyon megcsappant seregét. De mit kezd vele Erdélyben? Beveheti magát az erdélyi hegyek, havasok közé, de honnét szerez élelmiszert, hadianyagot és egyéb utánpótlást? Honnan szerez olyan környezetben, amelynek lakossága többségében majdnem egy éven keresztül éppen a magyar szabadságharc seregeivel állt véres küzdelemben. Ráadásul az ekkorra már csak törmelékké vált erdélyi magyar haderőt keletről nyugati irányba szorították az osztrák és a cári seregek Végül az utolsó lehetőség az volt, hogy kegyelemre, azaz feltétel nélkül kapitulál, mégpedig vagy Haynau, vagy Paszkevics serege előtt. Mint ismeretes, Görgey az utóbbi mellett döntött.” (Olvastam valahol… II. Történészek a Rádió ismeretterjesztő műsoraiban. RTV Minerva, Budapest, 1984)
Görgey Artúrt érthetően mélyen lesújtotta Kossuth vádaskodása, de nem vette föl rögtön a kesztyűt. Praktikus, higgadt fővel megpróbálta áttekinteni a vádak mögött rejlő valóságtartalmat. Tapasztalt emberként tudta: szél fúvatlan nem indul. És azt is, hogy a szél ellen nem érdemes… kisdolgozni.
Görgey Gábor, akit íróként ugyancsak élénken foglalkoztatott dédnagyapja történelmi alakja és sorsa (pár éve Görgey címmel drámát is írt róla, amelynek gondolatát hosszú éveken át dédelgette magában), már idézett jegyzetében így fogalmazott: „Gyakran elképzeltem Görgey Artúr helyzetét Világos után: Úristen, mit lehet itt megmagyarázni, logikus okfejtéssel egy illúziókba hajszolt nemzet csalódottságának keserű tengerében? Mit számítanak a tények, az okos érvek, amikor az önbecsülésében megingott nemzet kollektív traumájában olyan mentőöv érkezik, mint Kossuth hírhedt vidini levele, mely először fogalmazza meg nyilvánosan, hogy Görgey áruló? Mit számít, hogy ami Világosnál történt (megelőzve egy túlerővel bekerített sereg tízezreinek, meglehet, hősies, de értelmetlen halálát, hiszen az Ügy már elveszett): mindabban Kossuth menekülése előtt megállapodott Görgeyvel? Mit számított már Pákozd, a dicsőséges téli hadjárat, a tábornok agyig hatoló komáromi fejsebe? (Tábornokok ritkán sebesülnek, ilyesmi ugyanis csak a frontvonalban kapható.) A Kossuth által kimondott hazaárulás lincshangulatában már csak az számított, amit Görgey Artúr a Gazdátlan levelek 1867-es előszavában ironikusan így jellemez: «…kötelessége minden ildomos népvezérnek jó eleve gondoskodnia… a ki nem kerülhető catastrophának alkalmatos bűnbakjáról (villámhárítónak), akár csak a végett is, hogy immár megszokott vezére nélkül ne maradjon a nép, mikor majd beállanak a catastropha szülte nehéz napok.»

Cseke Gábor

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész / 2. rész;