A Nagy Imre-csoport elrablása / III.

Hová tartanak a buszok?

A fordulat, a változás akkor következett be, amikor megérkezett ide a jugoszláv kormánynak a megbízottja, Vidics külügyminiszter-helyettes személyében, aki előzőleg hosszú évekig Jugoszlávia moszkvai nagykövete volt, és igen nagy szerepe volt a szovjet-jugoszláv kapcsolatok megjavításában. Később volt külügyminiszter is, és a legfelsőbb pártvezetésnek tagja is. Mivel a követ háza túlzsúfolt volt, mert ugye ott volt az a sok család, asszony, gyerekek, minden, ő ott lakott a kereskedelmi tanácsosnál, és így két alkalommal is beszéltem vele, este, amikor együtt vacsoráztunk. Az első alkalom még a tárgyalások előtt volt, a második este már a magyar kormánnyal folytatott tárgyalás után, amikor néhány szóval ő is jelezte, hogy itt egy megállapodás jött létre, és ez a megállapodás azt tartalmazza, hogy mi szabadon hazamehetünk, nem vonnak bennünket felelősségre a történtekért, mint magánember… mint nem közéleti emberek majd elhelyezkedünk az újonnan kialakuló életben…
Vacsora közben, csak úgy véletlenül, megkérdezte, hogy: magának hány gyereke van? Mondom: három. És milyen idősek? Mondom, hogy hat, öt és három. S akkor egy pillanatig elgondolkodott, rám nézett. Nem baj, mondta, hát a végén minden rendbe fog jönni. Ez, ez szöget ütött a fejemben, mert hát végül is, ha van egy ilyen megállapodás, és hazamegyünk, akkor ő tulajdonképpen semmit sem mondhat. Ezt semmiképpen sem mondhatja, vagy azt mondja, hogy hát, majd meglátjuk… mi kötöttünk egy megállapodást, reméljük, hogy betartják. De ez, hogy a végén minden rendbe fog jönni, ez azt sejtette velem, hogy ebbe bele vannak kalkulálva olyan dolgok, amiket nekünk nem mondanak meg. Részletesen erről a megállapodásról, a létrejötte körülményeiről ez a kereskedelmi főtanácsos informált, úgyhogy azt is megmondta, hogy következő nap estefelé egy busz fog bennünket, együtt mindannyiunkat hazavinni, és hogy ő a busz indulása előtt engem kocsival odavisz a követséghez, és én ott csatlakozom a többiekhez, tehát a követségen lévőkhöz…
Valóban, szürkületkor… beültetett a diplomatakocsijába, és elhajtott velem a Hősök terére, ami néhány száz méterre volt a mi lakóhelyünktől, ott azonban nagy izgalommal közölte vele szerbül egy másik jugoszláv, akit én nem ismertem, mint utólag kiderült, azt közölte vele, hogy valamilyen technikai problémák vannak, némi halasztást szenved a dolog, és jöjjön vissza egy fél óra múlva. Hát akkor azt mondta: megmutatom magának legalább egy kicsit a várost, hogy néz ki. Hát ez félelmetes, kísérteties volt, mert a sötétedő város teljesen üres volt, akkor még kijárási tilalmak voltak, gondolom, szóval embert egyszerűen nem láttam, de történetesen áthozott Budára és eljött a Moszkva térig is. Akkor azt mondtam neki, hogy ide figyeljen, most már itt vagyunk a Moszkva téren, innen én öt percre lakom, hozzon engem haza, úgyis hazajövünk mind, hát hozzon engem haza, tegyen le, és vége az egésznek, majd megvárom a feleségemet, megnézem, hogy a fűtőtestek nyitva vannak-e, hogy működik-e a fűtés, hát egy kicsit előkészítem itt a talajt, megnézem, hogy itt van-e még az a lány, aki a gyerekeknél segített, szóval a háztartási alkalmazott, aki itt volt minálunk, körülnézek otthon. Láttam, hogy ebbe nem akar belemenni, a végén már csak azt forszíroztam, hogy hazaugorhassak, hogy jelezzem, jövök… Nem! Nem, hát szó sem lehet róla, és fordult is már vissza, és vitt… vissza. (Vásárhelyi Miklós)

Fogom a két gyerek kezét, kimegyek az utcára, és az ott várakozó, lefüggönyözött autóbuszba beszállok. A két gyerek azonnal előreszalad, elhelyezkedik, én pedig lehajlok a sofőrhöz, és megkérdezem tőle, hogy ismeri-e a pesti utcákat. Ez úgy ül, mint egy bálvány. Nem válaszol. Gyanús lett nekem, alánézek a sisakja alá, mert sisak volt a fején, olyan, mint máma a motorbicikliseknek a fején, és egy tipikus orosz arcot látok. Lerángatom ijedten a gyerekeket az autóbuszról, visszarohanok a hallba, még mindig tart a vita, széttolom az embereket és azt mondom: Imre bácsi, ne menjünk ki, el fognak rabolni bennünket! Erre azt mondta: – Tudjuk, fiam, a követ úr is tudja, ezért kapacitál, hogy ne menjünk ki. Énnekem pedig az a véleményem, hogy most már nézzünk a sorsunk elé, maga tudja a legjobban – tudniillik én és Júlia tüsténkedtünk a konyhában, segítve az asszonyt a sok ember ellátásában, főzésben, mosogatásban, terítésben –, hogy állunk élelmiszer dolgában. A gyerekek az éhínségnek vannak kitéve, muszáj kimenni. – És akkor szinte már vége is lett a vitának, mindenki szedte a kis csomagját, amit a konyhában főző asszony készített minden egyes család számára. Persze ezek a csomagok már csak konzervből álltak, hogy ha isten tudja, hova kerülünk, mégis legalább konzervünk legyen. (Dr. Szilágyi Józsefné)

Kimentünk az autóbuszba, és jöttek velünk a jugoszláv újságírók. Azok azt mondták, hogy ők tudni akarják, hogy mi történik velünk, emlékszem, mert hát szép dolog a megegyezés, de azért látni szeretnék, hogy valóban hazaérünk. Így aztán ők is fölszálltak a busz végébe, és elindultunk. A Benczúr utca sarkánál az anyósom megszólalt, hogy én itt lakom, álljunk meg. De a busz nem állt meg. Akkor az anyósom megjegyezte hogy „nahát, felnőtt emberekkel ilyesmit csinálni…!” Ez aztán szállóige lett a továbbiakban. És arra emlékszem még, hogy Maca ült mögöttem, Nagy Imréné, és a fülembe súgta, téged biztosan ki fognak engedni, mert te szülés előtt vagy. S akkor mondd el az egész világnak, hogy velünk mi történt. Mire azt súgtam vissza, hogy édes Macám, éppen ezért nem fognak kiengedni, pontosan ezért. Mert ha kiengednek, elmondom az egész világnak, hogy veletek mi történt – de ezt ők is tudják.
És robogtunk, robogtunk, este volt, sötét éj, éjszaka volt. A legrémisztőbb az volt, hogy egy kicsit kijjebb és távolabb, nem tudom, hol, megállt a busz, és a rendőrruhába öltözött emberek, akik a buszon voltak, nem tudom, hogy milyen nemzetiségűek, kilökdösték a buszból, nagyon barátságtalanul, a jugoszláv újságírókat. Azok lármáztak minden nyelven, és kiabáltak, hogy ezt nem lehet megtenni, meg nemzetközi jog, meg mit tudom én… S erre egyetlen szó nem hangzott el, de őket eltávolították, és utána robogott a busz tovább. (Dr. Donáth Ferencné / Bozóky Éva)

Mire én megérkeztem, addigra már pont a beszállás folyt ebbe a bizonyos buszba. Tipikus ócska szovjet busz volt, amivel a katonákat szokták szállítani. Fölszállás közben, azt hiszem, Szilágyiné kiáltotta el magát, hogy a sofőrülésnél a bukósisakos ül. A bukósisakos, mint utólag megtudtam, az a szovjet katona volt, akit napokon keresztül az ablakból láttak, és aki az ott állomásozó tanknak volt a parancsnoka vagy a vezetője, nem tudom, tehát Ella fölismerte, hogy ez ugyanaz a személy, és mikor szóltak neki, pillanatok alatt kiderült, hogy a volánnál ülő férfi nem magyar, hanem szovjet ember. Hát ez óriási riadalmat keltett, Nagy Imre még nem szállt föl, és amikor ezt közölték vele, akkor fölháborodva mondta németül Szoldaticsnak, a ház előtt levő kertben, én inkább csak a gesztikulálást láttam, hogy hát mi történik itt… miért egy szovjet busz, szovjet sofőrrel vár bennünket? A felszállásnál egy polgári ruhás magyar, valami biztonsági ember is állt, aki igyekezett Nagy Imrét megnyugtatni, hogy nincs itt semmi probléma, minden be lesz tartva, megyünk haza, csak előzőleg Münnich elvtárssal kell beszélni. És erre Nagy felháborodva mondta, hogy nekem semmi közöm Münnichhez, szó sem volt Münnichről, arról volt szó, hogy bennünket hazavisznek. Hát igen, ez így is lesz – akkor már megbánta, hogy Münnichet mondta –, szálljunk csak nyugodtan be, haza fognak vinni. (Vásárhelyi Miklós)

…Elérkeztünk valami sötét helyre, egy nagy épületbe, fogalmunk sem volt, hogy hol vagyunk. Az látszott, hogy valamilyen tanintézet, és „Kabinet” – ez volt kiírva, amiből Gyuri azt gondolta, hogy ez a Rákóczi lesz, de ebben még nem voltunk biztosak. Ott végig az ablakok alatt, szóval a földszinti szobákban helyeztek el bennünket. A folyosókon minden ajtó előtt egy kiskatona állt, és a WC-forgalmat egy alezredes bonyolította le, hogy nehogy összetalálkozzunk. A forgalomirányítás nem volt tökéletes, mert egy fel órán belül fölfedezte valaki, a vécében vagy a mosdóban találkozva, hogy ott van már Lukács György, és ebből, ugye, világossá vált, hogy mindhármukat odavitték és addig tartották őket ott, míg mi is megérkeztünk. Minden családot külön kabinetbe helyeztek el, mi a biológiaiba kerültünk. Nálam volt egy kulcscsomó, s így sikerült kinyitni a könyvszekrényt, és akkor a könyvbe bepecsételt leltári izé alapján valóban azonosítottuk, hogy ez a II. Rákóczi Ferenc Katonai Középiskola, ahol mi leledzünk. (Bácskai Vera – Tánczos Gábor / György özvegye)

Láttuk, hogy az udvar telis-tele van pufajkás és géppisztolyos őrökkel, és hát ezek után nyugovóra tértünk…, ebben a laktanyában. Beszélgettünk egymással, próbáltuk kitalálni, hogy hol vagyunk, nem tudtuk, hogy hol vagyunk. A gyerekek persze elkezdtek rakoncátlankodni, ki szerettek volna menni a szobából, de csak akkor lehetett kimenni, ha szükségünk volt rá, és így telt el az éjszaka. Egy őrmesternő ébresztett bennünket, megint a maga nagyon goromba, nyers és primitív módján, mutatta, hogy fölkelni, ágyakat bevetni, rendbe rakni magunkat, majd csajkákból valamilyen tányérokba bevágtak különböző, meleg pörköltszerű, eléggé gusztustalan ételeket, szóval ez számított reggelinek… (Vásárhelyi Miklós)

Legnagyobb kétségbeesésemre – mert nagy bajok idején az embernek ilyen bánatai vannak – a madártani szertárba raktak be bennünket, mikor én mindig is irtóztam a madártolltól. A madártani szertárban – akkora volt, mint egy táncterem – volt néhány vaságy, hoztak matracot is, meg egy gyanús kinézetű edényben meleg vizet, hogy meg tudjam fürdetni a gyerekeket. Laci lázas volt, még a követségen megfázott, mert hiszen hol volt ablak, hol nem volt ablak, és a gyerek folyton mászkált. Nagyon lázas volt. Ferivel nekiálltunk, hogy azért valamennyire kitakarítsunk, mert mindent por borított, a madarak tollai is tele voltak porral, és valamennyire rendbe tettük ezt a madártani szertárt. (Dr. Donáth Ferencné / Bozóky Éva)

Másnap estefelé aztán közölték, hogy öltöztessük a gyerekeket melegen, mert elvisznek bennünket. Ahogy elkészültünk, összecsomagoltuk holmijainkat és azokat a konzerveket, amiket még a jugoszláv asszony adott nekünk, akkor egy hallatlan döcögős úton egy hatalmas autóbusz elindult velünk, de annyira döcögős út volt, valószínűleg szántóföldeken vittek bennünket, mint a tolvajokat. Féltünk, hogy Donáthnéból kirázza a gyereket, olyan retteneteseket lökött rajtunk az autóbusz. (Dr. Szilágyi Józsefné)

Végigjárták a szobákat, és mindenkitől érdeklődtek, hogy van-e fegyvere. Nagy Imrénél volt revolver, ő azt átadta; a fegyvervizit után, mikor újból az autóbuszba szállítottak bennünket, akkor már velünk együtt jöttek ők is. Az autóbusz elindult bizonytalan irányba, helyesebben mi nem tudtuk, hogy milyen irányba megy, sokan feltételezték, hogy Szolnokra visznek bennünket, de hát ahhoz az út túl rövid volt. Az autóbusz megállt egy elhagyott mezőn. Szántó Zoltán megjegyezte, hogy itt nyírnak ki bennünket – ez nem történt meg. Névsort kezdtek olvasni, és ahogy olvasták a névsort, úgy kellett elhagyni az autóbuszt. Mikor kiléptünk, láttuk, hogy három repülőgép áll ott… (Dr. Újhelyi Szilárd)

…Kikötöttünk egy repülőtér sarkában, ahol már három kicsi repülőgép menetkészen mozgott és világított. A kislány meg a kisfiam annyira megijedtek a repülőgépektől, hogy belém kapaszkodtak, elkezdtek visítani, hogy menjünk haza, nem ülök fel! Ordított Juli, én erre nem ülök fel! És a kis Jóska is sírni kezdett, én meg fogtam magam, s megkíséreltem a lehetetlent, megfogtam a gyerekek kezét, s elindultam visszafelé. Akkor két vagy három ilyen smasszer, ilyen ütőember külsejű tagbaszakadt, erős férfi utánunk rohant, fölnyaláboltak engem, fölnyalábolták a két gyereket, és bedobtak bennünket a repülőgépbe. A férjem ott állt az ajtóban a két csomagjával, szegény, és már úgy látszott, hogy rakja lefelé a csomagokat és be akar avatkozni a konfliktusba, mikor vége is lett a cirkusznak, úgyhogy igen gyorsan bonyolódott ez az egész jelenet. De nekem volt annyi elégtételem, hogy az engem cipelő smasszernek adtam néhány pofont, míg cipelt. (Dr. Szilágyi Józsefné)

Következik: A repülőút

Forrás: A szerző által rendezett, tizenegy órás film (készült a Balázs Béla Stúdióban 1988-ban) szövegkönyve alapján (megjelent: 1989, Szabad Tér Kiadó, Budapest) – válogatta és szerkesztette Cseke Gábor

Előzmények: A menekülés; Élet a követségen; 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ