7. Majtényi Erik (1922-1982) egy nem­zedékkel if­jab­ban Szemlérnél, gya­kor­la­ti­lag ha­sonló sors­ra ju­tott; az ő életén is nyo­mot ha­gyott a háború utáni új romániai rend­szer számos ha­tal­mi kihívása, s maga is közvet­lenül kap­csolódott az írószövetségi tevéke­nységhez: Szemlérhez ha­sonlóan, titkári be­osztást látott el, s hosszú éve­ken át egy­ben ő volt az írótársa­da­lom tény­le­ges éltetője – a „hőn sze­re­tett” Iro­dal­mi Alap főko­ri­fe­u­sa. (Vári At­ti­la egy, a Székelyföld­ben közölt életpálya-in­terjúban említi: kezdő író korában miként segítet­te őt ki félig is­me­ret­lenül anya­gi mély­pontjáról a le­gendás Majtényi, sebtében aláírat­va vele egy átvételi el­is­mervényt, ami belépőként szolgált az Iro­dal­mi Alap­ba, il­let­ve az Írószövetségbe.) Írók (sok)százai a meg­mond­hatói, hány­szor nyúlt bármiféle megkülönböztetés nélküli, elvtársi/​bajtársi jóin­du­lat­tal/​empátiával a hónuk alá, ki­sebb, de inkább na­gyobb hi­va­ta­los előleg­ek­kel az a költőtársuk, aki az­zal, hogy örökre le­huny­ta szemét, már-már min­de­nestül az árnyékba merült. (Meg­jegy­zem, költőként az elsők között találjuk, aki nyilváno­san és ide­je­korán szem­be­for­dult ha­ta­lom­eszményítő korábbi énjével – lásd Búcsú az ódáktól című 1957-es kötetét). Az lett vol­na ma­ra­dandó „vétke”, hogy nem volt eléggé nagy­ralátó? Beszédes epizódot említ Erdélyi La­jos, 2009-ben meg­je­lent iro­dal­mi-művésze­ti súlyú fotóal­bumában (A túlélés műhe­lyei, Komp-Press): „Fi­a­ta­lon, még az ötve­nes évek­ben, az ak­kor népszerű Sza­mos-par­ti pincében, a ‘Dar­vas’-ban va­csoráztunk, és per­sze it­tunk hármas­ban: ő [Ba­jor An­dor], Majtényi Erik és ket­tejük vitájának néma fi­gyelője, jóma­gam. Ő ak­kor barátja nemrégi­ben közölt vers­cik­lusában talált ki­fogásol­ható for­mai meg­oldáso­kat, azo­kat tet­te szóvá – meg­le­hetős éles, sőt kímélet­len han­gon. Erik véde­kez­ni próbált: nem le­het min­den­ki József At­ti­la. Ami­re Ba­jor ki­bo­rult: ‘Mi az, hogy József At­ti­la? Ha nem akarsz nálánál több len­ni, többé ne írj le egy sort sem’.” A Ba­jor-féle fi­gyel­mez­tetés per­sze, ak­kor nem szeg­te kedvét Majtényi­nek ah­hoz, hogy ki­tel­jesítse iro­dal­mi tevéke­nységét. 1981-ben a bu­da­pes­ti Mag­vetőnél meg­je­lent válo­ga­tott versgyűjteménye (alig 140 ol­da­las köny­vecs­ke, Most át kell írnom ezt a me­net­ren­det címmel) min­den szem­pontból meg­mu­tat­ta, hogy az esztéti­kai szem­pontú szi­gorú válo­gatás akár egy költői életművet is képes ma­ra­dandóvá avat­ni. (Sze­rin­tem, ha csak ez a lírai ha­gyaték ma­rad Majtényi Erik után, ak­kor is kora je­lentős költőinek sorában a he­lye, függet­lenül attól, hogy al­kotásszem­pontú megítélésén túl mit lát mellé/​mögé az utókor.) Jel­lemző sors az övé: amitől a bu­da­pes­ti versválo­gatásban si­került neki költőileg fel­sza­ba­dul­nia, az félig-med­dig bal­lasztként ter­he­li meg 1983-ban a Romániai Ma­gyar Írók bu­ka­res­ti so­ro­zatában meg­je­lent válo­ga­tott versgyűjteményét (Em­be­rek, lakások lakói).

8. Va­jon százszázaléko­san iga­za le­het Ba­jor An­dor­nak, ami­kor a kánon-kérdést meg­ha­ladási tel­jesítményként, ver­seny­szel­leműen értel­me­zi? Va­jon, X. költőnek arra kell töre­ked­nie, hogy meg­ha­lad­ja az eta­lonként ki­jelölt Y szintjét, vagy meg­te­szi az is, ha rátalál saját hangjára, önálló ki­fe­jezési módjára? A ver­sengés nem tűnik túlságo­san ösztönzőnek, és min­dig csak rájátszik a kánont alakító törvények­re. Mert egy­faj­ta költői ver­sengésben szület­het oly­kor egy-egy ki­ma­gasló tel­jesítmény is, de általában inkább csak a költészet és sz iro­dal­mi élet az, ami természe­tes – és a tel­jesítmény maga. Az amúgy igen szi­gorú mércékkel mérő Székely János (költő és szer­kesztő, egy­személy­ben) erdélyi­ek­hez ke­gyes értékelése is ezt su­gall­ja: „Be­kerülni a világiro­da­lom­ba tíz zse­niális vers kell, az erdélyi iro­da­lomtörténet akár eggyel is beéri.”
A ba­jo­ri szemüve­gen át az erdélyi Sa­la­mon Ernő életműve – amit hosszú időn át a szoc­reál kánon a József At­tiláé mellé avanzsált – világiro­dal­mi szintű, an­nak el­lenére, hogy azóta (úgy tűnik: tartósan) ej­tették a kánonból; a róla el­ne­ve­zett középis­ko­la előtt áll még ugyan a szob­ra, de a nevét vi­selő iro­dal­mi kör már sza­bad­koz­va ke­reszt­apát cserélt. És mégis, a de­ho­nesztálását in­dokló ne­gatív személyiségje­gyek dacára, a Sa­la­mon-líra bőven tar­tal­maz leg­alább tíz gyönyörű ver­set, függet­lenül attól, hogy va­la­mi­ko­ri el­is­mertségét pro­letár-költősége és moz­gal­mi múltja támo­gat­ta. (József At­tilához ha­sonlóan: min­den­na­pi életüket a munkásmoz­ga­lom­nak áldozták, ám költői te­hetségük szu­verénül, a sza­badság me­zejére ki­csap­va, öntörvényűen tel­je­se­dett ki).

10. Az iro­da­lom árnyékba ju­tott­jai igazából nin­cse­nek „örök halálra” ítélve. Ba­bits Mihály kissé el­dra­ma­tizálja azt a je­lenséget, ami­re az iro­dal­mi köztu­dat a XIX. század végén, a XX. század elején kezd fölfi­gyel­ni, ami­kor az első nagy iro­da­lomtörténeti rend­sze­rezések­re sor kerül. Az iro­da­lom ha­lott­jai (1910) című esszéjében írta: „Nem azok az iro­da­lom ha­lott­jai, akik lerázva ezt a tes­ti porhüvelyt, di­a­dal­ma­san be­vo­nul­nak az Emléke­zet nagy Pant­he­onába. Az iro­da­lom iga­zi ha­lott­jai az el­fe­le­dett írók, aki­ket nem ol­vas­nak, akik­nek »mint­ha hal­lot­tuk vol­na a nevét«, akik félben­ma­rad­tak és el­te­met­tet­tek, mint egy torzó, egy cson­ka szo­bor. Rákosi Jenőtől kezd­ve mennyi­en meg­mondták már (és ma­gyarázták, ma­gyarázták!), hogy a ma­gyar iro­da­lom különösen gaz­dag ilyen torzókban. Nagy ne­vek to­lul­nak a tol­lam­ra, de el­hall­ga­tom őket: a példa min­dig fáj. Esz­tendők múlva a történetíró, csákányával, mely a mul­tak­ban vájkál: keménybe ütközik: s előkerül a mélyből a törött szo­bor: ez Ka­to­na volt, ez… a példa fáj.”
A Nyu­gat és mun­katársai igye­kez­tek követ­ke­ze­te­sen szem­be­men­ni a kánon ger­jesz­tet­te di­va­tok­kal. Mondják – s már közhely –, hogy a lap e téren is kor­sza­kos a mo­dern ma­gyar iro­da­lom­ban. Még ak­kor is, ha ma­napság számo­san, meg­iri­gyel­ve a lap­nak és körének jog­gal kijáró babért, ezt különböző, nem-esztéti­kai szem­pon­tok­kal és ürügyek­kel vi­tatják.
Meg­le­het: a Nyu­gat túlságo­san is igényes volt és nem en­ge­dett válo­gatás nélkül min­den­kit az iro­da­lom vályújához, de az iro­dal­mi élet ge­rincét je­lentő írók, költők végül is a lap­ja­i­ra kerültek. Ha másként nem, akár is­me­ret­lenül is. Emlékez­tetnék a folyóirat 1934-es akciójára, mely­nek során az Is­me­ret­len Ma­gyar Költők egész ármádiáját kívánta be­mu­tat­ni. A rejt­ve, a tit­kon, a ku­lisszák mögött ver­selők tömegét szólítot­ta meg, küldjék be próbálkozása­i­kat, önval­lomással együtt a szer­kesztőségnek, s vallják meg, mi készte­ti őket versírásra.
„Felhívásunk­ra mint­egy 200 éle­trajz és ötször annyi vers érke­zett be. Az ol­vasóbi­zottság kiválasz­tot­ta a leg­jel­lemzőbbe­ket s ezek közlését most meg is kezdjük. A kiválasztás nem min­dig az egyes vers kedvéért történt. Inkább néztük azt a fényt, amit az egyik vers a többi­re vet, s amit az is­me­ret­lenségből előrántott ver­sek­nek egész együtte­se vet a mai ma­gyar tömeglélek­ben zsongó poézis ka­rak­terére. Nem egyes költőket akar­tunk fel­fe­dez­ni; noha gyüjteményünk talán néhány költőt is elárul. Az egyéni költőnél azon­ban fon­to­sab­bak vol­tak számunk­ra a típu­sok….” (Nyu­gat 1934/​3. szám)
A kuriózu­mon túl, a mi szem­pon­tunkból az az érde­kes, hogy a je­lent­kezők között számos olyan te­hetséges, költői előélet­tel ren­del­kező ver­selők is je­lent­kez­tek, akik a felhívás nélkül még hossza­san árnyékban ma­rad­tak vol­na. Egyikük, Göbl Gáldi László így val­lott magáról: „Szület­tem 1910-ben Mis­kol­con. Tanárcsaládból. Is­koláimat részint Erdély­ben, részint Ara­don végez­tem. Bu­da­pes­ten az Eötvös Col­le­gi­um tag­ja vol­tam. Nyelvésze­ti dok­torátus­sal Párizs­ba jöttem, ahol je­len­leg az École des Lan­gues Ori­en­ta­les ma­gyar lek­to­ra va­gyok. Ver­set körülbelül 8-10 éve irok. Fordításaim s ta­nulmánya­im főként erdélyi la­pok­ban (Pásztortűz, Erdélyi La­pok, Vasárnap) és fran­cia folyóira­tok­ban (Re­vue des Etu­des Hong­roi­ses) je­len­tek meg.” És igaz, hogy nyelvészként, iro­da­lomtörténészként, műfordítóként (a ko­lozsvári ma­gyar egye­te­men 1944-ig a ro­ma­nisz­ti­ka tanára is volt!) tel­jesítet­te ki pálya­futását, költői ka­land­ja során ma­ra­dandó da­ra­bo­kat ha­gyott hátra. Ha­lott költő? Torzóban ma­radt életmű? Ahogy vesszük. Ba­bits ott téve­dett, hogy a „ha­lott” költőket nem öntörvényűen ítélte meg, különben re­gisztrálhat­ta vol­na rej­tett életüket is.

(Folytatjuk)

Forrás: Székelyföld, 2016/3. szám

Előzmények: 1. rész; 2. rész;