Az egyik hétvégén Magyarón voltunk. Nagybátyám, Varga Pista (anyai nagyapóm nevét adták neki) halála szólította haza a családot. Állítólag, házastársi csalódása miatt akasztotta fel magát. Akkor találkoztam először a halál tényével. Nem volt valami kellemes! Az udvaron, a pajta leszedett ajtajára nyújtóztatták ki a boncoláshoz. Meztelen volt. Mivel kisgyermekként csak neki engedtem meg a fürdetésemet, nem akartam hinni szemeimnek: az enyémnél sokkal nagyobb volt a bügyürője. Nem értettem a különbség okát. Hat évesen magát a halált, valaki végleges eltűnésének tényét sem tudtam felfogni. Meg a születését! Kislánya, Gabika a temetés után jött a világra, nekem pedig ez is érthetetlen volt akkor: hogy lehet az ő édesapja Pista bácsi, aki akkor már több hónapja el volt temetve? Biztosan csak kirándulni ment, ahonnan időnként hazatért… Akkor, hat évesen, mintegy előrevetítve orvoskorom szexuálterapeuta irányultságát, már kapiskáltam a gólyamese valótlanságát. Sejtettem, hogy papa-mama között kell még valaminek történnie ahhoz, hogy a mama feldagadt hasa kipukkant léggömbként kidobja magából a süteményt hozó kisbabákat.
1955-ig román nyelvű óvodába jártam, később meg oda kísértem Piroska húgomat is. Közelebb esett a lakásunkhoz, mint a magyar óvoda (a 3 kilométernyi távolság nagy erőpróbát jelentett volna számunkra!). A nyelvet már a grundon, helyi barátainktól megtanultuk. Annyira jól, hogy második osztályba – nehogy ne tanuljon meg a gyermek magyarul írni, olvasni jajszóval – átírattak a jódi 4 osztályos, valamikori „úri házban” működő iskolába.
(„Forradalmunk” után visszaigényelték az örökösök, kiköltöztették belőle az iskolát, az államiak nem javították, hadd tegyék az igénylők! Azok pedig, messze-külföldiek lévén, nem tudták karban tartani. Most csorog be tetején az eső, rothadnak a falak, a padlója-plafonja. Szíve fáj az embernek, amikor látja, mivé tud lepusztulni valamikori scholája. Kerülöm is, messze ívben!).
Gondosan vigyáztam húgomra, mindig a sánc kert felőli oldalán jártunk, nehogy a ritkán közlekedő motorkerékpárok, kocsik kárt tehessenek bennünk. Ha nem hallgatott reám, át akarván mászni az útra, a nagyobb testvér jogán bizony sokszor bepalltam a fenekébe!
Tavaszi jégzajlásokat vártunk szívrepesve. Félelmetesen recsegett-ropogott a Marost borító, szakadozó jégpáncél. Iszonyatában is élvezetes volt számunkra. 1-2 nap teltével lezengett a jégzajlás, mi pedig, kis kosárral a karunkon szedtük össze a parton a szétzúzott halakat. Napokig volt, amit feltálaljon édesanyám. Kenyér-, még inkább halkeresőkké váltunk a húgommal azokban a napokban! Gyermekfejjel ugyan, de értékeltük elismerő szavait, mosolyát. Ha ideig-óráig is, de enyhítettük gazdasszonyi gondjait. Laskán, tejbepapin, mustáros kenyéren kívül napokig főúri terülj-terülj asztalkámat tudott elővarázsolni. Szíves-örömest szedte ki a szálkákat haladagunkból, nehogy torkunkon akadjanak.
1953. március 7-én, amikor Sztálin „apánk” gyászszertartásán voltunk jelen az óvoda udvarán (igaz, hogy 5-én már meghalt, de kellett az a két nap a szertartás előkészítéséhez!), a búcsúbeszédek között éles gyermekhangon kértem számon: „Dar când vom primi prescură după mortul nostru?” (A prescura a román szokás szerint a halottak lelki üdvéért osztogatott zsemle és gyertya). „Psssst, taci puiule!” (Hallgass, öcskös!) – intettek csendre a felnőttek. „Ce om sărac trebuie să fie mortul că nici prescură nu se dă la înmormântarea lui!” (Milyen szegény ember kellett hogy legyen a halott, ha még prescurát sem adnak a temetésén) – nyugtáztam hangosan, újabb pisszegések hullámát keltve a körülállókban. Nem tudtam, miért kellene sírnom egy számomra ismeretlen halottért, akivel soha életemben nem beszéltem és még egy zsemlét sem adnak emlékére! (Akit, apám mellett apánknak neveztek!).
Piroskával amúgy nagy temetés-járóvá nőttük ki magunkat. Az ortodox pópa mindig utánunk jött a szekerével, elvitt a temetésekre (haló poraiban is áldom emlékét!). Nagy kincs volt akkoriban az a zsemle, amit minden alkalomkor kaptunk. Íze mennyeinek tűnt számunkra. Az ajándékgyertyának pedig nem mi, hanem szüleink tudtak abban a petróleumszegény világban örülni. Engedtek is szívesen a temetésekre. Még az ortodox pap miséire is elküldözgettek. „De hát édesanyám, mi reformátusok vagyunk (templomunk 3 kilométernyire volt), hogy menjünk ortodox templomba?” – e kérdésünkre a sablonválasz mindig az volt: „Az Isten bármelyik templomban meghallja imádságotokat!” Jártunk hát szorgalmasan az ortodox templomba, a pópa legnagyobb örömére. Lehetett-e furcsa templomlátogatásunk apámék nem osztályellenségként való megítélésének okozója? Csak most eszmélek rá: ha ez igaz, akkor már kölyökként hozzájárulhattam családom védelméhez! Ateistaként – gyermekként sem tudtam hinni a vallás dogmáiban, túlvilági életben, feltámadásban, mégis inkább csak velem született ellenzékiségnek tudhatom be hitetlenségemet – sem mertem ujjat húzni anyám vallásosságával! Élveztem felcseperedett Piroska húgommal együtt az ingyen zsemle áldását, ízének kellemes voltát. Lestük mindegyre, nem kanyarodik-e már felénk, értünk pópánkkal a szekér?
Évekkel később, 1959-ben tapasztaltam csak ama kanyarodás sajgó fájdalmát, amikor húgom koporsója melletti gyászbeszédre hozta a szekér református tiszteletesünket (nem is mentem többet temetésekre, igaz, a zsemlének most is érzem akkori kellemét, szeretem minden változatát, habár a kenyérből, Petőfihez hasonlóan, a feketét részesítem előnyben). Torokgyík settenkedett be akkor alig belakott magyarói házunkba. Engem mandulagyulladás (?) miatt penicillineztek, később, húgommal ezt nem tették meg. Csak hűlés, mondta körorvosunk, neki nem jár az injekció, nem olyan súlyos, mint a bátyjáé! A szászrégeni fertőző kórházban sem kórismézték a torokgyíkot, mellékezelték. 11 évesen – én megmenekülve, húgom halottként – szüleim könnyeit, fájdalomtól megtört arcát látva éreztem rá először egy gyermek elvesztésének fájdalmára. Hirtelen orvossá akartam válni, kivédeni a halál támadását, menteni embereket a veszítés okozta gyötrődéstől.
(Súlyos elhatározás, sokszor feledni akartam. Aztán győzött az elrendeltetés: felvételiztem! Nem is egyszer, de négyszer! 35 éves praxisom alatt hányszor, de hányszor néztem farkasszemet a halállal. Másokéval, magaméval! Álmatlan éjjelek tanúi gyötrődéseimnek: nem néztem-e el valamit, nem kezeltem-e rosszul meghalt betegeimet? Emlékeim vetítővásznán ilyenkor felsejlett akkori körorvosunk arca, számomra példamutató tévedése!)
Dincă doktort még nemzetiségi rosszindulattal sem lehetett vádolni, elvégre engem kikezelt rendesen, igaz, mint mandulagyulladásost, de – penicillinnel! Maradt viszont a hozzánemértés vádja, a ritkán előforduló kórképek félreismerése. Pedig hányszor kérdeztek reá szüleim: „Doktor Úr, nem torokgyík-e, mert a házipatika könyvben erre utalnak a tünetek?” „Ne tudálékoskodjanak, olyan járvány csak nagyon ritkán fordul elő, most pedig nincs járvány!” Tizenvalahány gyermek halt meg akkor a régeni járásban, Magyarón még egy. Tanáremberünk fia, Piroskával egyidős. Két halottra volt szükség a faluban ahhoz, hogy ráébredjenek: járvány dühöng a vidéken! Tizenvalahány kiskorú halott kellett ahhoz, hogy elkezdjék rendesen kezelni a megbetegedetteket. Tizenvalahány kiskorú halott volt az ára az oltás beindításának. (Most, tapasztalva a sertésinfluenza és a HTP-oltás kapcsán kifejtett ál-filozofikus ellenvetéseket, menthetetlenül előbukkan akkori és a világszinten, 2009 novemberében, már 8 768-nál tartó – köztük több Hargita megyei – új influenzás mostani halottnak a képe, akiket menteni lehetett volna, ha nincsenek ama fogadatlan prókátorok, akik harcra veselkedjenek az oltások ellen.)
Ismétli önmagát a történelem, mi pedig nem akarunk okulni elődök tévedéseiből. Mindenik oltás bevezetése oktalan közhiedelmi (néha, minisztériumi szinten, anyagi) ellenállásba ütközött, hullahegyek kellettek ahhoz, hogy meggyőzzék az embereket, a döntéshozókat hasznosságukról…
Piroska esetében nem az ellenállás, hanem az egészségügyi szervezetlenség idézte elő a már létező oltóanyag beadásának elmaradását.
Vasárnaponként rögtönzött piaci standon árultuk a tojást, kerti zöldséget, az otthon készített vajat, tört és aludttejet. (Akkori kínálás-kényszerem gyökereztethette belém a líceum első évében a színi csoport Sombrero című darabjában reám osztott rikkancs szerep élethű átélését.) Úgy esett, hogy mindenki tőlünk akart vásárolni. Soha sem vittünk haza megmaradt terméket. Nyúlfarknyi életünk első hivatalos elismeréseit vívtuk ki akkor, vásárlóktól, szüleinktől.
Bármennyire is gyűjtötték a pénzt földek vásárlására – gyermekeiknek akartak megélhetést teremteni, ehelyett kollektív gazdaságot gazdagítottak 1962-ben, ahová „önként” beneveztek, hogy fiuk iskoláztatását ne akadályozzák –, vasárnaponként mindig kaptunk fejenként 25-50 banit fagylaltra, édességre. Sánta Cruciţa néni volt a falu fagylaltosa. Mellette szobroztunk órák hosszát, míg megsajnálva bennünket, némi ostyatörmelékre rákent egy kanálnyi fagylaltot, amit aranylelők boldogságával nyalakodtunk el. (Hanga unokám örökölhette fagyi-étvágyamat. Ha teheti, éppúgy kunyerál tőlünk újabb gombócokért, mint tettem én azt annak idején.) Perselybe tettük a megspórolt banikat, majd, március 8-ák egyikén tejesköcsögöt vásároltunk édesanyánknak ajándékba. Örömkönnyeit törölte, amikor kérdésére elmondtuk, hogyan gyűjtöttük össze azt a 8 lejt, amibe a köcsög került. Talán soha máskor olyan jól nem esett tarkónk megsimogatása, ölébe ültetése, elismerő puszija! Ajándékozásunk után megduplázódott vasárnapi zsebpénzünk (apropó: jusson a gyermekeknek is?).
De Cruciţa nénivel volt egyéb üzletelésünk is. Tojásért cserébe fagylaltot adott. Huhh, milyen szorgalmasan apasztottuk tyúkjaink fészkeiből a tojásokat! Ingyen karácsonyokat ünnepeltünk 1-2 kanálnyi fagylalttal. Mígnem édesanyám, aki esténként szokványos kloákavizsgálattal kutatta, hány tojásra számíthat másnap, jó darab ideig szidta tyúkjait, amiért eltojnak másfelé, aztán, csepűtelefonja folytán egyszer csak rájött a tojáseltűnés igazi okára. Akkor leültetett minket maga elé és elmagyarázta a BECSÜLET szó valódi értelmét. Többé tojásnak nem is kelt lába! Sőt, megfordított akció indult be. Kotlósa alatt, a betett tojások mellé naponta kerültek újabbak, de kisebbek. Rákérdezett! Büszkén jelentettem neki, hogy Szász Jutkáék (jóval később jogász szomszédunk lett Csíkszeredában, fia a gyermekeink barátja) tyúkketrecéből hoztuk el a liliputi tyúkok tojásait, hogy nekünk is legyenek olyan tyúkjaink. Újabb értelmezését adván akkor a Becsületnek, anyám visszavitette velem a tojásokat a Jutka édesanyjának, akinek el kellett volna mondanom, mit cselekedtem. Én visszavittem ugyan, de el nem mondtam. Szép csöndesen visszatettem a kotlós alól kivett tojásokat a fészekbe. Csodálkozhatott másnap tyúkjai hirtelen gyarapodott hozamán!
(Jutkának máig sem mondtam el az esetet, remélem, e sorok olvastán velem együtt kacagni tud akkori farmerségemen…)
Ratosnyának akkor esélyes futballcsapata volt. Pezsgő sportélet zajlott a focipályán. Annyian voltak a nézők, hogy mi, gyermekek, csak a pálya szélén levő fákra mászva láthattuk a labda gurulását. Másztunk is szorgalmasan, miután a felnőttek háta mögött kitomboltuk duzzadó energiánkat. Fodor Pityu osztálytársam – akkor már a jódi, magyar nyelvű elemi iskolába jártam Pityuval együtt – egy dobálós csata közben jókora kaviccsal felsebezte a halántékomat. Hege máig megmaradt… (Hónapokkal ezelőtt, amikor orvosként segíthettem túlélésüket, jóízűen elkacagtuk akkori csíntalanságunkat.) Zsebkendőmet rátapasztva a sebre – dehogy foglalkoztunk akkor ilyen semmi dolgokkal! – felmásztam egy jegenyefára. Egy idő után pisilnem kellett, de helyemet nem akartam átadni vetélytársaimnak, akikkel a környező fák ágain osztoztunk. Előkotortam hát pisilőmet és a legnagyobb lelki nyugalommal csorgattam lefelé. Tehettem én arról, hogy a fa alatt éppen édesapám igazgatóját kaptam telibe? Méghozzá egyenesen az ünneplő zakóját? Amelyre évekkel azelőtt azt a fránya tojást fröcsköltem rá? Istenem, édesapámnak mennyi viccesnek álcázott kritikát kellett miattam elviselnie! Vajon, gyermekkorában ő milyen csínyeket követett el, csínyeket, amelyeket soha sem mesélt el.
(Kivéve talán azt az esetet, amikor a görgényszentimrei erdőpásztori szakiskola diákjaként elvitték őket egri borvidékre, tanulmányútra. Egyik borpincében addig nyalogatták a zselés állományúvá öregedett édes tokaji borokat, amíg ölben kellett kihozzák őket a friss levegőre. Ébredezni! Egyéb csínyeit el sem mesélte nekem, nehogy a követőjévé váljak.)
Vakolatlan lakásunkban nyaranta családi eseményszámba mentek azok a degenyeges, meszes szekerek, melyek kocsisai rendszerint, ki tudja milyen rendszer alapján, hozzánk kopogtak be éjszakai szállásra. Jól jött költségvetésünkbe a nem várt jövedelem (hol volt akkor még a faluturizmus?). Mi, gyermekek akkor erre még nem gondoltunk, de álomba andalítottak a messziről jöttek más hangzású meséi, hasonlóan az állami halászokéhoz, akik szintén nálunk kértek éjjeli szállást. Olyan halászlevet, nyárson sült halfiléket azóta sem ettem, még olyan öt csillagos vendéglőkben sem, ahová ma már bejárást nyerhettem. Meg nem tapasztalt világok tárultak fel befogadásra éhes gyermeki elméink előtt. (Kár, hogy író nem válhatott belőlem! Mily színesen írhatnék most ama mesebeli világokról!)
Bevételi forrást jelentett még a szüleim által végzett paplanvarrás, heverő- és kemencekészítés, amelyeknek édesapám volt a mestere. Rendeltek is nálunk faluszerte. Varrógépén édesanyám egyszerűbb ruhákat, gyermekholmikat varrt a szomszédoknak.
Szüleink csukamájolajat tukmáltak belénk nagy szorgalommal. Nem létezett akkor még felénk kapszulába sűrített aktív anyag. De angolkóros karikalábaim „kívánták” a D-vitamint, amit akkoriban csak azzal az undorító folyadék adagolásával lehetett pótolni. Ennél ellenszenvesebb már csak a torokgyulladásokra ajánlott, kockacukorra csepegtetett petróleum volt. Mai eszemmel olcsó, hozzáférhető gyógyszereknek minősítem azokat a kínpadra való szereket, de akkoriban csak azok voltak elérhetőek. (Hol voltak akkor a gyógyszercégek képviselői, hogy drágábbnál drágább szereikkel töltsék fel gyógyszertárak polcait, apasszák betegek bugyellárisait?)
Egyik nap valahogy hozzáfértem édesapám szolgálati puskájához, meg a hozzávaló töltényekhez. A ruhás szekrénybe voltak betámasztva. Kivittem a töltényeket és az udvaron levő favágó csutakra helyezve, a fejsze fokával próbálgattam kilövésüket. Nem is sikertelenül! Egymás után pukkantak a golyók. Mi, Piroskával, aki a csutak mellett állt, nevetve nyugtáztuk a pukkanásokat. Apám akkor érkezett haza. Sóbálvánnyá válását legyőzve vette ki kezemből a fejszét, a töltényeket. Attól kezdve nem volt többé szolgálati fegyver a házban. Céllövő készségemet csak később, katonaéveim alatt vihettem tökélyre: én lettem a seregben a lerobbant karabélyok bemérésének mestere. Majd, később, már főorvosként, a régi kórház udvarán, annak épületeiről szedegettem le légpuskámmal egy-egy pörköltre elegendő gerlét. Gyakori családi kritikák tették-e, vagy beleuntam a vadászásba, de kis idő teltével túladtam játékszeremen.
Életrevalóságom révén, egy idő után a család bevásárlójává léptettek elő. Egyik nap egy 25 lejessel (Tudor Vladimirescu arcképe volt rajta) elküldtek az aprozárnak nevezett zöldséges boltba vásárolni. Hogy, hogy nem, elvesztettem a bankjegyet. De Lirca bácsinál szükség volt a pénzre. Megrendeltem a kért tételeket, majd kinyújtott tenyérrel vártam a visszajárót – a (nem létező) 25-ből! Mert én úgy tettem, mintha lenne! Mintha odaadtam volna… Lirca bácsi nem feltételezte, hogy egy tizenéves kölyök átejti őt és ahogy illik, visszaadta a maradékot. (1960-ban, Magyaróra való költözésünk után vallottam be otthon az esetet. Évek múltán adta vissza apám a fölösen kifizetett lejeket. Becsületérzése diktálta a törlesztést! Példamutatása élethosszig ragadós volt számomra!)

(Folytatjuk)

Forrás: Részletek a szerző Életszilánkok. Egy elmegyógyász emlékvillanásai (Csíkszereda, 1914, a szerző kiadása) című kötetéből; a gyermek- és ifjúkorát bemutató néhány fejezetet közöljük.

Előzmények: Születésem története;  Gyermekvilágom (1);