Akinek ’56 csak szabadulást hozott / V. (olvasónapló)

Börtönélet a népi demokráciában
(Nyolcadik „levonás”)

* Közel lenne a szabadulás? Minden jel arra mutatott, hogy beindul a korábbi ítéletek felülvizsgálata. Csoportosan vitték az elítélteket a Fő utcába. Lifttel mentek fel az utolsó emeletre. Rendes ajtón nyitottak be. Terített asztalnál ebédeltek („igaz, csajkából, de késsel és villával…”). És várakoztak. Másnap kihallgatás. „Az íróasztal előtt rokonszenves arcú férfi ült. Megkérdezte a nevemet, aztán megmondta az ő nevét. Kicsit megbiccentettem a fejemet. Engem már semmi nem lep meg. Nem nézett rám, csak lapozgatott az előtte fekvő iratcsomóban, aztán így kezdte:
– Hát kérem. Ugye tudja, miről van szó?
– Nem tudom.
– Az ön ügyét a hatóság most felülvizsgálja. Önnel azonban – folytatta, s megint a papírokba pillantott – nincs mit csinálni. Mert ön kémkedett, ugye?
– Nem kérem. Nem kémkedtem.
– Nem kémkedett? – kérdezte, teljesen megváltozott arccal, felszabadult mosollyal s felém nyújtotta a cigarettatárcáját.
– Hanem?…
Ha idegeim csak egy kicsit erősebbek, biztos, hogy a szemébe nevetek, oly primitív volt, s oly szánni valóan gyerekes. De nem volt kedvem nevetni, az én arcom nem simult ki; csak foghegyről mondtam, hogy mondjam, amit vár tőlem.
– Rám fogták.
De tévedtem, ha azt hittem, hogy ezzel megelégszik. Négy teljes héten keresztül – ezúttal nappal, de reggeltől estig hallgattak ki, arról, hogy nem kémkedtem, nem árultam hazát, nem esküdtem össze. Mindazt, amit annak idején a jegyzőkönyvekben felvettek, most elismételték, újból lerögzítették, a legteljesebb részletességgel. A különbség annyi volt, hogy minden mondat így kezdődött: Nem igaz az, hogy…”

* Az ártatlanul elítélteket az aprólékos procedúra alatt meggyőzni próbálják: ami velük történt, az tévedés volt, egyesek félrevezették a pártot és a vezetőket, személyesen Rákosi elvtársat is, de lelepleződtek, s a Szovjetunió is megerősödött, a béketáborral együtt… A szerző unja már a sok magyarázkodást, s egyezséget javasol kihallgatójának: „Magának most az a feladata, hogy bebizonyítsa ártatlanságomat. Én öt évvel ezelőtt is aláírtam végül, amit elém tettek. Adja ide az egészet, aláírom, és hagyjon engem békén olvasni.”

* „Most egy a kérdés, mikor játsszák el a rehabilitációs tárgyalást, miután felülvizsgálata lezajlott… Erre nem tudott választ adni gyóntatóm, de már úgy bántak velem, mint aki csak véletlenül van a fogházban. A fogház orvosa minden reggel hívás nélkül megjelent, megkérdezte, nincs-e szükségem valamire, és megkért, szíveskedjem vitaminokat szedni. A foglárok úgy viselkedtek, mint az udvarias pincérek, örültek, ha szót váltottam velük. Egy kivételével. Egyszer, séta közben az ott szolgálatot teljesítő őr rám ordított, hogy tegyem hátra a kezem és hajtsam le a fejem. Mondtam, nem, mert én szabadulás előtt állok. Tovább üvöltött, hogy engedelmeskedjem. Többé nem mentem sétálni, hiába kért sűrűn bocsánatot kihallgatom az őr tájékozatlansága miatt…”

* A bürokratikus felülvizsgálati procedúrának vége. A foglyot visszaviszik a Gyűjtőfogházba. Pedig arról volt szó, hogy tárgyalás lesz és szabadul… Megnyugtatnák: „De igen, természetesen. Csakhogy nem én vagyok az egyetlen, akit felül kell vizsgálni. Sok társam ügyét kell még elrendezni, s a tárgyalások menetét összeegyeztetni. Türelem, rövid néhány hétről van szó…” Vigasztalásul a kihallgató a szerzőt kocsiba ülteti, és végigvezeti a városon, hadd lássa, mennyit szépült az elmúlt öt esztendő alatt… „Hátul ültem, másik oldalamon egy másik ávéhás, mert mit lehet tudni, hátha leütöm az egyiket és kiugrom a robogó autóból. Kigördültünk a budai Fő utcára. Üzletsorok előtt mentünk el, üzletek lehúzott, rozsdás redőnyei előtt. Akik a magánkereskedelem államosítását folyamatában élték végig, azoknak nem tűnt fel, hány üzlet zárt be és maradt is zárva. Nekem most olyan volt ez az utca, mint ostrom után. És csöndes is volt, kihalt is. Ráfutottunk a Lánchídra. Igen, majdnem öt éve már, hogy újból áll… Dobogott a szívem, de az arcom nem rezdült. A rakpartot néztem, magasan állt rajta a víz.
– Árvíz van? – kérdeztem kísérőimtől, mintha nem láttam volna a saját szememmel, de most megölni szerettem volna a mellettem ülő két pribéket. Azért, mert a Várossal, a drágával, az én városommal történt valami személyes dolog, kiöntött a Duna, s ezt így tudom meg, véletlenül, az ő szívességükből.
Már az Andrássy úton mentünk. Itt is, akár a Fő utcán, négy-öt üzlet zárva van, egy-egy nyitva. A járókelők között most láttam először nőket, katonaruhában. S az a kevés ember, aki az utcán járt – nyári délután – egykedvűen baktatott. Hát nem boldogok, akik szabadon élnek? Mi odabent azt hittük, aki cellán kívül él, az lélegzethez sem jut a boldog kacagástól… Fellélegeztem, amikor ‘hazavittek’, a Gyűjtőbe, és rám zárták a cella /magánzárka/ ajtaját.”

* A szerző ráébred: azért szigetelik el egymástól a fogvatartottakat, hogy ne készíthessék fel egymást a felülvizsgálat menetére. Pedig milyen jó lenne eszmét és tapasztalatot cserélni a közeli szabadulás reményéről! Megpróbálkoznak a titkos levelezéssel, és őreikben váratlanul lelkes segítőkre lelnek. „Hiszen egymás közt másról sem beszéltek, mint arról, hogy más szelek fújdogálnak mostanában… Akik eddig minden alkalmat felhasználtak arra, hogy hatalmukat gyakorolják rajtunk, most engedelmes cselédeinkké lettek, arcukon rajta volt az ‘ugye emlékeznek rá, hogy én mindig jól bántam magukkal’ mosoly; akár a nyilas párttagokén az ostrom után. Egy volt köztük, egy fiatal, nagydarab egészségügyi őrmester, Pufinak becéztük, aki más volt. Azelőtt sem hangos, most meg egyenesen búskomor. Kérdeztem, mi baja.
– Mit tudom én, mi lesz itt még – panaszkodott. – Legközelebb én leszek a cellaszomszédja…
– Ostobaság — feleltem erélyesen – csinált maga valami disznóságot?
– Miért, maga talán csinált?… Egyszer mindenkire sor kerül. Sorrend kérdése az egész, de csak mert egyszerre nem lehet mindenkit becsukni, különben kinél maradna a kulcs.”

* „A börtön parancsnoka… kíséretével, naponta megjelent cellámban, de ahelyett hogy üvöltött volna, hogy ‘az anyja kurva úristenit, álljon vigyázzba vagy bevágom a sötétbe’, szalutált, és megkérdezte, hogy van a kedves egészségem, és van-e valami kívánságom. Volt. Azt szerettem volna tudni, hogy ha egyszer tisztáztuk a köztünk lévő ellentéteket, a hatóság is meg én is tisztában vagyunk vele, hogy nem kémkedtem, akkor miért vagyok még itt? Másik kívánságom az volt, hogy tudassam a szüleimmel a felülvizsgálatot, ezt pedig nem tehettem meg a néhány soros levelezőlapokon, sem a látogatásokon, amely ugyancsak az eddigi formák között zajlik majd. Egyik kérésemet sem teljesíthette a börtönparancsnok, mert ő sem tudott semmivel sem többet nálam, és nagyobb hatalma sem volt. Ő is örült minden napnak, amelyet szabadlábon töltött…”

* Fogászati kezelés ürügyével viszik át olykor a kórházba a szerzőt. Ott találkozik egy orvossal, aki az álomképeiben elképzelt szerelmes „doktor bácsi” tökéletes másolata. Nagyon szeretné, ha a ragaszkodó kapcsolat kölcsönös lenne. Az álombéli Máriusz személyazonossága ezzel átszáll Viktorra. Viharosan belé szeret. Ráadásul reméli, hogy sikerül kicsempésztetnie egy levelet a szüleinek, amelyben megírja az újabb fejleményeket – de lebukik. Szigorúan megbüntetik, éhségsztrájkba kezd, mire elállnak a büntetéstől… ”Három hónapja már, hogy jegyzőkönyvbe vétetett, miszerint nem követtem el semmit a magyar állam ellen. Az eltelt három hónap egyetlen eredménye az volt, hogy eljött a következő látogatás ideje. Most már nem a rácson át beszélgettem szüleimmel, hanem az irodában, egyedül, mindössze egyetlen foglár jelenlétében. Anélkül, hogy megkapták volna illegális levelemet, tudtak a történtekről. Közölték az újságok, hogy rendbe hozzák a jogtalanul elítéltek szénáját. Jobbkedvűek voltak, bizakodóak. Ők intettek engem türelemre. Türelem? Ó, de nehéz…”

* Október, november. Sehol semmi. De azért mintha mégis: az őrök kezdenek „visszaszemtelenedni”. Hiába, ők is türelmetlenek. A szerző és Viktor úgy tűnik, egymásra találnak. Kölcsönösen elmesélik egymásnak életük menetét. A nappalok hirtelen értelmet nyernek. „Ahogyan az álomból valóság lett, az ébrenlétet szerettem, nem az alvást, úgy lett ez a karácsony egészen más, mint az eddigiek. Az otthoniakról tudtam, s ez kielégített. Viktor után viszont esztelenebbül vágyódtam mint valaha. De tehettem is érte valamit. Eddig is vittünk ajándékot a ‘fiúknak’. Mi jó kosztot kaptunk, nem is tudtuk elfogyasztani. Amikor átmentünk a kórházba, teletömtük a zsebünket kolbásszal, szalonnával, mindenféle jóval. A rendelőben felakasztottuk a kabátunkat az ablak kilincsére, s amikor az őrség nem látta, ők kirámolták zsebeinket.”

* Szerző úgy intézi, hogy hosszabb időre a kórházba kerüljön – Viktor közelében kíván élni. A szimulálás sikerül, Viktor azonban hátat fordít neki. A csalódott lány félreteszi a kórházban kapott nyugtatókat, hogy majd bevegye az egészet, és ezzel megszűnik minden baja. Teljes mélypontra süllyedve, így elmélkedik: „Gondolkodom, igaza volt a piros arcú őrmesternek, ‘az a bajom, hogy mindig gondolkodom’. Most már csak a végső kérdések vannak hátra. Azt kellene megérteni, hogyan tartja tízmillió ember között, néhány ezer ávéhás, terror alatt a néhány ezer foglyot. Fegyverrel? Nem, hiszen puskalövés nélkül fogtak minket el. A tízmillió magyar nem rossz, csak közömbös és gyáva. A terrorhoz nemcsak fegyver kell, hanem gyávaság is. S a fegyver birtoklása mellett tisztában lenni a tömeg kényelemszeretetével. Azzal, hogy szívesen odaadja pénzét, ökrét, szamarát, házát, idejét, szabadságát, a másik vagyonát, szabadságát, csak őt hagyják békében. Ha bólogatni kell, bólogat, tapsol is, csak neki ne essék bántódása, csak az ő kalácsa legyen nagyobb. Amíg a másikra csapnak le, nem csodálkozik, s nem hiszi el, hogy ő is sorra kerül. S csak az akasztófa alatt érti meg – ha megérti –, hogy a fegyvert, amelyet ráfognak, ő is segített gyártani…”

* Kis hezitálás után beveszi a nyugtatókat. „Öt hétig feküdtem a kórházban. Semmi táplálék nem maradt bennem, és a sírást sem tudtam abbahagyni. Máig sem tudom, tudták-e, hogy szevenállal mérgeztem meg magam – ha tudták, nem vehették volna tudomásul, tőlük származott – vagy egyszerűen csak idegösszeomlást konstatáltak, ami így is, úgy is igaz volt… Feküdtem, csontig fogyva, és sokat aludtam. Persze már nem a szevenáltól, hanem az alvókúrától… Ha ébren voltam, vagy félálomban, Viktort vártam, aki orvosként bejárt hozzám – és most már mindegy volt, szeret vagy nem szeret. Már nem volt erőm az önérzethez, már nem gondoltam semmire, csak Viktor fehér köpenyének lebbenését és szemüvegének villanását vártam, és azzal aludtam tovább.”

* Makacs lábadozás után hirtelen jelentkezik a gyógyulás: „Délután egy civilruhás tiszt jött az ágyamhoz. Kezembe adta a rehabilitációs perem anyagát. Tíz nap múlva tárgyalás a Fő utcán, addig meg kell gyógyulnom. Minden holmimat vigyem magammal, onnan hazamegyek… Később, szabadulásom után lett valamennyire világos, mi történt: Nagy Imre szorgalmazta, Rákosi foggal-körömmel ellenezte szabadulásunkat. Voltak, akiket csak a forradalom szabadított ki.
Tíz nap múlva. Elképzelhető? Épp oly kevéssé, mint annak idején a tízéves ítélet. Csak éppen azóta megszoktam, hogy ne csodálkozzam semmin.”

* Az újratárgyalás egy hosszú napon át tartott. Utána (végre!) hazaszállítják gépkocsival. A napló utolsó oldalai magyarázatot próbálnak adni mindenre, ami eddig történt: „Ezerkilencszázötvenhat. Az ávéhá vezetői, az altábornagy és társai, enyhítésért fellebbeztek. Fellebbviteli tárgyalásaikra bennünket hívtak tanúknak, élve maradt áldozataikat. Pontosan olyan mindegy volt, mit mondunk, mint azelőtt a saját tárgyalásainkon. Az altábornagy a szemembe mondta, hogy hazudok, nem látott engem soha életében. A többi hóhér is letagadta a csillagot az égről. ítéleteiket természetesen csökkentették, mindegyik kevesebbet volt bezárva, mint áldozataik… Azután megértem még a forradalmat, s ezért nem tudok elég hálás lenni sorsomnak. Megértem, hogy tízmillió magyar nem közömbös és nem gyáva, és fegyvert fog, saját magáért is, meg értem is… Percig sem volt kétséges számomra, hogy az orosz imperializmus eltapossa forradalmunkat, de boldog voltam, hogy akik felkeltek ellenük, hittek a győzelmükben, az igazukban…”

 

Létezett-e egy „eltűnt” napló is?

1989 márciusában Vándor Györgyi jónak látta állásfoglalást közzétenni a Mozgó Világ című folyóiratban. Írása határozottan cáfolja Farkas Vladimir, az ÁVH egykori alezredese korábbi, ugyanannak a lapnak a hasábjain megjelent állítását, mely szerint a Rajk-perben bűnjelnek számított V. Gy. naplója, ami nem az állambiztonság hamisítványa, mert akkor neki személyesen is „tudnia kellene róla”, hiszen a hamisításokat az ő ügyosztálya végezte. Az irónő szerint ilyen napló egyáltalán nem létezik, mint ahogy azok a „részletek” sem tőle származnak, melyeket a hírhedt Kék Könyvben (Rajk László és társai a Népbíróság előtt. Budapest, 1949.) szerepelnek. „Van ezzel szemben egy reálisan létező naplóm, kamaszkori háborús feljegyzéseim, amelyeket szabadulásom után a hatóságok visszaszolgáltattak” – hangsúlyozza Vándor Györgyi.
Aki nem mellesleg elutasítja Faludy György róla szóló állításait is: „Pokolbeli víg napjaim” című, a magyarországi szamizdatnál megjelent írásában oldalakat szentel személyemnek és az állítólagos naplónak. Az engem női mivoltomban és méltóságomban sértő megjegyzéseit, úgy gondolom, saját lelkiismeretével kell elintéznie, ha van ilyen. Nem hagyhatom szó nélkül azonban, hogy Farkas alezredessel tökéletesen egybehangzóan ő is tényként kezeli a napló létezését, noha azt állítja, hogy azt ‘nem ismerte, sose látta’. Ezzel szemben könyve német nyelvű kiadásában (1964) egész passzusokat idéz belőle, mégpedig egyértelműen a ‘Kék Könyv’ stílusában fogant mondatokat. Kérdés, mikor és miképpen juthatott az idézeteihez.”
A kérdés akkor kezd izgalmas lenni, amikor elolvassuk Faludy György említett emlékiratát is, mindenek előtt azt a részt, melyben a szerző, aki maga is a Népszavánál dolgozott a Rajk-per idején, elmeséli, miként látta ő Justus Pál lebukását. Nem túl hízelgő jelzők és állítások kíséretében szól arról, hogy Vándor Györgyiről elterjedt a hír: naplót vezet, amibe válogatás nélkül beleír mindent, amit másoktól hall. A Népszava egyik vezetője figyelmezteti Faludyt: „ez a liba évek óta naplót vezet, és oda minden beszélgetést, pletykát, viccet, ami fülébe jut, feljegyez, az illetők nevével és lakcímével. Nem beszélném-e rá az őrült tyúkot, hogy égesse el a naplóját, mielőtt az ÁVO megszerzi, és az emberek százait tartóztatja le?” Faludy kellően meg is ijed, átvonul rajta, hogy mi mindent hordtak már össze – ő is, mások is a szerkesztőségből – a hölgy jelenlétében, s ha annak mind nyoma van valahol… Vállalja, hogy megpróbálja rávenni Györgyit: égesse el a dokumentumot. Többször hazakíséri, s az egyik alkalommal „összeszedtem hát minden rábeszélőképességemet, és naplójára tereltem a szót. Nem ismertem a naplót, sose láttam, de Györgyi elbeszéléséből tudtam, hogy a legbizalmasabb magánbeszélgetésektől kezdve a rendszerellenes viccekig mindent belejegyzett, abban a reményben, hogy a mű szerzi meg néki az örök hírnevet, a halhatatlanságot. Hosszú szócsatát vívtunk. Próbáltam elmagyarázni: nincs joga az átkozott naplóval, amely az ÁVO kezébe fog kerülni, hiszen az egész város tud róla, emberek tucatjait hóhérkézre juttatni. Elvégre – tegye kezét a szívére – nemcsak tényeket jegyzett fel, hanem felelőtlen pletykákat is. És mi szükség volt a rendszerellenes vicceknél odaírni, ki mondta néki? Miért ránt másokat magával? Mi joga van ehhez? Felháborodva felelte: honnét tudod mindezt? Mindenki tudja, sziszegtem. No és? Egyszer meg kell halnia mindenkinek… Másnap nem jött a szerkesztőségbe. Néhány órával később Almássitól, a szerkesztőségi spiclitől megtudtam, hogy letartóztatták… Mikor bezörgettek hozzá, Györgyi előkereste naplóját a rejtekhelyről, ahol tartotta – én még azt is tudtam, honnan –, és kidobta az utcára. Csak aztán nyitott ajtót az ávósoknak. A ház előtt is ávós állt, aki röptében kapta el a naplót. – Egyébként ezért meg a napló tartalmáért szegény Györgyit alaposan megruházták – fejezte be Almássi, és jelentőségteljes pillantást vetett felém. Igyekeztem magamat tartani, bár a célzás félreérthetetlen volt: Almássi már tudta, hogy a nevezetes naplóban rólam is szó esik.”

 

Életre ítélve

Nem tűnik valószínűnek, hogy a jövőben ez az ellentmondás valamiképpen feloldódjon. Ami a Vándor Györgyi szerepét és felelősségét illeti Justus Pál elítélésében, úgy vélem, hogy a könyv maga világosan és félreérthetetlenül beszél. Éppen úgy, ahogyan a szociáldemokrata értelmiségi vezető áldozata lett a népi demokratikus hatalmi önkénynek, ugyanúgy lett áldozata mindenki, akiket ebbe a messzire ágazó társadalmi szinjátékba akaratuk és szándékuk ellenére bevontak.
Sajnálatos, hogy minden törvényes alapot nélkülöző elzáratásuk, szenvedéseik csak az 1956-os olvadás és érlelődő népharag körülményei között érhetett véget, miközben valamennyien olyan sebeket szereztek és okoztak egymásnak, amelyek begyógyulásához nem volt elég hátralévő életük.
Az 1956-os memoárirodalmat és tényfeltáró dokumentáris kutatás eredményeit, következtetéseit tanulmányozva mindvégig kusza, beláthatatlan kép rajzolódik ki a hatvan évvel ezelőtt lezajló eseményfolyamról. Mindazt, ami akkor lezajlott, egy megállíthatatlan, zavaros, mindent elsöprő áradathoz hasonlíthatnám, amely magával sodort boldog-boldogtalant, arra érdemes és oda nem illő sorsokat, személyeket, jellemeket, csoportokat; legtöbbször olyan helyzetekbe kényszerítették az alapjában ártatlan és jó szándékú embereket, amelyeknek amúgy sose kívántak részesei lenni. Ezt a kaotikus hömpölygést és feltartóztathatatlan sodrást érezni végig, amíg A rémület éjszakái-ban bemutatott börtönbe vetettek kényszerpályáit és -reflexeit végigkövetjük. Ebben rejlik a roppant érzékletes és szótakarékos börtönvallomás irodalmi ábrázoló ereje.
Vándor Györgyi és társai, akiket 1956 szelleme és történései szabadítottak ki a börtönfalak közül, igazságuk győzedelmeskedésének dacára sem lettek soha igazán szabadok: a derékba tört életek emlékei és negatív reflexei végigkísérték életüket, emberi kapcsolataikat, mindennapi tevékenységüket. A könyv szerzője 1990-ban Földes Annának adott interjújában elmondja: „Szabadulásom után egyszerűen képtelen lettem arra, hogy elfogadjam emberi, írói, újságírói szabadságom korlátozását. Ezért mentem el, egyetlen kofferral… zátonyra futott a házasságom, és újabb tartós kapcsolatot tudatosan nem kötöttem. Senkit sem akartam elhagyni. Könyvem kiadása is egyre reménytelenebbnek látszott. Biztattak, hitegettek, de minden ‘igen’ sarkában ott volt a ‘de’, meg a ‘csak’, hogy a könyv kitűnő, fontos, de kicsit még meg kell húzni, és csak ezt a passzust, meg azt a mondatot kell átírni…”
A tág karú szabadságra lelni végül is Bécsben, előbb tanárnőként, majd a Szabad Európa rádiónál kísérelte meg, de ott sem sikerült. „A húsz és harminc között elszenvedett bezártság – különösen egy nő számára –, eldönti az egész életét. Túléltem a börtönt, dolgozom, szép otthonom van, utazom – kívánom, hogy egyetlen hazai nyugdíjas se éljen rosszabbul, mint én –, de soha nem lettem anya… Amióta divatba jött a téma /1956/, többen is megkerestek, hogy nyilatkozzam, meséljek, csináljunk a börtönévek történetéből filmet, tévéjátékot. Nem szerénységből vagy makacsságból tiltakoztam, hanem védekezésül. Nem akarok még egyszer pokolra menni. Néha szinte pótlólagos büntetésnek érzem, hogy mint hajdani legfiatalabbra, rám hárul, a ma már szinte utolsó emlékezni képes túlélő kötelezettsége…” – zárul Az életre szóló ítélet című beszélgetés.
Vándor Györgyi 1956-ban szabadult, több mint hat évi jogtalan szabadságvesztés után. A kor és a rendszer kegyetlenségére jellemző, hogy igazi szabadságát csak 2000-ben, halála napján nyerhette el.

2016. október 16.

Cseke Gábor

Előzmények: I. rész, II. rész, III. rész, IV. rész

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ