/Olvasónapló/

A politika ismét beleszól Barabásék sorsába: Marseille-ben agyonlövik a szerb királyt és a francia külügyminisztert.
„Annus és vele a család enyhén felháborodik, de különben nem érzi saját ügyének az eseményt… A bisztróban esténként megvitatják, Liiv és Meneghetti szakszerűen megvilágítják a szerb–horvát konfliktus okait és a merénylet várható politikai hatásait…
Aztán Annus egyszer hazajön a szalonból, és izzásban találja a családot. Kiderül, hogy az apja már reggel tiz órára megérkezett. Kidobták a műhelyből.
Hogy miért, azt egyikük sem nagyon érti. Barabáséknak egyelőre mindenképpen homályos, hogy mert a horvátok megölték a saját királyukat, azért a franciák a magyarokra haragudjanak…
– Hát nem tudom, mi lesz – sóhajt Annus… Szinte megkönnyebbülés, mikor a következő héten Madame Lucienne hívatja.
– Én igazán sajnálom, Mademoiselle Anne… Nem mondom, hogy nem követett el hibát, de nagyjából elégedett voltam a munkájával. És már megszoktuk egymást. Sajnálom, de nem tehetek róla. Már a második vevőm szólt. Nekem nem jutott volna eszembe…Azt ajánlanám, hogy próbáljon néhány hónapig másutt elhelyezkedést keresni. Addig talán majd elfelejtődik a dolog… Igazán nem tudom, mit rendetlenkednek annyit a maga honfitársai!”

Barabásnak és Annusnak egyszerre jut eszébe: mi lenne, ha hazamennének? Ha már ennyire nem kellenek a nagyvilágnak…
„Barabás és Annus indulnak megint útnak, mint annak idején Argentínába. Barabásné a két kisebb gyerekkel egyelőre itt marad: megvárja, milyen hireket kap Magyarországról…
– Nem tehetek róla – védekezik Barabás gondolatban – nem tehetek róla. – Ha legalább már a fiú állásban lenne, megnősült volna – akkor könnyebben elszakadnának. De ha egyszer most kell menniük. A politika nincs különösebb tekintettel az egyszerű emberre…
A pályaudvarra megint testületileg kísérik ki őket. Ezúttal a Gare de l’Estről indulnak, onnan, ahova tizennégy évvel ezelőtt megérkeztek… A vonaton egész csomó magyar utazik, de Barabásék egyet se ismernek közülük. Főleg az a fajta, amelyik a Dome és a Rotonde teraszain üldögélt, reménybeli ifjú művészek, ismeretlen lapok tudósitói… A vonat most gyorsabban jár, mint kiutazáskor. Akkor két napot utaztak, most másfelet. Éjszaka van, mikor a magyar határon megáll a vonat. Apa és lánya hajlamosak egy kicsit könnyezni, de belép a határőr, és erélyesen kéri az útleveleket, belép a finánc és követeli a bőröndök kinyitását. A száműzöttek, ha honuk határát átlépve meg akarnák csókolni a hazai földet, nem tehetik: a vámvizsgálat befejeztéig a vonatról leszállni tilos.”

Apa és lánya nekilátnak az álláskeresésnek. Ami csöppet sem egyszerű dolog… Elsőnek Annusnak sikerül elhelyezkednie, ámde…
„Annus igyekszik. Amibe bele kell tanulnia, az valami egészen különös. Kint – legalább eleinte – megvetették, lenézték, mert idegen volt, de foglalkozásának tiszteletreméltósága, mesterségbeli önérzete soha sérelmet nem szenvedett. Idehaza nem őt vetik meg, még valami különös kis egyéni tekintélye is van, mert Párizsban járt, de társadalmi helyzete csökkent… Párizsban ő Mademoiselle Anne volt, már kezdő varrónő korában is az, Mademoiselle Anne vevőnek és főnöknőnek, itt ‘Nézze, fiam’. Annus nem sértődik meg, csak furcsállja.”

Pár hónap telik el, de a „hazatelepülés” nem sikerül. Barabás sehogy sem talál magának kellő megélhetést, de a takarodót mégis Annus fújja meg…
„A honvágy – ez a különös –, a konok föld alatti moraj, nem némult el idehaza se. Az első két-három napon talán, amikor rótták az utcákat… Aztán érthetetlenül újra kezdődött… Mi ez, az istenért? Itthon vannak. Miért nem szállja meg őket a hazatalálás békéje? Mi hiányzik? Mezőtúr? – tűnődik Barabás. Vagy még messzebbről, az ifjúság mélyéről, Kenderes?
Annus nem próbál helységnevekben gondolkozni. Itt mindenki magyarul beszél az utcán, ez különös és kellemes. Eleinte szokatlan volt. Anna percenként hátrafordult az elhúzó beszélgetők után, mint Párizsban, ha magyar szót hallott. A nevét jól ejtik ki, nem formálják át franciára. Ez is rendben van. De aztán? Kedvetlenek és otthontalanok, majdnem az argentínai sűrű magány fogja körül őket…
Már a vonat szalad velük visszafelé… Elhagyták a francia határt, a vonat éjszakában dübörög. – Neked könnyű – szólal meg Barabás. Te azért még visszamehetsz. De én már idekint fogok meghalni.”

De addig még van idő: közben Jani végez, Afrikában vállal mérnöki munkát. Albertine-nel szakítanak. Hamarosan viszont Klári az, aki bemutatja szíve választottját a családnak… És francia szerelmének a családot:
„- Ez a családom, Raymond… Jóságos, okos és derék emberek, és én azt akarom, hogy megszeresd őket. Ez nem lesz könnyű, mert mások, mint te. Sok minden adódik majd, ami különösen fog hatni rád – hogy mi, azt én meg se tudom mondani, mert rám nem hat különösen. Ilyenkor mindig szólnod kell, hogy mi meg tudjuk magyarázni, te pedig megértsd és megszokjad… Bennünket nagyon sok megaláztatás ért, mióta itt lakunk… kis megaláztatások és nagyok… mint minden idegent. Kicsit neked kell jóvátenned ezeket is. Arra kérlek, hogy légy türelmes…
Raymond meghatottan fogadkozik. Mint legtöbb honfitársa, ő is tud egyszerű mondatokban szívhez szóló lenni…
Raymond köteles minden második estéjét a halászó macska utcájában tölteni. Eleinte a szép nyári esték nevében tiltakozik, de aztán rájön, hogy csókolózni itt jobban lehet, mint a Szajna-parton…, az emberek pedig, a család és barátai, mindent egybevetve egészen mulatságosak…
Klári mosolyog, tudja, hogy Raymond titokban az egész társaságot kicsit bolondnak tartja. Nem baj, gondolja magában, még mindig jobb, mintha idegen állatfajnak tartaná őket.”

A végső tanulságokat Annus próbálja levonni magának. Aki, a jelek szerint, társtalan marad. Igaz szerelme korábban meghalt egy balesetben, újabb kapcsolatra már valahogy nem vágyakozott.
„Itt élnek egymás mellett, csupa haszontalan élet… Néha leszakad valaki. Jani is idegen világrészbe menekült. Klári – Klárinál talán másként lesz Facsemetét is csak bizonyos korban lehet átültetni, később már nem fogan meg. Klárinak talán szerencséje volt, és nála ellesték a jó pillanatot. Klári hétéves volt akkor, Jani kilenc. Lehet, hogy két év is számít. Talán két hét is, ki tudja. Bonyolult dolgok ezek… Nem lehet megmondani, mennyi az az idő, ami már visszafordíthatatlan…
Klárinak talán gyereke is lehet majd. Eltalálták a döntő pillanatot. A többiek? Jani Kongó dzsungelében, Pia Monica dél-amerikai lebujokban, ők maguk a halászó macska utcájában, Párizsban és szerte a világon? Valószínűleg mindig ez az arány. Valószínűleg mindig is ez volt az arány elszármazottak, számkivetettek, emigránsok között, ez volt az arány, és mindörökké ez marad. Egy-kettő sátrat ver az idegen földön. A többiek? Elmúlnak, lassan és nyomtalanul.”

Földes Jolán regénye, természetesen ennél jóval több. Erre akkor ébred rá igazán az ember, amikor akaratlanul is összeveti saját élettapasztalatával. Valahogy mindenkinek akad holmi közeli-távoli élménye vagy legalább nexusa a kiszakadással, a gyökértelenséggel kapcsolatban. Amely ma újra határozott, megkerülhetetlen korjelenség.
Az író pedig mindvégig hű marad közvetlen, egyszerű mesélő stílusához. Amire elég csak odafigyelni, hogy a történet tanulságai megmaradjanak bennünk. Olyan az egész, mint egy jól megkomponált melódia. Végtelenül hajlékony és makacsul vissza-visszatér. Nehéz tőle szabadulni. Minden bizonnyal, ebben rejlik a könyv mindenkori sikere. Meg talán abban, hogy a kivándorlók, a számkivetettek ügye valahogy egyre inkább a negatív hírekben szerepel. Nem elhanyagolható mennyiségei ők az emberiségnek, mégis mindig az élet, a helyi társadalmak peremére szorulnak.
Megannyi furcsa fantom – halászó macska – egy néptelen, barátságtalan folyóparton…

Csíkszereda, 2016. június 17.

Cseke Gábor

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész, 2. rész

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ