Plasztelin perforál: Kilencévesen – 3.
Cselényi Béla igen plasztikusan írta le plasztelin-élményét kilencéves korából a Káféban, Elekes Ferenc szinte a szociográfus szemével válaszolt rá: hogyan gazdálkodott ő Siménfalván ugyancsak kilencéves korában. A Káfé (kafe.hhrf.org) perforál rovata is erről kérdez: mit csináltál, s abból, amit csináltál, mire emlékszel kilencéves korodból?
A beérkezett szövegeket folyamatosan közöljük a Káfé oldalán.
(Salma Gulyás figurái)
Kilencévesen, mint az a képen is látható, nem tudtam, mire való a kengyel, de a pisztoly már jól állt a kezemben, a Gyilkos-tó környékén lovagolva…
Szemüvegem még nem volt, és bár nem láttam jól a táblát, nem akartam pápaszemes bagoly lenni, így csúfoltak nem sokkal később, s pápaszemes maradtam egy életen át. A pápa VI. Pál volt, 1966-ot írtunk, akkor lettem elsőáldozó, és az ünnepi misét követő szeretetuzsonnán még a közös ima előtt beleharaptam a süteménybe – úgy gondolom, azóta is e bűnöm miatt ér minden szerencsétlenség. Zongoraórára is jártam Dőry Margit nénihez, bár nem volt zongoránk, de úrinőt akartak nevelni belőlem – hiába. Egy darab csomagolópapírra rajzolta le anyám a fekete-fehér billentyűket, azokon gyakoroltam a konyhaasztalon. Pionír is tán ekkortájt lettem, utáltam a nyakkendőt és mindent, ami ezzel volt kapcsolatos. Az iskola mellett nem jártam sehová, csak a könyveket bújtam, rajzoltam meg a tévét néztem – a magyar tévét, határ menti városban élvén, fel sem tűnt volna, hogy nem Magyarország, ha nincsenek románórák a suliban, mert 1966-ban még minden szomszéd magyar volt – és élt. Később ez megváltozott. A Táncdalfesztivált nagyon szerettem, sok dalt betéve tudtam, Kovács Katival együtt én se lettem azóta se senkinek a játékszere, de még most is Hol jár az eszem, ha a csengőt figyelem, és általában Jól érzem magam, csak a zsebpénz lenne több. Tudtam, hogy sose leszek olyan felnőve, mint nőideálom, a főszerepet alakító Raquel Welch az Egymillió évvel Krisztus előtt című 1966-ban készült filmben, amelynek címe a hazai mozikban természetesen nem ennek tükörfordítása volt, hanem Loana.
Debreczeni Éva
***
Cseke Gábor válasza:
Kedveseim a 9 évesek nosztalgiavonatán!
Ha azt a 60 évvel ezelőtti időt kell felidéznünk hangulatában, akkor én most csak két versre hagyatkozom, amelyek majd mindent elmondanak helyettem, amit mondhatnék és amin túl már nincsen semmi a szívemben.
Az egyik vers a Kosztolányié (bár idézhettem volna még néhányat a Szegény kisgyermek panaszai-ból), a másik pedig saját szerzemény. Remélem, nem tűnik szerénytelenségnek, hogy egy lapon próbálom magam szerepeltetni az igen tisztelt Mesterrel, de hát itt, a Káféban már annyira összekeveredtünk, élők és holtak, vének és fiatalok, fiúk és lányok, hogy figyeljünk inkább a művekre és a gondolatokra.
2010. nov. 2.
*
Kosztolányi Dezső
Akárcsak egy kormos szénégető,
(A szegény kisgyermek panaszai-ból)
Akárcsak egy kormos szénégető,
fekete az apám és szigorú,
nem csókol meg, sohase nevet ő,
a homlokán titokzatos ború.
Mért nem beszél? Mi szótlanul eszünk,
s ő fölkel és a csillagokba turkál
egy hosszú csővel, a temetőútnál,
de sose mutat csillagot nekünk.
Csak nézem őt. Körötte száz csoda,
korongok, mérgek, kémszerek pora.
Olyan tudós, erős, akár az Isten.
Ha nála aluszom és a homályon
lidérceket idézek, szinte várom,
mikor zörget rablókéz a kilincsen,
hogy összetörje és vadul lelője…
Úgy szeretem s félek vacogva tőle,
és félek, hogy egyszer a fegyverével
ennen koponyáját loccsantja széjjel,
vagy elmegy innen, nem jő sose vissza,
s vérben, halálban omlik el a titka.
Ha elmarad, virrasztva sírok éjjel.
Ilyenkor kimegyek.
Az udvar alján
kel az újhold – oly vézna, furcsa, halvány –
olyan, mint egy arcél. Oly hallgatag,
akár apám kemény és sárga arca
egy fekete keménykalap alatt.
*
Cseke Gábor
gyermekkor
derékig ködben
térdig gyomban
állig emlékben
foszló kékben
dombok
keletlen agyagcipók
nyomok
ormótlan agyagcipők
a fák
nyesetlen gyönge szárnyak
füvek
gubancos őszi hajszálak
apák
kérdőjelek az időben
anyák
halkuló darvak elmenőben
házak
kopott festékű kockák
dalok
vékony füstölgő illatocskák
hűség
síró kutya lánca
szükség
boszorkányok tánca
állig ködben
derékig gyomban
talpig emlékben
foszló kékben
Csángóföldön - kilencévesen • Fotó Barabás Zsolt
Pusztai Péter rajza
2010. november 3. 06:23
Ez az egész mostani nyavalygás abból a megállapításomból indult ki, hogy „manapság még csak érzékenységet sem fedezek föl a mai fiatalok nagyobbik részéről, például a kemény, kétkezi munka iránt.” És hová jutottunk ? Oda, hogy ez a téma föl sem merül már. A Plasztelin perforál logó jellegű képe plasztelin-figurákat ábrázol, s a megjegyzések is messzire elkerülik az alapvető kérdést. Debreczeni Éva például azt írja :”Kilencévesen, mint az a képen is látható, nem tudtam, mire való a kengyel, de a pisztoly már jól állt a kezemben, a Gyilkos-tó környékén lovagolva…” Gulyás Miklós arra emlékszik, hogy Óbudán „A kis kert füvét fizetett bácsi kaszálta.” Láng Zsolt írja, hogy „kilencévesen hazudtam először. azt mondtam a tanító néninek, hogy megcsináltam a házit, csak otthon felejtettem a füzetet.” Keszthelyi György :”Akkor határoztam el, hogy azt a tanítónőt bosszúból kegyetlenül meg fogom dugni.” Na, itt már fölbukkan egy kis fizikai munka !
Úgy látszik, teljesen mindegy milyen kérdést vet föl az ember, mindenki mondja a magáét, azon az alapon, hogy ő is volt egyszer kilenc éves.
2010. november 3. 06:58
Na de Fricikém, a világ sosem forog úgy, ahogy azt mi a legjobban szeretnénk. Megvan annak a maga régulája, s ha tetszik, jó, ha nem, úgy is jó. A felkérés keringőre nem úgy szólt a Redaktor részéről, hogy tessék a fizikai munkáról írni, hanem hogy mire emlékezünk 9 éves korunkból. Persze, hogy mindenki a magáét mondja. Kiét mondhatná? Meg aztán: miért kell valamit fölvetni? Ha az olyan horderejű dolog, fölvetődik ő magától! (lásd a világválságot…)
2010. november 3. 07:28
Már olyan világot nem hinném, hogy teremtett a Fennvaló, amelyik Fricinknek tetszene… akárhogyan is lenne.
Gergely Tamás az a valaki, akinek mindenről más jut az eszébe – és ezt járja körül. Tényleg nem sok köze van a fizikai munkához mindannak, ami a megkérdezettek eszébe jut kilencéves korukról, mert viszonylag kevés gyermek dolgozott ebben a korban – manapság meg tiltják ám nagyon és büntetik azokat, akik gyermekeket dolgoztatnak….
Ám ma én sem emlékeznék itt ehelyt, ha eme szép új világ hajnalán nem írtam volna egy dörgedelmes cikket arról, hogy a szellemi munka is munka ám – válaszul egy becsületes, tisztességes szobafestő forradalmi cikkére, hogy mostmár ugyan az összes ingyenélő mérnököt ki kellene ebrudalni – netán elintézni, mint Ceausescut… mert csak az dolgozik, aki a két kezét bemocskolja és izzad. Még az „átkosban” is nagyobb fizetése volt egy villanyszerelőnek, mint egy mérnöknek, nem beszélve a bányászokról. A szellemi munkáról azóta valóban kiderült, hogy csupán szórakozás – eszerint is fizetik.
2010. november 3. 09:04
Apropos Szegény kisgyermek panaszai: Apám órásboltjának államosítása után az állami órásvállalatnál kezdett dolgozni. Egyszer lelkesen jött haza. Betért egy hölgy a boltba. Megállt az órája. Kis hiba volt csak, és apám percek alatt megjavította. Ilyenekért sohasem kért pénzt és ezt a szokását az állami vállalatnál is megtartotta. A hölgy megköszönte és hozzátette: Kosztolányi Dezső özvegye vagyok.
2010. november 3. 09:14
Csakugyan, minek kell valamit fölvetni ? A nagy horderejű dolgok maguktól is fölvetődnek. Például a plasztelin, s a celebek. Hol jár az eszem ?
Ímélen küldtem Évának egy linket, amelyben van egy kis videó, egy nyolc éves pásztorlányról, akit úgy hívnak, hogy Balázs Izolda. http://www.erdely.ma/mozaik.php?id=75602&cim=egy_nyolc_eves_pasztorlany_hetkoznapjai_video
Éva nem tudta megnyitani. Kár. Pedig jól elfért volna a Kaféban. Ilyen ócska ötleteim vannak !
Nem tudtam eddig ” hogy a szellemi munka is munka ám”, most már tudom. Halloween, most múlik pontosan a mi mindennapi Cohenünk, jútubunk, amíg az agyunk is perforál.
Egyszer egy kopasz borbély hajnövesztő kenőcsöt ajánlott nekem.
2010. november 3. 09:15
A Gulyás Miklós története pedig szép történet !
2010. november 3. 09:57
Juhász Gyula április 4-én született, mint én. Ez a tény — tragikus sorsa ismeretében — azt hiszem, eldöntötte, hogy ne jelentkezzek teológiára, ő ugyanis teológusként kezdte és tragikusan végezte. E dilettáns “sorsanalízis” mellett eszembe jut, hogy ő csak azt dicséri, a munka anyját. Nekem is gyakran eszembe jutott a munka édesanyja, amikor 8 éves korom előtt anyám felkeltett reggel hét, negyed nyolc körül. Szólt a foszforos szovjet vekker: fel kellett kelni. Idegen emberek közé kellett menni; megkövetem minden osztálytársamat, de ebben a pillanatban ők is az “idegen emberek” halmazát alkották.
Egyszer valami rendezetlen étkezés és az iskolába menetel szorongása megtette a magáét, és padtársamnak bevallottam, hogy baj történt. Tanácstalan megértést színlelt; majd bejött a tanító néni, és X.Y. elsőnek jelentkezett:
— Tanító néni, Cselényi odacsinált.
Hát EZ a “munka”. Számomra ez: TALÁLKOZNI AZ ELIDEGENEDÉSSEL. Vagy az, hogy a játékgyárban a W.C. előcsarnoka volt a társalgó. A kolozskorpádi Ion Pop volt a munkatársam (* Kolozsvkorpád (Corpadea), 1920. I. 1.–[… ?]). Négyen voltunk munkatársak: 4 szakképzetlen szaki: a rangidős Pop, aztán a kisnövésű David, a szintén korpádi Bojan, végül én, a 19 éves újonc, sovány fiú, magyar, de rendes. (A kolozsvári Arta Jucăriilor játékgyárban 1974. szeptember 19. és 1975. március 22. [?] között dolgoztam, mert kötelező volt — a végül elmaradt felvételi előtt). Feladatom a becsomagolt anyagok (Hollandiának, Angliának, Svédországnak, Olaszországnak[?] szánt fajátékok szállítása volt az összeállítóból az anyagraktárba, amely a szárítóműhelyben volt). “Mindenki tudja”, hogy a legnehezebb munkadarab/nyersanyag a SZEG. Beszélgettem hát Poppal, (ki tudja, él-e szegény; Maria nevű leánya a Mioriţa eladónője volt…) Tájékozott ember volt. Négy elemit végzett, de tudott annyit, mint egy 8 osztályt végzett, jó eszű fiú, s dicsérte a tanítóját, aki megtanította őt, hogy Petőfi nem csak a magyaroknak akart szabadságot, hanem mindenkinek. Megkérdezte egyszer tőlem, hogy tudom-e, hány kilométerre van Kína. Gondolkoztam…; először elvétettem, aztán megsaccoltam, hogy 9 km-re lehet.
— Multe mai ştii, măi, Belo! — mondta Pop a játékgyári W.C. előcsarnokában. Megvolt benne a falusiak alázata, a munkások tartása, de a potenciálsi egyetemista-kötésű fiatalember tájékozottsága iránti tisztelet is.
Egyik alkalommal szól Bojan, hogy ő már menne (Daviddal), de vár még ránk egy (lapos) szegesláda. Jól van, intett szórakozotta Pop, és beszélgettünk tovább. Aztán nekünk is kezdett eljárni a munkaidő, s végezetül még el kellett szállítani a szegeket. Pop ekkor még csak 54 éves volt, de kb. egy rosszul karbantartott pesti 65 éves egészségügyi paramétereit mutatta; (egyébként hosszú életet ígérő, dinári típusú ember volt, inkább magas, keszegsovány, fakuló borosta, kék munkaruha, svájcisapka). Nehezen battyogott, mert a háborúban pár lábujja lefagyott. A magyaroknál volt tüzér. Reflektorral kellett világítania ellenséges repülőgépeket.
— Acolo nimeni nu mi-a spus “büdös oláh”! — emlékezett nekem kritikai nosztalgiával a W.C.-ben.
Nos hát, feltápászkodott Pop, mint egy öreg vizsla, fájlalva minden reumás tagját, majd a folyosón lehajolt a szegesládáért. Bizony balgaság volt Bojan földijét elengednie, hiszen…
… nekiveselkedik Pop a szegesládának, komótosan lehajol, megfogja a szélét, megemeli vagy 15°-ban, aztán arca eltorzul, mint nagybátyám vizslájáé, majd hallatlan világfájdalommal felkiált:
— Curva d’e Bojaaan!!
[kurvá gyé bozsaaan!].
2010. november 3. 11:17
Milyen jól mesélgetünk, szinte már az alapkérdés sem fontos, hát nem jó ez? Ezek szerint perforálhatunk tovább…
2010. november 3. 12:40
Akkor: mi volt az alapkérdés?
2010. november 3. 15:41
Talán ez: hány óra van Kolozsváron, mikor Siménfalván delet harangoznak…
2010. november 3. 17:14
Vagy talán ez : mikor háborodtok már föl ti is a kirekesztett kapunk miatt ?
FERIFORMA, elekesfrici.blogspot.com
2010. november 3. 18:50
Versem a szerkesztőben megadta a kilenc éves kor felidézésének kedves ötletét. Minthogy úgy láttam, hogy a kissé kosztolányis elmerengés kissé nőiesnek vagy súlytalannak hat, hajlottam rá, hogy „közkívánatra” (?) / E.K. közkívánatára (?) eltérjek a témától, s ábrázoljam, milyenek voltak a fizikai munkával kapcsolatos DUR észrevételeim. Úgy érzem, hogy aki a fizikai munkát CÉLNAk tekinti és nem ESZKÖZNEK, az a Biblia helyett megelégszik Az ember tragédiája utolsó sorával, meg azzal, hogy „[…] e küzdés maga”. Ez ellen közvetve már Tamási Áron is fellázadt a Rendes feltámadásban. Nem azt szeretném, hogy mások is kék pisztolyt csodáljanak, mások is sütőtököt dobjanak a plafonra, hanem, hogy mások számára is fontos legyen maga a gyermekkor.
Mért szeressem ÖNMAGÁÉRT a veríték szagát? A világ a verítéktől a testápolók felé fejlődik, s ezt a fejlődést sem valláserkölcsi, sem szokásjogi alapon nem fogom visszafejlődésnek nevezni.
Sokat rajzoltam gyermekkoromban. Nálunk volt egy széki leány (vagy siklódi? györgyfalvi? jegenyei?) és elmondta, hogy ő is szépen tudott rajzolni, de az édesapja nem engedte, (hogy „dolgozzon”). Nem tudom szeretni és nem akarom megérteni az ilyen apát. Ennek a városi változata az, aki nem engedi le gyermekét futballozni, mert az utcakölyköktől semmi jót sem tanul. Úgy érzem, hogy a határhelyzetek nem szentesíthetik a gyermekekkel szembeni drákói szigort.
Megkérdezném Elekes Károlyt, hogy voltak-e örömteli, kellemes, könnyed pillanatok a gyermekkorában. Mert ha nem, (minthogy kiölte belőle a MUNKA), akkor meg is jött a válasz: aki teheti, a lélek szárnyalását választja, és ezért kerülik a humortalan munkát, a kiégés eszközét. Az az érzésem, hogy az értelmes munka nem humortalan, ahogy a jó pap nem kenetteljes.
2010. november 3. 21:11
Jó, jó, de ki az az Elekes KÁROLY…????:-)
2010. november 3. 22:13
Fricikém, úgy is, mint Károly (?). Én biza tiltakozom a te kirekesztett kapud miatt, mert már olvastam róla a blogodban – (én voltam a szatmári látogatód), és néztem is, micsoda kínai falat húztatok ti a kertetekben…? Aztán kiderült, hogy nem is ti, hanem a község, a falu nagyemberei. Már én megértem, hogy az árvíz ellen védekezni kell, de hogy lehet azt megengedni, hogy elvegyenek a kertetekből s ráadásul a kaputokat is kívülrekesszék? És mindebbe telefonon te beleegyeztél. Hát Fricikém, nem szabad látatlan dolgokba beleegyezni, mert bedugják a kertedbe a lábukat a farkasok, majd utána jön az egész pereputty. Igenis, húzzanak az ő saját földjükön kerítést, építsenek gátat két méterrel odébb, vagy csináljanak rá egy kanyart, ami kikerüli a ti kerteteket. A föld is a tiétek, a kapu is a tiétek, hát hogy lehet ezt megengedni?
Fricikém, téged átvertek. Kiraboltak. Ez ellen én tiltakozom, de avval maradok. S mit ér az a kis betonkerítés, ha jön a vörösiszap…??? Mert suttyomban majd még ülepítőt csinálnak ott, a falon túl… brrr!!
A köves sztorit is olvastam, igen sajnálom testvéred balesetét. Nem kell mindent saját kézzel csinálni, cipekedni – persze pénz kell hozzá, de a polgármester se saját kezével húzta oda azt a betonfalat. Ti meg hordassátok haza, ami a tiétek – ameddig lehet. Mert itt mindent ellopnak. Még az emlékeket is!
2010. november 4. 09:12
Éva drága,
Elekes Károly nem más, mint az én testvérem, egy szimpla Munkácsy-díjas festő, Pesten él persze, hol élne, elment még a régi időkben, fiatal, 51-ben született, Google bácsi mesél róla, ha megpiszkálod az orrát. Cselényi pedig valószínűleg elírta a nevét, összetévesztette velem, nem baj, engem össze szoktak téveszteni sokféle emberrel, például góbénak is neveznek, holott ha van világpolgár a világon én volnék az, egy elhúzódott világpolgár, épp most rajzolja meg portrémat egy fitneszedző magyarságkutató, aki most született tegnapelőtt, vagyis 75-ben Segesváron, én onnan látszom a legjobban, Segesvárról, meg Japánból, meg Németországból, Tamási nem látott messzibbre a köldökénél, főleg előre nem látta, milyen lesz a mai székely ember,na, ennyi elég, köszönöm, hogy együttérzel a kapunkkal, persze, hogy levágják a kertünket, hát demokrácia van, nem úgy, mint némely eldugott részén a világnak. Mért, hát Szatmáron nincs demokrácia ? Ott nem vágják le a kerteket ? Mert ha akarják, bizonyosan levágják !
Szia !
2010. november 4. 12:16
Azt kérdezi ez a jó Cselényi Béla, hogy „voltak-e örömteli, kellemes, könnyed pillanatok” a gyermekkoromban. Bizony, voltak, Béla. De kizárólag értelmes munka után: kaszálás, kapálás, szántás, szénahordás, cséplés, favágás, mindenféle nehéz, de értelmes munka után. Nem is tudom, miért nevezzük „értelmes” munkának a munkát, amikor nyilvánvaló, hogy csak annak van értelme, nem az értelmetlennek. Mert ki kaszál olyan füvet, amit nem kell lekaszálni? És ki szánt olyan földet, amit nem kell fölszántani?
Milyen érdekes: otthon nem szoktunk a munka értelméről beszélgetni. Most, világításkor a 97 éves anyánk ebédje után megjegyeztem, milyen jó itthon, Mama! Erre ezt mondja Mama: „- Emlékszem, gyermekkorodban hányszor mondtad esténkint, mezőről hazajőve, milyen jó, hogy van este! És milyen jó, hogy van ágy. Ha nem lenne este és nem lenne ágy, mi reggelig dolgoznánk. Ilyesmiket mondtál, de sokszor, fiam! Most meg, hogy jó itthon!”
Majdnem pontosan idéztem Mamát.
Szívesen társalgok e témáról veled, Béla! Olyan, mintha egy távoli csillagról érkezett lénnyel beszélnék arról, hogy milyen szokások vannak mifelénk.
Egyszer (Johnson idejében), távoli városból érkezett haza apám testvére, Miklós. San Francisco-ból jött, utaztunk a buszon Székelykeresztúr felé és látta,hogy a vidékbéli, velünk utazó asszonyok egy része zoknit, szvettert, valamit köt utazás közben. És Miklós, a Májk megjegyezte: ezek az asszonyok megbolondultak? Hogy még a buszon is kötnek? Nálunk, Amerikában, aki utazik, kinéz az ablakon és gyönyörködik a tájban. Mondtam neki, nem olyan érdekesek a mi tájaink, sehol semmi vízesés, csak mezőt látni, s azt látnak eleget. Nem jött létre köztünk igazi „kommunikáció”.
Ezt írod: „A világ a verítéktől a testápolók felé fejlődik, s ezt a fejlődést sem valláserkölcsi, sem szokásjogi alapon nem fogom visszafejlődésnek nevezni.” Erre azt mondom, a munka nem jár föltétlen azzal, hogy izzad az ember. Ezek a zoknit kötő asszonyok sem izzadtak a buszon.
Ezt is írod: „Az az érzésem, hogy az értelmes munka nem humortalan, ahogy a jó pap nem kenetteljes.” Jó az érzésed, Béla! Mert megfigyeltem, épp munka közben jön elő sokszor a jó humor. Szomorúan, lesütött fejjel nem is lehet dolgozni.
Más: érdekes naplódban olvastam, hogy sokszor sétáltál apáddal. Csak úgy. Na, látod, én soha egy lépést nem tettem apámmal a séta kedvéért. Kivéve a vasárnapokat, amikor eljártunk a rokonokhoz, beszélgetni. Bárhová mentünk, mindig mentünk valamiért. Vagy vittünk, vagy hoztunk valamit magunkkal. Ha nem mást, a gondot: hogy megszáradt-e a széna, felborította-e a szél a boglyákat, ilyesmit.
Most is úgy van otthon: ha például valaki elmenne hazulról hétköznap, csak úgy, sétálni, azt mondanák róla, dilló, meghibbant szegény, mert dologidő van. Vagy ha nem dilló és nem hibbant meg, akkor valami úr lehet, vagy idegen, aki sétál a faluban.
Szerintem a szellemi munka közeli rokonságban van a fizikai munkával. (Te nem szoktál olykor könyvet vinni magaddal a vécére? Hogy ne üldögélj ott tétlenül?) Mi az, hogy szerintem, mikor maga Tolsztoj is egy időben váltogatta a munkát. Volt, amikor írás helyett a fizikai munkát választotta! (Le is nézték ezért, ugye, mert nem illett hozzá.) Így cselekedett Kiss Zsiga tanár úr is a falunkban, aki a fejedelem Székely Mózes házában lakott és hatalmas kertje volt: művelni kezdte a földjét. Azt mondta, nincs szebb dolog annál, mint amikor az ember a földet műveli. Akkora répákat termeszett, hogy eljöttek Bukarestből a miniszterek, megcsodálni. Nem folytatom, Béla. Voltak örömteli, kellemes, könnyed napjaim is gyermekkoromban. Nem tudom, mi az, hogy „a lélek szárnyalása”, amit választania kellene egy értelmes embernek. Ez a szárnyalás nekem roppant gyanús, megfoghatatlan valami. A szót sem értem. A jelentését nem. Hát csak szárnyaljanak a madarak Béla. És a nagy szellemek, Béla.
Máskor pedig nyugodtan összetévesztheted nevemet a Károlyéval. Egyek vagyunk mi minden gondunkban.
Ölellek, Béla!
2010. november 4. 12:29
Most veszem észre : kár, hogy ezeket a megjegyzéseket nem lehet sorjában követni a Káféban ! Egyik itt, a másik ott. Kinek van ideje, hogy ezeket összeterelje ? Mert nem is olyan érdektelen már, mint ahogyan gondoltam. Addig is, bogarászunk. Vagy lépünk egyet előre, kettőt hátra. Ez valami táncmozdulat, azt hiszem…
2010. november 4. 12:33
Dehogynem lehet, Fricikém, csak jó helyen kell nyomogatni…:-))) Sorozatban vannak föltéve a Tamás által kiküldött kérdésre a válaszok (Plasztelin perforál: Kilencévesen), de a Kommentnek nevezett hozzászólások meg mindig ott vannak, az alatt a fejezet alatt, ahova a hozzászólók beírták. A hozzászólókat nem lehet rábírni arra, hogy máshova írják be a hozzászólást, mint ahova akarják… De ha valaki kitalálja, hogy másképp hogy is lehet, akkor megcsináljuk. Már lassan több a hozzászólás, mint az eredetileg küldött anyag…
2010. november 4. 12:34
Na és annak, aki nem tudja, mi „a lélek szárnyalása”: van, ugyebár, maga a szár, és jön a lélek, és nyalja. Ez a szárnyalás. Csak nyomdahiba ne legyen belőle, mert akkor mást nyal a lélek….:-))
2010. november 4. 12:39
Nem baj, ha több ! Legalább most az egyszer legyen Tamásnak igaza ! Drukkolok neki.
Ezért jó ez a Káfé. A szabadság szele járja át. Hogy miért nem jó a Káfé, arról is nyithatunk egyszer egy fejezetet.
2010. december 2. 11:57
Kedves Elekes Ferenc (Frici)!
Abban a dugásprojektben nyomát sem vélem felfedezni fizikai munkának, mondanám, füstbe ment terv volt. Meg aztán jóval később, visszaemlékezés hatására fogant meg bennem a gyilkos(üdvözítő?) szándék.