Cigány Cuka velőtrázó, vadméz ízű, cunás-pucás, játékos szeretkezési csókjai után – még a csúfságos-csúf, szentpáli szipírtyó-vén, kétpúpú Pungulicánét is más szemmel néztem, pedig csupa bibircsókos, sült-fekete, keményre aszalódott szilvaíz volt az arca. A szeme nyüves kökény. Száraz seggvakaróból font gyöngy csüngött a nyakán. Vadsalátát, sózsnyát vegyenek, rikácsolta kék denaturált-szeszes torokhangon. Azelőtt én is csúfoltam őt a barátaimmal, Lázár Lázárevics Kálomin kívül, Kukuri Szabó Gézúval, Biszijog Paprika Jancsúval, Esztihalmágyi Ostoros Lajcsóval, Égbetrappoló Sunyúval, Purc Bálind Lackóval, Alszegi Huszár Babóval, Kujtorgó Barabással, a pakulár Guci Niku Viktorral és másokkal. Sapkánkat a térdünkre tettük, egyik kezünkkel tartottuk, a másikkal a sapka fölött körözve visibáltuk: Pungulica-pungulici, prrrrrrrrr! Na, csak ennyi kellett neki. Szedte le az eget, és! Mutatta, csapkodva mutatta, hogy hová menjünk, mit nyaljunk ki. Lupuhintáztatta (körhintáztatta) a köntösét, nem volt fersing alatta, még bugyigó se. Soha. A Cigány Cukás eset másnapján kiszálltam a kórusból, hazafutottam – a mart alatt, behívtam a még őrjöngő Pungulicánét, nagy karéj kenyeret, kolbászt, lisztet, szalonnát adtam neki. Egyből lehiggadt. Senki sem volt otthon, mindenki a mezőn ténykedett. Lementünk a pincébe. Én még nem tudtam bort szívni, ő tanított meg.

Nagyot húzott az üvegből, újratöltötte. Bepárásodott a szeme, az a csipás-sárgás, ciberés – ráncos kézfejével törölgette. Jó gyermek vagy Kicsi Gyárfás, jó biza, igen biza, de még mennyire, mondta üveges, csikorgó hangon, és homlokon pusszintott. Máskor is jöjjön, mondtam neki megszeppenve. Jaj, te arany, te arany, segiccsen a Devlá, imádkazam éretted, simogatta az arcomat – csípős túrószagú, szúrós tenyerével.

…Vagy! Ott volt a „Mennybil a’ angyal”, cérnavékony hangon kántált, nemcsak karácsonykor, kántált ő mindig, tavasszal, nyáron, ősszel, névnapokon, mulatságokon, vendégségekben, húsvétkor. Élvezték a hallgatók, adtak neki ezt, azt, néha még alamizsnát is. Hólyagos kék, nem nagy, inkább kimeresztett, apró szeme volt – savanyú-sovány, ráncosodó arcába csirizelve; és még így is, mintha kotyogott, zörgött volna benne. Ő viszont délceg-egyenesen járt, koslatott, szálkás-szikár deszka-derékkal, nem cipelt púpot a hátán, mint a göcsörtös szilimán Pungulicáné. Szentpálról jövögetett át még tél víz idején is Magyardellőre.
Ki a szeretőd te, kérdezték a legények virágvasárnap, templomozás után, a cinterem mögött. Ku-ku-kurátar Ánti és Araszfagságas Jáská vót az én sze-szeretőm, mondta mamlaszul, csontra aszott, száraz, semereges bőre véraláfutásba borult. Kényszeredett, vigyorszerű mosoly mázolódott az arcára. Hogy csináltátok, mi? Ha megmutatod, kapsz egy lejt. Én is adok egy lejt. Én is, én is, szólaltak meg az ígérgető legények, és ő megmutatta. Ügyetlenül mozgott előre-hátra. Röhögték, de! Egyikük se adott lejt… Remegő, inas-szálkás, csöntörgés kezét kéregetve nyújtotta feléjük. Beleköptek. Nagyon megsajnáltam szegényt, de semmit se tehettem érte. Másnap viszont négy egylejes papírpénzt loptam ki – az elsőházban, a sifonér felső fiókjából – az összefogott szőttes törülközők alól, és a „Mennybil a’ angyalnak” adtam. Ennyit ígértek a legények, igaz? I-i-igen, nézte a pénzt, aztán engem nézett – véraláfutásos, bávatag szemével. Keresztet vetett – felém is, mint a kerelőszentpáli plébános a vegyes esküvőkön.

…Vagy! Ott volt a szép arcú, nyomorék Bufáné, a seggén csúszó, töpörödött cigányasszony. Időnként neki is loptam hazulról ezt-azt, főleg élelmet. Nem volt lába szerencsétlen fejének, tőből hiányzott mind a kettő. A háború kaszálta le, és! Mégis felcsinálták, állítólag egy magyar ember, a rossz nyelvek szerint, aki ráadásul nős volt – Csuvás Tulaj Laji, persze hogy tagadta, de a gyermek, ahogy nőtt egyre jobban hasonlított az apjára. Édesanyja hárászkeszkenőjét fogta, így jártak koldulni. Ritkán utasították el. Csuvás Tulaj Lajibá, mikor a felesége nem volt otthon, meglestem, két bugulyázott kupa lisztet töltött Bufáné nyaklós tarisznyájába, és a gyermek fejére barackot nyomott. Könny csordult ki az édesanya hunyorgó szeméből. Hirtelen szemerkélni kezdett, aztán gyorsan hóra váltott az idő, nem tartott sokáig, de ezt a korai havazást sose felejtem el. Felnőtt korom visszatérő álmaiban is sokáig ilyen nagy, kövér-pufók pelyhekben hullt a hó, egyre csak hullt, hullt a hallgatag szülőföld felett, úgy, mint akkor ott a kihalt, szikár, fagyos őszi valóságban – mégis melegséget sugárzóan. Fényesedő szürkeségben.

…Vagy! Ott volt a nyers-kék szemű, széplelkű, Néma Gyagya Lindus, akit! Jól megmocskolt a háború – egypár felszabadító katona képében. A húgát agyonverték, mert megharapta egyiküket, de! így is elvették a szüzességét a pufajkások, amíg meleg volt a teste.

Cigány Rúzsa Nunnú? – mintha nagyanyám lett volna, annyira hasonlított Mami nagyanyámra. A faluvégi sárviskóban tengette életét. Volt két lánya, Luli és Pendzsa. Ők „csak” arról lettek híresek, hogy senkinek sem álltak meg, se magyarnak, se románnak, se cigánynak. Rázánen, mondta egy szép nyári estvén Luli Mami nagyanyámnak, má azé jüttem, hagy csájan nekem egy fidreszt. Mit, te Luli? Fidreszt, fidreszt. Hát az meg mi a csuda, értetlenkedett Mami nagyanyám. Há má az ajan bigyigó es csecstartó, amive’ csinálam bé magam nyáran a Marasba’. Fürdőruha, te… Az, az, Rázánen, az. Nem sokat lubickolhatott vele szegény. Csontszuvasodásban halt meg – fiatalon. Pendzsával nem tudni mi lett. Sokat szivaroztunk együtt, a hazulról szajrézott szűzdohányból, de velük én se szeretősködtem, mindamellett, hogy időnként még bort is csórtam nekik – a hátsó pincénkből.

(Folytatjuk)

Forrás: Csingeráj. Szeretem a cigányokat. Dokumentumszerű novellaregény. Hungarovox, Budapest, 2015

Előzmények: 1. rész, 2. rész,