Megállítja a marhákat, és nem restell odamenni. Oda, oda. Ugyanis! Ott bóbitálta meg a fajén karcsú ifiasszonyt egymásután kétszer – házasemberként először, a Hegyen. A természet surgyéján (szalmazsák, matrac). Emlékezik.
Emlékezik az emlékezet, hogy otthon nem nagyon lehetett. Egy szobában aludt mindenki. De kinn a szabadban, ereszd el a bikát, mert! Az élet élet volt még akkor, nem műtrágya. Még ganéhordáskor is. Belemarkolt a harmatos barázdába, így mosott kezet, na és aztán! A csurdé földön. Éhomra. Míg a marhák az útszélén faltak vagy kettőt.
Hármat.
Négyet…
Úgy kantárosan. Csikorgott a gyep. Hersegett. Még a Nap se látta, olyan korán volt.
Hol volt, hol nem volt, de!
Volt.
Házasságuk hajnalán.
Naponta…
Hogy a pajtabeli haplás hágatásokról ne is beszéljek… Ott, a bikabornyú mellett, a friss szalmán. Vagy lábon. Mikor hogy. Nagyot szippant, vakarja a fejét: Holnap a másik helyre is elmegyek, azt is végigélem-mozizom – fordítva… Végig én, há mé ne. Me még a Rapó-tetőn is mindig reákuporodtam, reá biz én, hiába volt otthon a már külön szobában díszlett, szépen faragott, szerelem-ikres, puha ágy. Finom sarjúval töltött surgyé – vegyesen, aranyos sárga szalmarázattal. Az illat miatt vadvirágosítottuk bé a szép szálas szalmát. Törekesen, mint a rázottat. Hej, lume, lume (világ, világ)…
Csakhogy!
Kellemetes, legénységi idejéhez kötődő emlékezéseit mindegyre a falu baja keresztezte. A földügy. Arca borostás. Napok óta nem borotválkozott. Ilyen se volt még – ezidáig. Mintha ennek is Magyardellő lenne az oka… A foghíjasodó falu, hisz! A portákra idegenek költöznek, vagy bedeszkázzák, bádogozzák, rácsozzák a házak ablakát. Már az özvegyasszonyok is fogyatkoznak – nagymértékben, de mielőtt örökre elköltöznének, arra szorítja őket a szigorú sors, hogy bagóért adják el a bennvalót, a birtokot, ha még pár hetet-hónapot élni akarnak. És kiknek prédálják el a magyardellői földeket? Na, kiknek? Nem nehéz kitalálni. S akié a föld, azé a falu. Azé lesz. A más nyelvűeké. Mert nekik van több pénzük, lehetőségük. Őket támogatja az állam, nekünk pedig keresztbe tesz, sunyin, kiagyaltan, úgy, mintha egyenlőség lenne köztünk, holott egyenlőség csak az egyenlőbbek között van. És ez senkinek se fáj annyira, mint Vastaligának. Az öregasszonyok sorából pedig Vinkli nanónak. Csakhogy ő maholnap már járni se tud. Csak esetleg a nyelve. És az bizony pereg – üresjáratban, házi fonal nélkül, akárcsak az idejétmúlt orsó – eme műszálas világban. Még a föld alatt is…
Forog a jól karban tartott vastaliga fényes küllős kereke – a nagy barázdában, a kicsi a barázda peremén. Hajításnyira tőle három traktor szántja büszkén füstölögve a bérbe adott földeket. A magyardellői zöldes-kékes őszi ég alatt.
Nehezen szuszog, egyre nehezebben, főleg az eke hasította, tükrösített barázdák vége felé, amikor is a marhák minden forduló előtt felgyorsulnak – a gázpedálra patázva, mintha ez lenne az utolsó hórukk. Barázdáról barázdára. És ez az ösztön Vastaligában is ott munkál – a zsigereiben, mint minden földet túró parasztemberben, holott tudja, tudják – a marhákhoz képest, az arra való gazdák, hogy sosem ér véget a barázda, pedig! Egyetlen nehéz, de mégis rövid barázda az élet. E jaj-tekén. Az égi kék parlagot már minden szántóvető a másvilágon töri. Fordítja termőre… Az ugart.
Szánt Vastaliga, a csendes-kerek Csúp-tetőn szánt, közel az éghez, az ég felhőbarázdáihoz, mert most tényleg éppen úgy fest, mintha felszántották volna a Jóisten végtelen-kies birtokát.
(Folytatjuk)

Forrás: Csingeráj. Szeretem a cigányokat. Dokumentumszerű novellaregény. Hungarovox, Budapest, 2015

Előzmények: 1. rész, 2. rész,