A történet hőse, egy különös álmokat látó kisfiú, egy napon különös üzenetet vesz észre egy eléje hulló falevélen: „Szerezd meg a fényképet! Most csak te segíthetsz rajtunk. Hamarosan érte megy Potya!” Aztán megjelent Potya, az üzenet pedig eltűnt. Potya kikacagta a kisfiút értetlenségéért, majd elmagyarázta,miért van szükségük a fényképre, amit a kisfiú apjától kellene megszerezni. Potya meggyőzi erről a kisfiút, de el kell terelniük az édesanya figyelmét.

Tikka édesanyja a konyhában éppen mosogatott. Ki sem látszott az edények közül. Illatszer terjengett egészen az előszobáig. Az antik falióra gongja éppen megszólalt. A kisfiú oda se nézett, de felgyorsította lépteit.
– Te, és mégis miféle varázslat az? – szólt hátra halkan, habár nem tudta ott van-e még a manóféle, vagy esetleg valami varázslattal már a szobában várja őt. Csak amikor becsukta maga mögött a súlyos tölgyfaajtót, akkor nézett maga mögé. Potya ismét előkerült a semmiből.
– Az nem is varázslat igazából, de nevezhetjük annak is. Arról van szó, hogy képzeld el, örök béke, nyugalom, csupa szeretet és jóság, szépség lenne egyszer a világon. Gondolod, ezt hagyná valaki? Valakik például, akiknek nagyon is érdekük, hogy a világotok, mondjuk, így maradjon, sőt rosszabb helyzetbe kerüljön. Tudod, hányaknak érdeke, hogy gonoszul irányítsanak mindenkit? Mert ha szándékosan bajt okoznak, egészen a háborúkig elmennek, sőt, azon is túl, és mindig ellenőrzés alatt tarthatják az emberiséget, a világot. Azt hirdetve közben, hogy ők csak jót akarnak. De láthatod, kisgyermekként is érezheted sokszor, mennyire elharapódzott a gonosz, az, ami rossz. Ami erőszakos, ami nem jó senkinek. De mégis ez van. Ha a képdobozotokban és egyebütt jó dolgokat mutatnának, képzeltél bele, milyen lenne a világ? De nincs ilyen, ott nagyrészt a rosszat, az állandó harcokat, az erőszakos dolgokat, a bosszúállást mutatják, sokszor egészen szépen csomagolva az egész történetet. Ennek a gonosznak az a legfőbb célja, hogy a jóság, szépség, a szeretet legkisebb írmagját is kiirtsa mindenhonnan. Mert a szívekben, ha nem marad jóság, csak kiégett bábokká leszünk. És ez csak a kezdet egy rémuralomban. Ezt akarjuk megváltoztatni, megállítani. Visszaállítani azt, ami velünk, veletek született. És tudod? Évezredekig néztük, miként teszi tönkre a természetet maga az emberi kapzsiság. Ősi törvényünk megtiltotta, hogy beleavatkozzunk a világ dolgaiba. Visszavonultunk. Eltűntünk az emberek szeme elől. Csak a meséikben léteztünk ezidáig. Mert valaha együtt, egymás mellett éltünk… Az Anyatermészet szólított meg minket, jobban mondva jeleiből láttuk, értettük meg, hogy tenni kell valamit. Nagyobb a baj, mint gondolná azt valaki is. De szerencsére helyre hozható még! Csak hát, a közelmúltban megtörtént az amit nem láttunk mi előre. Egy természetfotós betévedt a Végtelen Erdőbe és egy alkalmatlan pillanatban lefényképezte azt amiről beszéltem.

Odakint felerősödött a szél. Behallatszott az öreg körtefa derekának ropogása, ágóriásainak recsegése is. Tikka nem először hallotta az öreg fát nyögni, sóhajtani, recsegni, de mindannak a fényében, amit az elmúlt órákban a manófélétől, Potyától megtudott, valami igen furcsa izgalom hatotta át. Az ismeretlentől való félelem nagy úr az emberek lelkében. Valahogy így lehetne megmagyarázni mindazt, amit érzett.
Olyan érzés ez – gondolta, mint amikor valaminek hamarosan történnie kell. De semmit nem szólt Potyának, inkább az apja íróasztalához sétált és a kulcs után kezdett kutatni. Ösztönösen megsejtette, hogy csakis abban a fiókban lehet az, amit a barátai keresnek, amelyik általában zárva van. Abban vannak apjának legújabb munkái. Azok, amelyeken még dolgozik.
– Miért pont Apához került? Hogy lehet az?
Az asztal jobb sarkán régi tintatartó feküdt. Tikka szerint, amióta az eszét tudta, az a nagy üveg tintatartó mindig is ott volt. Hamar megtalálta alatta a kulcsot. Emlékszik, még valamikor, kisebb korában történt, amikor még piros tulipános varrottas borította a kopott asztallapot, hogy belekapaszkodott, lássa, mit dolgozik apja. Az eredmény az lett, hogy szinte fejére húzta terítőstől azt a méretes üveg tintatartót. Alig tudta elkapni az apja, különben a fején landolt volna, az biztos.
– Úgy tudom, hogy szereti a régi holmikat. Valamiféle gyűjtője azoknak a dolgoknak amelyek már senkinek nem kellenek, vagy éppen valamiért érdekes számára. Aki rábukkant egy poros padláson, tudva, hogy apát érdekelheti, neki adta el. Még szerencse, hogy nem tudta, hogyan kell kinyitni a masinát. Ha előbb találja meg a képet, más irányt vehetett volna minden. De nagy volt a szája az illetőnek. Útközben elkiabálta, mit talált: hogy aszongya: a kúria padlásán egy régi fényképezőt kapott. És azt is, hová viszi éppen eladásra, mert né, nincs mit otthon enni adni a kölyköknek, ő meg erősen megszomjazott, pont így! Ezt meghallotta két ember, akik éppen akkor a Mocsárnál voltak, hogy felmérjék, mekkora a hely, amit a régi holtárokból, vagyis a mostani Mocsárból még kiszakíthatnak a szeméttelep bővítése céljából. A Mocsárban pedig ott ólálkodott az egész varangyfalka, így hamar híre ment az egésznek. Az elveszett fényképet pedig száz virágfordulós esztendeje már, hogy mindenki keresi. Ez hát a története röviden annak, amiért itt vagyok.
Finoman kattant a zárban a kulcs. Tikka kihúzta a fiókot. Egyszerre hajoltak mindketten a fiók fölé. Egy megsárgult levélköteg, egy kéziratcsomó, írószerek mellett ott volt a régi fényképezőgép.
Mindkettőjük szeme felcsillant. Tikka utánanyúlt, kivette, megforgatta kezei között. Lapos volt, csukott állapotban. Látott már ilyet valahol. csak azt nem tudta, hogyan kell kinyitni. Kérdően nézett Potyára.
– Ki kéne nyitni akkor. De gyorsan, mielőtt rajtakapnak.

(Folytatjuk)

Előzmények: 1; 2;