Nagy kaland, mondhatná valaki. Csakugyan nem az, de rájöttem, hogy van benne tanulság. Próbáljon valaki dolgozni (vagy akár csak írni), ha egy kompresszor rázkódik naphosszat a röhögéstől az ablaka alatt, s hozzá légkalapács tercel. Úgy látszik, az útjavításban a hétköznapok a lassú felhalmozás ideje, a látványos előrehaladás szombaton és vasárnap szokott bekövetkezni: a hétvégi munkát ugyanis kétszeresen fizetik.
Egy hóbortos öreg a szomszédból (akinek a felesége magyar, ezért mindig úgy köszön nekem, hogy „jószéréréncsét fönökúr!”) még a munkálatok megkezdése előtt aláíratott velem egy papirost, hogy kérjük a tanácsnál, „vegyék ki” utcánkból a villamost. Azóta rajtam röhög az egész páratlan oldal, hisz a felfordulás azért lett, hogy felújítsák a villamospályát. S nem mondhatni, hogy munkájuk nem alapos: fél méter mélyen kikotorták az aljzatot, rugalmas kavicsréteggel feltöltötték, azon úthengerek araszoltak ünnepélyesen, aztán vasút-illatú talpfákra síneket fektettek le stb. A járdán alig lehet járni, mindenfélét odapakoltak a mindig más munkások. Az utcában igen nagy volt az elégedetlenség. Arra gondoltam mélabúsan, régebb micsoda vívmánynak számított volna ez a felújítás, milyen büszkék lettek volna az utcájukra az emberek, hogy kimagaslott volna életük szürkeségéből ez az esemény. Most meg mindenki zsörtölődik, még ha nem is őszintén, mindenki demokratikusan elégedetlen.
Ámde én elhatároztam, hogy csak azért is örülni fogok. És amikor megjavul az utcánk, egyszer a buszmegállóban, ahol a közeli miccssütődéből a szagokon kívül zene is terjeng, egy andalítóbb résznél felkérek egy hozzám illő szolidabb hölgyet, és szépen ellejtünk egy tangót. Hátha mások is követik a példánkat. (1996. november 1. / A Hét)

Forrás: Bukaresti élet, képek. Scripta Kiadó, 2001

Az eddigi fejezetek: 

Fekete betűkkel

A Parlamentben – Könyvkaland