…A tengerparton voltam álmomban… Én, aki a reumám miatt egész életemben gyógyfürdőket és a hegyvidéket jártam, el tudjátok ezt képzelni!? De ebben úgy volt, hogy a tengerparton vagyok. Zúg a víz, olyan zajjal, mintha a gyárban, a kovácsműhelyben lennénk. A hullámok éppeg úgy csapódnak neki a partnak, mint valami légkalapácsok. Fsss-bumm! Fsss-bumm! Éppeg úgy félek, mint gyermekkoromban, amikor éjjel a temető mellett vitt az utam. Mit mondjak, tele volt a gatyám a rémülettől. És a sötétség… az a sötétség… bekötött szemmel is többet látnék benne, olyan. Úgy képzeljétek el, mint amikor a Meglőtt idején elvették volt a villanyt az utcánkban, na, olyasmi. Menegetek, s nem látom, hová lépek. De megyek előre, mert mennem kell. Valaki ezt parancsolta nekem, hogy ne álljak egyhelyben… mert ha nem mozdulok, ahol a fejem, ott a lábam is, ahogy mondani szokták. Az is lehet, valaki pisztolycsövet nyomott a halántékomhoz, már nem emlékszem éppeg. Manapság minden lehetséges, na! Úgyhogy menegetek, mit csinálhatnék? Haljak meg inkább, mint egy marha, a sötétségben? A tenger eközben bőg, olyan rémes hangon, hogy a húsom csomókba kapja össze magát a csontjaimon. Úgy tűnik, ezer lánccal csapkodja a partot. Kapkodom a lábam rendesen előle. Nem is tudom, mitől védem, azt sem, muszáj-e így elugráljak, de ezt csinálom, ilyen vagyok én, megfondolt, annyira legalább, amennyire takarékos a feleségem. Lehet, hogy senki nincs ott láncokkal, de tudjátok-e, mire gondoltam? Várjak, hogy atyaistenesen lássák el a bajom, és utána óvatoskodjak? Neeeem… Egészségesebb a megfondoltság, mondom magamban. És ahogy így rémüldözök, azt se tudva, mitől, és ahogy így óvakodok, azt se tudva, kitől, egyszerre csak, lám, megjelenik odafentről egy fénysugár. Ahogy álomban szokott, mit akartok! Felkelt a Hold, mondom magamban. De nem, amikor jobban megnézem, mit látnak szemeim: valamiféle tűz süt onnan fentről, egy kicsit ferdén, vastag sugárban, hogy két ember elférne benne. Amikor megjelent, olyan vakító volt, hogy a kezemmel eltakartam a szemem, mint a filmekben, tényleg. Olyasmi volt, mint az agronómus autójának a fényszórója, amikor loptunk a mezőről, és a szemünkbe süttetett vele. Aszonnal odakapom a kezem a szememhez. Amikor aztán egy cseppet hozzá-szokok, körülnézek, merre van a nyúlcipő, hogy magamra kapjam. Úgy, mint amikor az agronómus kergetett az Arójával. A tengert látom. A hatalmas hullámokat, ahogy rám mordulnak. És abban a pillanatban a hullámok között meglátom az üzemi párttitkárt, ahogyan felbukkan, és elkezd ordítani nekem, mert nem jegyzedeltem ki nemtom, melyik plenáris ülést. De el is tűnik hamar a hatalmas hullámok alatt, három-négyszer akkorák voltak, mint maga, Pet-rica úr, úgyhogy egy cseppet fellélegezhetek. Ha a maga tehetsége meglenne nekem, Petrica úr, lefesteném ezt az egészet, komolyan. Ilyen gyönyörű hullámokat nem csíp el az ember bármikor. Remekül nézne ki az ebédlőben a falon, a kanapé felett.
…Megvizslatom én jobban a környéket, de lánc sehol. Pfű, milyen tökfej vagyok! Csak én hallom a csörgésüket, úgy, bent a fülemben, miközben forgolódok az ágyban, hogy végül kötelet sodrok a lepegyőből. A víznek viszont… hogy is mondjam, olyan a színe, mint a mosogatólének. Mintha valamiféle szennyvíz lenne, legalábbis úgy tűnik nekem. Répadarabok is úszkálnak benne, paréjlevelek és kaporszálak, valahogy úgy, mint mosogatás közben a levesestálakban lévő maradék. Miután megszemlélem alaposan, hogy néz ki, csak akkor kezd el bűzleniiii… De bűzleni, ember, nem vicc! Fordul ki a belem tőle. »Hé, te, hová mész?«, vesz lyukra valaki. Én hallgatok. »Gyere, egyél velünk, zöldségleves van«, csábítgat a hang. Én majd’ lebénulok a félelemtől, nem egyéb. »Na, jössz vagy nem?«, reccsen rám. »Én nem igazán szeretem a zöldséglevest«, mondom, hogy kihúzzam magam valahogy. »Két nap múlva az ördögöt is megzabálnád«, feleli a hang, és röhögni kezd. De micsoda röhögés! Mintha pengét húzna végig a hátamon! »Két év múlva pedig az öregapját is felfalod!«, teszi hozzá, és röhög megint, ezerrel.
Elkezdek rohanni. De úgy, hogy perzsel a lélegzetem. Azt hiszem, eközben izzadtam le annyira, hogy csuromvizes lett a lepegyő alattam reggelre. Amikor már nem bírom szusszal, leülök egy kőre. Na de a kő alól kiszól egy mézesmázos hang: »Ehehej!, tudom én, hogy magácskának a csirkecibere ízlik, nem ez a zöldséglevesnek mondott mosogatólé«. Úgy ugrottam fel, mint akit megcsípett a darázs. »De ezér’ háromszor egymás után kukorékolnod kell«, folytatja a hang. És abban a pillanatban, verjen meg az Isten, ha nem így volt, tényleg elkezdek kukorékolni. Én magam is elcsodálkozok, álmomban, hogy milyen hangom van ehhez. Olyan szépen kanyargózik elő az ének a torkomból, hogy legszívesebben nem is hagynám abba. De aztán amikor negyedszerre zendítek rá, puff!, bűzös böfögésféle lesz belőle.
És akkor, tezsvér, elkezd még erősebben hánykolódni a tenger, mintha ugatna. Ugat, és habot fúj. »Hé, Relu Covalciuc, te aztán ostoba vagy!«, kiáltja becsmérlően a hang, ugyanaz, amelyik azelőtt mézesmázaskodott. És aztán elkezd röhögni, harsányan, szégyentelenül. Habzik, úgy hahotázik. Ami engem illet, mit is mondjak, restellkedem, hogy ilyen balféknek jöttem ki, de ez van, gondolom, s úgy teszek, mint akinek se kép, se hang. A hab viszont, törje ki a nyavalya, ahogy kijut a partra, tyúkká változik. Egy csomó fehér, fénylő tyúk, kábé ötkilósak egyenként. Fél óra alatt tele velük a part. Amíg szem ellát, tyúk és ismét tyúk. Nyugodtan sétálgatnak fel-alá, kapirgálnak, csipegetnek – éppeg mint az én tyúkjaim az udvarban. Meg se parittyázzák, hogy én ott vagyok. Kagylókat, homokszemeket és fűszálakat kapdosnak fel, tudjátok, olyan tengeri fűszálakat. Néha találnak egy-egy répadarabkát vagy kaporszálat is. »Tiéd az összes, Relu Covalciuc«, mondja az első hang, kimérten. »Látod őket, jóember?« Bólintok, hogy látom. »Egytől egyig a tiéd, ember! Szépen bánj velük!« Bólintok, hogy igenis, szépen fogok bánni velük. »Tapogasd meg a begyüket, hogy ettek-e, és masszírozd meg a lábacskáikat, jóember. Vizsgáld meg, nem tetvesek-e, és óránként mérd meg a lázukat.«, teszi hozzá a hang, alaposan, komolyan. Én összezavarodottan nézek a tyúkokra, olyan kedvesek számomra, hogy majd’ felfalom a szememmel, de nincs merszem közelíteni hozzájuk. Tanácstalanul állok egyik lábamról a másikra. »Na, munkára, gyerünk! Azt hiszed, a semmiért etetünk? Mindenkinek aszerint, amennyit tud, amennyi szüksége van«, mondja a hang egy kicsit érdesebben, de azért még barátságosan. Nem zavaró, hogy úgy mondjam, de azért eléggé úgy vesz elő, mint annak idején a pártnál… Úgyhogy hallgatok. Mi a nyavalyát mondhatnék? »Gyerünk, elvtárs, mert lekésed a programot«, szól rám a hang, egy kicsit keményebben. Amikor jobban szétnézek, látom, hogy a tyúkok elkezdenek nőni, mintha vizet szívnának fel, nagyobbak, egyre nagyobbak, mintha pumpálná őket valaki. Végül óriásira nőnek, kábé kétszer akkorára, mint maga, Petrica úr; lehet, egy napon majd megrajzolja őket. A partot teljes hosszában hatalmas, átlátszó tyúkok lepik el, nyugodtan kapirgálva. Át lehet látni rajtuk, mint az ablaküvegen, mert üresek. »Látod, Covalciuc elvtárs, látod?, korhol szelíden, atyáskodóan a hang. A szovjet tyúk nagyobb, mint az amerikai. Miért nem hittél nekünk, amikor mondtuk? Kár, hogy meg is kellett mutatnunk neked…« Én, komoly lelkifurdalás közepette, elszégyellem magam, és lehajtott fejjel hallgatok. Várom, hogy elmúlik a hangból a harag, éppeg mint annak idején. »Az összes a tiéd, Covalciuc elvtárs. Mindegyik a te menyasszonyod, elvtárs! A Párt számára kedves vagy. A Párt szeret téged, fogalmad nincs, mennyit költ rád a Párt!«, lelkesül fel a hang mind jobban. »Vigyázz rájuk, elvtárs! Tapogasd meg a begyüket, hogy ettek-e, és masszírozd meg a lábukat. Nézd meg, nem tetvesek-e, és főként mérd meg a lázukat óránként.«
Ne gondoljátok, hogy nem örvendtem. Úgy éreztem, lám csak, van valaki, aki a gondomat viseli. Csak azt a lázméréses dolgot nem nagyon értem, de lépjünk túl rajta. »És hadd mondjak el egy titkot is, elvtárs: egytől egyik szüzek. Párttagok is, úgyhogy egyet se félj!« Ettől lefagyok. »Gyerünk, elvtárs, láss hozzá, minden feltételt megteremtettük ahhoz, hogy megmutathasd, hogyan növelhető az egy hektárra eső tojástermelés!« – és elkezd hahotázni, mintha ugatna, hogy a zsigereim is beleremegnek. Egyből rájöttem: az első és a második hang egy és ugyanaz. Minden porcikámban reszketni kezdek. Tiszta szerencse, hogy felrázott a feleségem: »Hagyjad már a tyúkokat a Jóisten gondviselésére, ember, holnap majd foglalkozunk velük«.
De hát nem a tyúkokról volt szó, hanem az egész életemről. Kába fejjel és kiszáradt szájjal ébredtem. Ültem a fenekemen, át akartam gondolni az egészet, de a fejem teljesen üres volt odabentről. Megittam egy pohár bort, és visszafeküdtem. Az asszony addigra úgy aludt már, mint a bunda.
Elképzelhetitek, mennyi aggódással aludtam én akkor, hogy ilyen marhaságot álmodhattam. Mondtam már nektek, oan vaok, mint az állatok, mindent megérzek. És azt hiszem, hiába keménykedünk most, a kommunizmus egy napon visszatér. Na, akkor szeretném én megnézni azt a sok szarevőt, aki most ott nyüzsög az újságokban és a tévékben, hogyan húzza ki magát a slamasztikából? Mintha látnám, hogy parittyával kell sült húst postázzak nekik a kőkerítésen túlra Zsilaván. Ezek, akikből folyik most a hazugság, ezek röhögtek álmomban, azt hiszem. Ezek, akiknek az sem jött össze, hogy legalább kimeszeljék a tömbházakat, amiket Ceausescu felépített, nemhogy újakat húzzanak fel…
Már nem sokat aludtam ez után, olyan három, fél négy körül felébredtem. Megéreztem valamit. Mert oan vaok, mint az állatok. Felébredtem, és nem tudtam már lehunyni a szemem egy szikrányit se. Valami félelem volt bennem, de homályosan. Kimentem az udvarra, ellenőrizzem a tyúkketrecet. Minden rendben volt, senki nem lopta el őket, nem hallatszott semmi gyanús. Az égbolt gyönyörű volt, telistele csillaggal: mintha a Fennvaló szétszórt volna egy maréknyi ragyogó magszemet. Visszatértem a meleg fekhelyre, Geta mellé, aki úgy horkolt, mint egy fúrógép. De az álom már nem talált rám.
És ahogy így üldögélek, mindenféle gondolat és kép fut át az agyamon, hát nnna!, ahogy ez történik, amikor épp semmi dolgunk a világon. Egyszer csak őrült ötletem támad! Mi lenne, ha szereznék egy meglepetést a tyúkocskáimnak?, mondom magamban. És attól a perctől kezdve nincs többé nyugtom. Befogom az orrát az asszonynak, hogy csillapodjon egy cseppet, mert addigra már úgy hangzott, mint a nyolcas fúró a svéd acélban, smirglizte az agyamat rendesen, egyáltalán nem tudtam összpontosítani. Levetem a pizsamámat, és tapogatózva megkeresem a ruháimat. Kimegyek a konyhába, hogy ne sötétben kelljen felöltöznöm. Még volt egy óra hajnalhasadtáig. Mit csináljak addig? Odateszek egy kávét. ‘Sze így szoktam meg egy ideje: a disznónak se adok enni, amíg egy kávécskát meg nem iszom. Rossz szokás, de nem tudok tőle szabadulni. Mi van, a nagyszüleink ittak-e kávét? S fel tudtak-e kelni reggel morgolódás nélkül? Ittak a nyavalyát, kávét nem, mert azt se tudták, hol áll a fejük, annyi dolguk volt! A kávé a lustáknak való és azoknak, akiknek olyan a munkahelyük, hogy semmi tennivalójuk ott. Én a gyárban kaptam rá a kávéra. Ott egyfolytában voltak ilyen üres percek: amíg megjött a nyersanyag, álltunk; de ahelyett, hogy álljunk s várjunk, megittunk egy rezsón főtt kávécskát. Amikor megjött a nyersanyag, áramszünet lett. Mit tehettünk? Megittunk egy kávécskát. Mire ismét lett áram, elérkezett vele az ebédszünet is. Faltunk valamennyit, aztán hopp!, egy kávécska. Szünet után elromlott a gép, mert na, elég régi volt, nem volt mit kezdeni vele. Amíg megjött a karbantartó gépész, aki eléggé nehezen mozdult, még legurítottunk egyet. Miután megjavította, elüldögéltünk vele egy pálinka és egy kávé mellett, ha még bírtuk cérnával, hogy mesélje el, mi volt a probléma a géppel. És így tovább. Én azt hiszem, ezért volt annyira keresett a kávé annak idején, mindenkinek akadtak ilyen pillanatai, amikor nem volt semmi tennivaló, és valahogyan agyon kellett csapni az időt. És így szépen rászoktunk… Most mán egy temetést sem tudsz úgy megtartani, hogy ne kínálj körbe a végén egy kávécskát, a halottas kaláccsal együtt.
Úgyhogy mondom magamnak: főzzek csak hamar egy kávécskát! Amíg a csirkécskék felébrednek, van még egy óra, másfél…
Eléveszem a nyeles kannát a konyhakredencről, mindig oda van letéve, félig tele zaccal. Mert ilyen az én asszonyom, takarékos. Nem dobja ki a zaccot, csak miután még kétszer-háromszor kifőzi, hogy a kávé öreganyját is előhívja belőle. Ha marad zacc a csuprokban, főleg amikor a nagy, negyedes bögrékből isszuk a kávét, a kiskanállal összegyűjti a végén, és visszarakja az egészet a kannába. »Kár lenne, ha elveszne ez a drága jó zacc!«, mondogatja mindig. És miután kétszer-háromszor kifőzi, még akkor sem dobja ki, ahová éri, hanem ráteszi a virágok tövére, mert kár lenne, ha a szemétben kötne ki, szokta mondani. Úgyhogy én is a zaccot tettem oda főni, egy nagy kanna csabvízben. Lett is belőle egy hordónyi kávé, s ahogy jó tempósan kortyolgatom, gondolkozgatok, mint egy pihent agyú. »Vajon minek látnak engem a tyúkok? Ezer közül vajon felismernének-e? Lehet-e teljes bizalmam bennük? Hisznek-e ők Istenben? Ugyanaz az Istenük vajon, mint a miénk? Van-e a tyúkoknak mennyországuk?« A kávé mellé kitöltők magamnak egy pohárka rozspálinkát is, nem egyébért, csak hogy ne unatkozzon egymagában odalent. »Vajon tudják ők, hogy én ember vaok? Mit szólnak ahhoz, hogy nincs szárnyam, nincs csőröm, nincs begyem? Vajon nem vagyok-e csúnya a szemükben? Hogyan értik meg, amikor beszélek hozzájuk?« Hiszen értenek engem. Amikor azt mondom nekik: »Gyertek, csirkécskéim, ide, ide, apukához!«, egyből ott teremnek, az udvar bármelyik zegzugában bujkálnának is addig. Nem is fogjátok elhinni nekem, vagy azt gondoljátok, hogy egy cseppet megzakkantam, de mintha sajnáltam volna akkor, hogy én is nem vagyok tyúk. Úgy éreztem, szeretném, ha én is ebben a helyzetállapotban lehetnék, vagyis tyúk. Mit tudom én, miért? Lehet, az éhgyomorra megivott kávé miatt… De akkor, abba a pillanatba, szerettem volna, ha pihém nő, aztán tollam, ha befészkelődhetnék a kotló alá, a jó melegbe, amíg kicsi vaok, csipegethessem a vízbe mártott lisztet, valaki mindig úgy ügyeljen rám, mint a kotló, és amikor villámlik, hanyatt-homlok húzzak el egy igazi szárny védelmébe, valahová a hátsó részéhez. Szerettem volna a tollaim közé dugott fejjel szundikálni, hogy a seggem se fájjon semmiért, senki ne nyaggasson többé, és erre a nyomorú nyugdíjra se legyen szükségem. Hogy többé ne kelljen fizetnem a számlákat a telefonért, áramért, gázért, vízért és kábeltévéért. Ne menjek többé szavazni. Ne húzzam fel magam a híradót nézve…

(Befejezése következik)

A könyvről, a forditóról itt olvashatunk

Forrás: Dan Lungu: Tyúkok a mennyben. Regény. Pont Kiadó, Budapest, 2016. Szonda Szabolcs fordítása

/Előzmények/