Elhunyt a Diurnusként is jól ismert és megbecsült Bodor Pál
Annyi mindent lehet elmondani zaklatott, egyáltalán nem unalmas életéről, tevékenységéről, szerepéről a romániai magyar és a magyarországi közéletben, hogy ezt most nem tudjuk megtenni. Sietésre kényszerít a gyász és a kegyelet. Az illő búcsúztatás, az eleresztés fontosabb, mint a méricskélés. Arra ott van az egész utókor.
A Káfé főnix 2010. július 28-án, amikor az 1930-ban Budapesten született Bodor 80 éves lett, két összeállításban is megpróbálta felvillantani az író és a közéleti újságíró összetett személyiségét, életművének jellemző koordinátáit.
Vallomások térben és időben: kortársak és maga Bodor Pál vallottak benne a nyolcvan esztendőről.
Kis Bodor Pál-breviárium: zsugorított antológia a szerző lirai és prózai munkáiból.
Mindkettőt érdemes újra fellapozni! Mi megtettük és meglepődve találtunk az írások alatt egy fél évvel későbbi bejegyzést is, ami elkerülte annak idején a figyelmünket. Szerzője egy Mircea Serban nevű román ember, aki bukaresti életében, valószínűleg a televizió magyar adása vagy az irodalmi kiadó révén közel került a román körökben is rendkívül népszerű írónkhoz, és ekként köszöntötte a nyolcvan éves Bodor Pált:
2010. december 14. 23:18 edit
Nu am fost “pe faza” la implinirea celor 8 decenii de viata, dar sunteti -vorba lui Pablo Neruda, “cu mine mereu” si nimeni nu va poate scoate din acel loc care se cheama inima mea. Asa cum cele 3 zile petrecute de mine in companaia lui Nichita Stanescu mi-au marcat viata, prin aceea ca am invatat sa caut energia vitala si in cuvinte, “traiul” alaturi de dvs. draga “Pali bácsi” mi-a marcat viata prin aceea ca, ati fost educatorul meu in aceasta “profesiune de a fi curios”.
Va multumesc pentru ceea ce ati facut pentru Romania si Ungaria si nu imi pot dori nimic altceva decat sa pot sa va calc pe urme!
La multi ani!
Mircea Serban
(Fordításban: Nem voltam eléggé figyelmes, amikor betöltötte életének nyolc évtizedét, de – Pablo Neruda szavaival élve – ön „örökké velem” marad és senki nem távolíthatja el arról a helyről, amit úgy neveznek, hogy: a szívem. Úgy, ahogyan a Nichita Stanescu társaságában töltött három napom meghatározta az életemet, azáltal, hogy a szavakban is megkeressem az életadó energiákat, az ön melletti életemre, drága Pali bácsi, rányomta a bélyegét az, hogy nevelőm volt e „kíváncsiságot tételező szakmában”. Köszönöm, amit Romániáért és Magyarországért tett és nem kívánhatok semmi többet magamnak, mint hogy a nyomdokaiba lépjek! Isten éltesse!)
Nem tudom, olvasta e sorokat Pali bátyám, de ha én nem, aki a honlapot szerkesztem, feltételezem, az ő figyelme sem terjedt ki a kései kommentek böngészésére. Most, ha késve is, utána küldjük búcsúszavainkkal – azzal a gesztussal, ahogyan ő gyermekkora egyik életét formáló alakjára, egy cipészmesterre emlékezett valamikor, egyszerű, tiszta hangú versében:
Most is előttem barnállik az asztal,
meg sok-sok bűvös, cipő-bontó szerszám,
s a jó lidérc: a kéken égő szeszláng –
s a bádog bögre, ragyogó ragasszal.
Külön dobozban fehérlett a tex-szeg,
s a tört üvegnek helye megint más volt,
ösmertem minden reszelőt és ráspolyt…
A kalapács, az volt mégis a legszebb!
Kerek kobakja szinte értelmes lett,
ahogy, koppintva, rácsapott a talpra,
ha már a tű a szélit jól levarrta,
és simítani kellett, mint a verset.
Szép susztermunka! (S aki fintorít rád,
az járjon csak finnyásan – és mezítláb.)
(Emlékezés Borbándi bácsira, a cipészre. In: Égetett agyag. Versek, Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest, 1963)
Összeállította: Cseke Gábor
Pusztai Péter rajza
2017. március 13. 09:21
:(
2017. március 13. 09:56
Olvassuk alkotásait – tehát élni fog.
2017. március 13. 10:43
„Az, hogy tisztségemnél fogva alkalmam volt résztvenni egy egész sor fontos megbeszélésen, így az 1968-as emlékezetes találkozón, amelyen az önálló nemzetiségi kiadó felállítását és új művelődési hetilap, nemzetiségi tévéműsor stb. indítását javasoltuk – már messze túllép az én személyemen.” – Azon az emlékezetes találkozón, 1968-ban dőlt el, hogy legyen A HÉt, legyen Kriterion, legyen a köztelevíziónak magyar adása. Engem rögtön utána Vári Ata javasolt Bodor Palinak, ő pedig tovább Huszár Sándornak (aki már ismert, közölte novelláimat az Utnkban) A Héthez. Ráadásul Paliéknál, egy beszélgetős házibulin ismertem meg a leendő feleségemet. Pali nem is intézmény volt, hanem metaintézmény, intézmények intézménye egy személyben. Hogy túl sokat írt? Magyarország legolvasottabb publicistáinak egyike lett: a legolvasottabb erdélyi kortárs. Dedikációja A kíváncsiság mestersége című könyvből (halálhírének vétele előtt egy órával vettem kézbe, nem tudom, miért): „Szent Ágostonnak nem merném dedikálni, mert ez nem savközömbösítő, csak vallomás – öleli Ágoston Hugót Bodor Pál. Budapest, 2000. október 5.” Akkor volt hetvenéves. RIP