Deák-Sárosi László: A bűntől a Semmi felé (2)
1956-os filmek
Az előbbi fejezetben a példákkal át-átnyúltam a címmel jelzett kategórián, de mint már említettem, a bűnügyi és drámai szál megtalálható szinte az összes, 1989 után a fiatalok életéről forgatott filmben. Az 1956-os filmeket is az előző nagy, bűnügyi és drámai kategóriához lehetne sorolni, de azért kell külön beszélni róluk, mert a speciális történelmi helyzet megnöveli annak a lehetőségét, hogy a cselekmény kapcsolódjon a társadalmi valósághoz. A forradalom idején (vagy után) játszódó huszonkét film (Deák-Sárosi 2016b) közel mindegyike fiatalokról is szól, de mégis csak hetet soroltam a főcsoportba, mégpedig azokat, amelyek kiemelten dolgozzák fel a fiatalok életének problémáit. A forradalmi és háborús helyzet több gyerek, kamasz és fiatal életében gyorsította a felnőtté érési folyamatot vagy okozott életre szóló sérüléseket. A gólyák mindig visszatérnek (1992, Puszt Tibor) című ifjúsági filmben, társadalmi drámában a nyolcéves Zoltán elindul kezében puskával, hogy kiszabadítsa az apját a börtönből. A Torzók (2001, Sopsits Árpád) nevelőintézeti közegbe helyezi a cselekményét az 1960-as évek elején. Történelmi alapként ott van az a tény, hogy 1956-ban sok gyerek, kis és nagykamasz elvesztette a szüleit. A Mansfeld – Magasabb szempontból (2006, Szilágyi Andor) a címszereplő, Mansfeld Péter fiatalkorú forradalmár esetét dolgozza fel a kivégzéséig. A Budakeszi srácok (2006, Erdőss Pál), amely Kovács István azonos című regénye alapján készült, mint az alcíme is jelzi: „Pál utcai fiúk élesben…”. A Nap utcai fiúk (2007, Szomjas György) Révész Gábor gépészmérnök, a Dumás visszaemlékezéseit idézi fel a forradalmi eseményekben résztvevő fiatalokról, a Csendkút (2007, Pozsgai Zsolt) Gérecz Attila, az 1956-os forradalom egyetlen költő-áldozata életét. Ezek a filmek valós történelmi helyzeteket, és jellemzően hiteles lélektani ábrázolást valósítanak meg. Egyetlen hiányosságuk a fiatalok-tematika szempontjából, hogy értelemszerűen nem az 1989 utáni évek tizen- és huszonéveseiről szólnak. Az 1956-os tematikából a Koloródó Kid (2010, Vágvölgyi B. András) annyiban lóg ki, hogy a film cselekménye szerint a forradalom utáni pártállami leszámolás éveiben gyakorlatilag mindenki árulóvá vált.
Kiábrándult, nihilista közérzetfilmek
A bűnügyi és drámai filmek sorát tematikailag és hangulatilag a Kiábrándult, nihilista közérzetfilmek folytatják. Többnyire azonos a közeg, a problematika, csak bűnesetek jogi besorolása enyhébb, és kevesebb a haláleset, a gyilkosság. A mindenkori jelenhez való kapcsolódás esetleges vagy felszínes, és inkább csak egy-két múltidéző alkotásban válik plasztikussá. A Nyomkereső (1992, Tóth Eszter) ilyen, pozitív kivétel. A főszereplő kiskamasz azonban itt is elvágyódik, és az olvasmányélményei alapján elképzelt indián fikcióba menekül. Az elvágyódás a kortárs történetekben is gyakori életérzés és toposz, például A tekerőlantos naplója (1998, Dettre Gábor) címűben, ahol egy magyar fiatalember New Yorkban él utcazenészként, video naplót készít, és még így is elveszíti a realitásérzékét.
Az ilyen típusú filmekben gyakran megtalálhatók önreflexív elemek, amelyek utalnak arra, hogy az alkotások jórészt maguknak a filmkészítőknek a kiábrándult érzésvilágát jelenítik meg. A tekerőlantos video naplót ír, de a hagyományosabb dramaturgiájú filmben, a Sose halunk megben (1992, Koltai Róbert) a fő mellékszereplő, akit Gyuszi bácsi élni tanítana, színésznek készül. Az Egy tél Isten háta mögött (1999, Can Togay, János) című filmdrámában a falusiak összevágott filmtekercsekből kreálnak maguknak vágyálom-világot; az 1 GB film (2002, Ács Miklós) archivátora a Filmintézet adatbázisában a következő mondattal zárja a tartalmi összefoglalót: „Mint néhány korábbi Ács Miklós-film, ez a film is Ács Miklósról szól.” Amikor egyszerre több filmes összefog, hogy valamiképp reflektáljanak a környezetükre, akkor sem látnak önmagukon túl. A Nekem Budapest (2013, Szeiler Péter, Szimler Bálint, Kárpáti György Mór, W. Pluhár Attila, Ferenczik Áron, Reisz Gábor, Bálint Dániel, Kapronczai Erika, Csuja László, Muhi András Pires) című epizódfilmben nyolc végzős, tehát fiatal filmes fogalmaz meg valamilyen képes esszét a fővárosról, ahol él és alkot. Erről a filmről a következőt írja egy kritikus: „Nyolc pályakezdő rendező szkeccsfilmet készített Budapestről. A gond csak az, hogy nem sok fogalmuk van róla, és néhány kivételtől eltekintve láthatólag nem is érdekli őket más önmagukon kívül” (Gyenge 2013).
A Moszkva tér (2001, Török Ferenc) szakmai és közönségsikere ellenére (díjak, 2002-ben második legnézettebb magyar film, kultikus rajongói holdudvar) csak egy sajátos fővárosi szubkultúrának az életérzését ragadja meg. A Pál Adrienn (2010, Kocsis Ágnes) – ha már a díjazott filmeknél maradunk – csak egy kiüresedett, reményveszett életérzést tartja fontosnak megragadni. Jelképes, hogy a főszereplő, életunt, túlsúlyos ápolónő nem is a címszereplő. Ő csak egy Pál Adrienn nevű egykori barátnőjét szeretné megkeresni.
Ez az életérzés nem sokat változott az 1990-es évektől. 1994-ben a Rám csaj még nem volt ilyen hatással (Reich Péter) története annyiból áll, hogy egy fiatal fotós fiú, összejön egy lánnyal, aki aztán elmaradozik mellőle, pedig a fotós úgy emlékszik a végén, hogy „rá csaj még nem volt ilyen hatással”. De nincs se happy end, se dráma, csak egy melankolikus megállapítás, ami kissé megtéveszető módon vagy ironikusan a film címe lett. A Free entry (2014, Kerékgyártó Yvonne) című filmről egyes kritikusok kifejezetten úgy írnak, mint az Y-generáció „nemzedéki közérzetfilmjé”-ről (Petz 2014). Ám ez a film se szól máról, mint hogy két fiatal lány a Sziget Fesztiválon egy drogdíler befolyása alá kerül különösebb lélektani ábrázolás nélkül.
Elvágyódó, road movie-filmek
Ezek tulajdonképpen a közérzetfilmek alkategóriájába tartoznak, de négy filmben a generációs problémák és közérzet megidézése hangsúlyosan valamilyen kalandos utazással függ össze. A főszereplők nem aktív, cselekvő emberek, akik legalább megpróbálják kezükbe venni a sorsuk alakítását, hanem tengnek-lengnek, ábrándoznak, és sodródnak az eseményekkel. A Szezon (2004, Török Ferenc) főszereplői csak azért mennek a Balatonhoz idénymunkát keresni, mert Karcagon álláshoz nem jutnak. A Balatonnál sem járnak sikerrel, és közülük az egyik, akinek látszólag és átmenetileg valami sikerül, az is csak a pornóiparban próbálkozott. Az Apám beájulna (2003, Sass Tamás) harmadikos gimnazista főszereplője még a Balatonnál is messzibbre: Kréta szigetére, tehát külföldre megy dolgozni és szerencsét próbálni. Ez is jelzi, hogy itthon nincsenek lehetőségek. A gimnazista lány és társa ugyan megállja a helyét a vállalt külföldi kalandos munkavállalás során, de hazatérve nem meséli el az apjának, mert az nem is hinné el, de ha elhinné, akkor „beájulna”.
A vágyott hely, ahol érvényesülni lehetne, mindig messze van: legalább egy másik települése, a fővárosban, a Balatonnál vagy külföldön, és ott akár egy távoli mesés szigeten, mint a Senki szigete (2014, Török Ferenc) című vígjátékban. Ha a vágyott hely közelebb van, akkor is elérhetetlen. A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan (2014, Reisz Gábor) főszerepkője, aki nemrég végzett, 29 éves bölcsész, filmszakos pályakezdő csupán Portugáliába szeretne menni az őt korábban elhagyó barátnője után, de neki az is irreális lehetőség. A fiatalember ugyan eljut Portugáliába, de ehhez egy mámoros pillanatban szülei egyhavi keresetét költötte el a repülőjegyre. Reisz filmjének ugyan van egy kissé didaktikus, pozitív befejezése, hogy a főszereplő visszajön az emlékeiben vonzóvá vált Budapestre, de ebben a gesztusában ugyanúgy nincs perspektíva, mint korábban a távozásában.
Fejlődés-történetek, gyerek- és ifjúsági filmek:
A fiatalokról szóló filmek zömét adekvát esetben e kategóriának a darabaji tennék ki. Mindössze tizenkét filmet tudtam elsődlegesen ebbe a kategóriába sorolni. A fejlődésregény önmagában nem feltétlenül didaktikus és pozitív kicsengésű. A gyerekek és fiatalok fejlődése természetesen tükrözheti azt a kort, amelyben élnek, és el is bukhatnak a próbálkozásaikban. A probléma az, hogy kevés a cselekvő hős, még az is, aki megpróbál valamit, de elbukik. Fejlődésregény-sémák és -toposzok vannak a bűnügyi és drámai filmekben is, arra szinte nem is találni példát, hogy valaki saját választásából áll egy pályára, köt ki egy szakma, hivatás vagy küldetés mellett, megpróbálja, és sikerül neki. Vagy épp nem sikerül. A változásokban a fiatalok többnyire csak sodródnak, és akik megpróbálják kezükbe venni a sorsuk alakítását, azok valamilyen nagyon távoli vagy elérhetetlen célt tűznek ki, és akik próbálkoznak, azok jellemzően nem szabályos, sőt gyakran törvénytelen eszközökhöz folyamodnak.
A jelenséget Hirsch Tibor is leírta a Filmvilág 2004. szeptemberi számában. A filmtörténész arra figyelt fel, hogy a fiataloknak már nincsenek céljaik, nem keresik a lényeget, és ez nem csupán az ábrázolt személyek nézeteit képviseli, hanem a filmek készítőiét is: „A mai filmek mai fiatalja elbóklászik – kedélyesen vagy fogcsikorgatva, ki-ki a maga történeteiben – lényegkeresés nélkül. Ha mégsem, akkor nyugtalan rendezőik Mennybe küldik az Ellenőrt, vagy Semmibe a Kábítószerárust” (Hirsch 2004: 35).
A rendszerváltás előtti filmekben a fiatal szereplők még valamilyen értelmes célt kitűztek maguknak, vagy legalább értelmes módon lázadtak az apa, a konvenció, a szakma, a társadalom ellen. Ám már az 1970-es és 1980-as években megjelentek olyan céltalanul bolyongó figurák főszereplők gyanánt, akik kitörés gyanánt csak egyszer szórakozni akartak, az életben először és akár utoljára. A kis Valentino (1979, Jeles András) épp ilyen „hős”, és érdekes módon ezt a szakma kiemelte, nyilván nem csupán esztétikai okok miatt. A film a Filmszemlén elnyerte a legjobb első rendezés díját, a kritikusok díját, és 2010-ben beszavazták az Új Budapesti Tizenkettő közé.
Ami még 1979-ben érdekesség és kivétel volt, az 1989 után tipikussá vált. A rendszerváltás után egy-két kivételtől eltekintve csak akkor történt valamiféle változás egy fiatal szereplő jellemében, ha a fejlődésregényben a főszereplő valamilyen külső nyomásra reagál pozitív vagy negatív módon, vagy ha a konvencionálistól, normálistól plasztikusan eltérő megoldást választ. Készült néhány hagyományosabb történet. Az egyik azonban 1952-ben játszódik. Ébredésben (1994, Elek Judit) Kati tizenhárom évesen veszíti el az édesanyját, találja meg a szerelmet, és válik idő előtt felnőtté.
A Szamba (1995, Koltai Róbert) című filmben a fiú színésznek tanul, és közben lázad szintén színész és életművész rendező apja ellen. A lázadás, az önállósulás, az érvényesülés sikere azért kérdéses, mert a fiú a végén autóbalesetben meghal. A sikertelenség se egyértelmű mint szüzsé.
A Mélyen őrzött titkok (2004, Böszörményi Zsuzsa) című filmet azért is emelem ki, mert erről a filmről írta le egy kritikus, hogy az ábrázoltként felvállalt társadalmi ellenére a jellemábrázolás nagyon hiányos. Egy film akkor is eltávolodhat a valóságtól, ha nagyon realista akar lenni. Egy szociografikus jellegű filmdrámában valóban tisztázni kellett volna a lélektani hitelesség miatt, hogy miért lett terhes a nevelőotthont épp nagykorúvá válásakor elhagyó lány: „Elsőként tisztáznunk kell a dramaturgia szempontjából (a filmet alapul véve nem tűnik fölöslegesnek): az állami gondozott lányok sem „csak úgy” lesznek terhesek. Mindegyiküknek megvan a története. Van, aki szerelmes volt, boldog kapcsolat eredménye a terhessége. Aztán akad olyan is, aki borzasztóan kíváncsi volt arra, milyen is az a sokat emlegetett szex, egyszer kipróbálta. Többször kipróbálta. Tetszett vagy nem tetszett. És igen, van, akit megerőszakolnak. […] Az állami gondozott-téma még azt is mondja ebben az esetben: kösz, álságos, lusta magyar média. És lesújt. csapása nyomán dramaturgiai lehetetlenségek és hiteltelenségek galibája támad” (Boronyák 2004). Nyilván, úgy is fel lehet fogni, hogy a forgatókönyvíró/rendező a felelősséget általában hárítja a társadalomra mintegy szétterítve azt. A jelenség számos fim esetén megfigyelhető.
Fehér tenyér (2006, Hajdu Szabolcs) valóban fejlődésregény, és a főszereplő tornász fiú nagy nehézségek árán el is jut öntudatosodása és önállósodása kívánt szintjére. Annyiban kérdéses a cselekmény történeti hitelessége, hogy azok az edzők és sportolók, akiket megkérdeztem, egyöntetűen állítják, hogy az ilyen túl kemény edzői magatartás tartósan nem érvényesülhetett az egyesületekben se a rendszerváltás előtt, se utána. Igaz, megromlott edző-sportoló viszonyokról lehet olvasni a sajtóban, de a példa gyaníthatóan nem reprezentatív.
A Rózsaszín sajt (2009, Tóth Barnabás) azon kevés magyarországi fejlődésregény-filmeke egyike, amelyben számos bonyodalom árán, de az apa és a fia megérik egymás megértésére és elfogadáséra. Érdekes adalék, hogy ebben is megjelenik az elvágyódás-toposz, igaz, a többi történetnél motiváltabban. Az árván maradt fiú néhai édesanyja francia volt, és a cselekményszál fontos franciaországi kitérőt tesz.
A Team building (2010, Almási Réka) című szatírát azért is ki kell emelnem, mert egy nagyon érdekes önreflexív jelenséget artikulál. A történet egyfajta rendszerváltás utáni változata az Angi Verának (1978), amely az 1950-es évek pártállami kádernevelő agymosási technikáit mutatja be. A Team buildingben a módszerek nagyon hasonlók annak ellenére, hogy egy szabad világban vagyunk. Azonban a főszereplő fiatalember, aki ellenáll a multinacionális cég demagóg átnevelő módszereinek. Ő azonban már annyira renitens, hogy nem lehet eldönteni, hogy ő vagy az őt átnevelő rendszer a hibás, és melyik milyen mértékben. Ezt a dilemmát maga a rendezőnő is megerősítette egy sajtóvetítés után. A legszomorúbb az, hogy a film végső soron nem foglal állást semmilyen közösségi és humán értékrend mellett. Ennek legjellegzetesebb szimbóluma az, hogy az egykori osztálytársak: a lázadó és a filmrendezői ambíciókkal a főnök videósa pozícíójáig jutó fiatalember, nem együtt távoznak a sikertelenségbe és botrányba fulladó vállalati csapatépítés helyszínéről. Nem együtt mennek ki stoppolni az országútra. így a film már a barátságnak és a kollegialitásnak se ad esélyt.
Ifjúsági film alig készült. Ebben kivétel a Tüskevár (2012, Balogh György). Vannak, akik fölöslegesnek tartják a regény újbóli megfilmesítését és a belőle 1966-ben készült televíziós sorozat újraforgatását, de a színes igényesen elkészített mozifilm felélesztette a műfajt.
A nagy füzet (2013, Szász János), amely Karlovy Varyban Kristály Glóbusz-díjat hozott a rendezőjének, a második világháború idején egy határszéli faluban a nagymamájuknál nevelkedő és a könyörtelen világban túlélni igyekvő ikerpár története. „A nagy füzet posztmodern háborúellenes dráma, nagyhatású parabola arról, milyen pusztító hatással van a háború a gyermeki pszichére” – írja a műsorajánló portál (Port 2013). Az ábrázolt lelki folyamatok azonban, mint a „posztmodern” jelző is utal rá, széttagoltak, túlzóak, nem igazán hitelesek.
A Berosált a rezesbanda (2013, Mátyássy Áron) az egyetlen, utóbbi években készült kortárs tematikájú ifjúsági film. Forgatókönyvét Csukás István írta, aki még ért ahhoz az írói lélekábrázoláshoz és szakmaisághoz, amely a rendszerváltás előtt remek gyerek- és ifjúsági filmeket termett. A film alapötlete, a szemléltetés kedvéért: Kukucs városban az iskolás gyerekek nem kérnek Riminyák tanár úr poroszos neveléséből, de egy keményebb kiképzőre lelnek egy volt szovjet laktanyában…
Ha egy fejlődésregényben valami régi, rossztól kell szabadulni, az gyakran kapcsolódik a szakrális és a nemzeti értékrendhez. Az Utóéletben (2014, Zomborácz Virág) egy Mózes nevű fiú nem tud szabadulni református apja szellemétől. A film az ajánlók szerint fergeteges humorú.
A Viharsarok (2014, Császi Ádám) című filmdrámában homoszexuális fiatal focisták állnak a középpontban. A film nem okozott osztatlan sikert, és valóban nehezen állapítható meg már az, hogy mi a tétje, a mondanivalója. Az ellentmondásosságra utalásul idézem az egyik filmkritika címét: A szégyen diadala (Papp 2014).
A Mélyen őrzött titkok (2004, Böszörményi Zsuzsa) után a néző reménykedhetett, hogy hasonló témában megtekinthet egy más megközelítésű, ha nem is pozitív kicsengésű, de legalább a lélektani ábrázolásban mélyebbre ásó filmet. A Szerdai gyerek (2015, Horváth Lili) azonban nem ad esélyt az állami gondozásból az életbe került 19 éves lánynak, hogy pótanyaként megállhassa a helyét. Az egyik kritika a következő címbe tömöríti véleményét: Nem happy az end (Gera, 2015.)
(Berfejezése következik)
A tanulmány alapjául szolgáló kutatást a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézete támogatta.
Pusztai Péter rajza