Demeter József: A kutya is ember (3)
(tárcanovella a román szocializmus első számú végvárából)
Hú, hogy eltelt az idő!
A frappánsság jegyében, a mellébeszélés elkerüléséért, amitől nagyon óvtak, most már tényleg rövidre kell fognom magam.
Azt viszont elfelejtettem; elnézést, amiért eddig nem szóltam, hogy a dékán elvtárs, udvarias bocsánatkérés közepette – magamra hagyott. Fontos ügy miatt. A központtól keresték, és ilyenkor, az erre a célra fenntartott, zárt, szigetelt irodából szokott telefonálni. Én viszont épp ezért tudtam mindezeket szóvá tenni.
Nos, tényleg rövidebbre fogva. Mint ahogy még a pártgyűléseket sem lehetett hosszú lére engedni – a szocialista igazság értelmében, mindig a szög fejére kellett ütni. Jut eszembe, mégis, elnézést amiért, ettől függetlenül, kivételesen a második kávé-óra csattanóját sehogy sem tudom kihagyni. A legizgalmasabb ember-kutya-sztori miatt sem. Szóval – a baráti csevejjé magasztosuló „fekete” értekezleten, amikor az egyik hallgató, Emil Lazarescu azt kérdezte a tisztelt nemzetközi bizottság színes bőrű, kapitalista (szinte elvtársat írjak) urától, hogy melyik országban itták a legjobb, legerősebb, legízletesebb feketekávét. Másodszor már kórusban erősítették meg a választ, hogy: tényleg – Magyarországon.
Elképzelhetik, mekkorát nőtt a májunk. Mármint nekünk, magyar hallgatóknak. Alig voltunk egypáran az országos kisebbségi részarányunk demokratikus százalék-számaránya szerint, de! Büszkélkedni jobban tudtunk, mint az egész akadémia. Ahol amúgy szerénységre, alázatra, becsületre és nem utolsósorban, hűségre oktattak, neveltek. A tudományos szocialista tantárgyakon, az újságírói szakmán kívül a viselkedéstan fontos szerepet játszott. A hazafias nevelésről nem is beszélve. A korszakalkotó Ceausescu idézeteket betéve fújtuk. Még álmunkban is.
Most már tényleg be kéne hogy fejezzem.
A kutyás ügyről szeretnék szólni. A jóleső mellébeszélések melengetnek ugyan, de…
Nyílt az ajtó, és a másik pillanatban már egy kutyával néztem farkasszemet. Emberszemet! Ugyanis, a póráz másik végén – a dékán elvtárs lihegett. Öblös ugatás robbanása dörögtette rám a csöndet. Ágyúszószerűen. Az iroda falai közt. És a többszörös visszhang zúgva-zengve vágtatott ki az ajtón, végig a folyosón. Kanyargósan. Ekhós töltetként. Rúgott vissza. Vissza. Belém.
A kutya bal első lába be volt fáslizva.
Hideg homlokom – lázas szemeimnek cseppfolyósakat üzent. Zúgott a fülem. Szédültem. Nem is tudtam, hogy van kutyája. Mentegetőzni akartam, el szerettem volna mondani mindent, de a dékán elvtárs nem hagyta. Mosolygott. Szélesen-fényesen. Homlokát törölgette. Nyeltem hát – egyre szárazabbakat. Nem sokáig. Megkönnyebbülésemre. Három Pepsi-Colát kéretett, ugyanattól a szép titkárnőtől (hárman voltak). Mosolyát, azúr-ég színű szemének tavaszi élénkségét most még szebbé fényesítette az ablak szélén tündöklő nap. Az egyik pepsit a kutya kanalazta fel. Címeres bögréből. Később kávét is kapott. Megnyaltam a számat – én is. Hidegre forró, forróra hideg. Jólesett. Még elfüggönyözve is, irodamély árnyékban.
Négylábú vetélytársam gazdijának az előadásai jutottak eszembe. Amiket nyomatékosan ismételt, hogy a szocialista újságírónak az igazság feltárása mellett, a stílusa mindig frappáns, közérthető kell hogy legyen. Szómágia nélküli. Telitalálat, hogy a legegyszerűbb olvasó is megértse – pártunk példás politikáját, fajsúlyát.
Két dolog miatt hoztam el a vetélytársát, mondta a dékán elvtárs barátságosan mosolyogva. – Az egyik, hogy kibéküljenek. A másik ok, az összevont évfolyamok hallgatóinak tartok szemléltető előadást – e nem mindennapi eseményről, ahol kitüntetem magát. – Mentegetőzni akartam, önkritikát gyakorolva, de leintett. Megsimogatta a kutya fejét. Vállon veregetett, majd így folytatta, hátratett kézzel, sétálósan. – A kitüntetés, a tanúsított különleges bátorságán is túlmutat (mármint az enyémen!) – röppent joviálisan vastag, bal fekete szemöldöke, majd a jobb. Nem követvén a haj szép ezüstös őszülését, és!
Sokáig beszélgettünk. Nem alá vagy fölé rendelően. Nem.
Rövidebbre fogva, a lényegek lényege az, hogy az újságírói műfajok közül a hírt, külön kérésünkre a dékán elvtárs tanította. Igazi pedagógusként, mint mindig. A kurzusokon sem azt kereste, mit nem tud a hallgató, hanem azt hozta ki belőle, amit tud. Rajongtunk érte. Bármennyire is furcsa, az egyszerűnek tűnő hír a legfontosabb; hangsúlyozta, és ugyanakkor a legnehezebb, legigazabb újságírói műfaj. Az objektivitása miatt. Nem ideologizált. A többi viszont, részben vagy kevésbé – mind szubjektív. Ilyen-olyan véleményekbe bónyálva.
Az nem hír, emelte fel szokása szerint hosszú, szőrös mutatóujját a dékán elvtárs, hogy példának okáért –
A kutya megharapott egy embert.
A hír az, amikor!
Az ember megharapott egy kutyát.
Ugyanis, az igazi hír – a váratlanságtól lesz rendkívüli.
Kapitalista példa, maradjon köztünk, jegyezte meg hamiskásan, de ami jó az jó. Nem baj, ha átvesszük a magunk képére formálva, persze. Aztán egy-két év múltán már a sajátunk lesz, kacsintott – nagy komolyan.
A dékán elvtárs minden állítását, sarkítást, szépen kifejtett, magyarázatokat fűzött hozzá. A költői túlzást is szóba hozván, hogy jobban megértsük, csakhogy ez egészen más – a hírhez képest. Mert a hír…
És ezt követően olyan érdekes okfejtésekbe bocsátkozott, hogy én ezt most meg se próbálom leírni. Nem beszélve a kellemes hanghordozásáról, amikor a nyomaték szerint váltott basszusról-baritonról tenorra, szopránra. És fordítva. Egyre változatosabban. Fakultatív retorika óráin mindig tömve volt a historikus „Stefan cel Mare” amfiteátrum. Nem véletlenül. Karizmatikus alkat volt. Egyszer azt mondta, most önkritikát gyakorolok, egyre mérgesebb arcot vágott, de! Csippentett a szemével, ugyanis: a kutya másként ugat meg egy nőt, egy férfit, egy gyereket, tolvajt, részeget, csoportot, koldust, egyetemistát… (Rövid szünet – nézett körbe, fokozódott a hatás…) Csak jó fül kell az értéséhez, semmi más, akárcsak az én előadásaimhoz, hámm! Ijesztett rá bernáthegyi kutya hangon a hátsó padban ülő, bóbiskolónak tűnő hallgatóra – mókásan.
Nevetés a köbön. Hosszan. Megtapsoltuk.
A dékán elvtárs igazi úriember volt. A viccet is a legkiválóbban értette, és!
Kéklett – tüneményesen az ég – tovább. Szép zavartalanul.
A kutya – amíg a dékán elvtárs a nemsokára kezdődő előadás miatt, most innen az irodájából nyitott ablak mellett telefonált, elfelejtettem mondani – le nem vette rólam a szemét.
Lupu okos kutya, így hívják, nem is mondtam, igazította helyre a telefonkagylót a dékán elvtárs. Mielőtt indulnánk, nézett Lupura (Farkast jelent), béküljenek ki. Lupu, adj pacsit! Nem nekem, neki, mutatott rám. Azonnal megértette. Nem teketóriázott. Kezet ráztunk és szent volt a béke. Megnyalta a kezem. Csóválta a farkát. Tükörfényes, csillogó-mély barna szemében az arcom mégis torznak tetszett, olyan csalafintán sütött be a nap a perzsiás-finom függönyű ikerablakon.
Az előadásnak nagy visszhangja volt. Meglepetésemre a rektor elvtárs is eljött. Nyitóbeszéde után önkéntelenül bár, de elnézést kértem Luputól. Hosszan pacsiztunk, megtapsoltak. Mindezek után a kommunista etika és méltányosság szerint, az önkritika sem maradhatott el. A díjakat, mindkettőnket kitüntettek, a rektor elvtárs adta át. Ezt én nem nagyon értettem, de a dékán elvtárs, lenyűgöző beszédében, szépen megmagyarázta. Amiről nem szívesen beszélek, mert csak önmagamat dicsérném. És ez – a szocialista morál és etika szerint – szerénytelenségnek tűnne. Annyit viszont mégis csak el kell mondanom, hogy az egész beszéd arra volt kihegyezve, hogy én a hírről tanultakat, milyen hihetetlen bátorsággal ültettem át az életbe. Zárójelben, viccesen megjegyezve, az is szerepelt, milyen kár, hogy nem egy kapitalista kutyát, ordas farkast haraptam meg. Majd legközelebb, fogadkoztam nagy bátran, óra végén, kifelé menet.
Abrosznyi bárányfelhő vetett enyhe árnyékot a földre. Aztán egyre több és több.
Pattanó rügyek havában.
Szomjúhozó aranyeső bokrok fölött.
Lupuval igazi jó barátok lettünk. Sajnos, nem sokáig. A dékán elvtárs szülei – egy Bukarest melletti faluban laktak. Az erdő szélén. Ott tépték szét szegény Luput a farkasok. Azóta már többször vittem virágot a sírjára. Verset dedikáltam neki. Azt hittem, aki tehetséges a szocializmusban, a kapitalizmusban is az marad. Ezek szerint én akkor se voltam tehetséges, kérdem önmagamtól. Mindig abban reménykedtem, hogy könyvem, könyveim jelenhetnek meg. Nem így történt. A leves nem egyenes, vagy a tányér görbe, a „polonic”? Már nem is érdekel. Sokan mondták, hogy kommunista múltam miatt nem engedtek be az irodalomba. És hogy nem a versek tehetnek erről, hanem én… Nem tudom. Azt viszont igen, hogy idén töltöm a hetvenet. Az önkritika a szocializmusban, még ha erőltetve is, de mintha működött volna. Az önvigasztalás viszont ebben a korban már nem megy, elvtársak, bocsánat: uraim. Eltelt fölöttem az idő. Beborult. A világ. Is. Fáj, hogy ezután már semmire sem számíthatok, arra sem, hogy Lupu emlékének dedikált versem nyomdafestéket láthat-e valaha. Kéziratban őrzöm.
A Nyájas olvasó megszólítás helyett, így lép színre hát a Nyájas fiók, íme:
Kutyák
Lupu emlékére
Mért ugatnak úgy a kutyák
Az udvaron, kérded, és kilépsz az
Udvarra. Mért ugatnak úgy a kutyák
A kert alatt, kérded, és hátramész a
Kertbe. Mért ugatnak úgy a kutyák
A falu határában, kérded, és kilépsz a
Faluból. Házamban a kutyák, ugatod,
És a másik feledre fordulsz.
*
Kutyák marcangolják a sötétséget, hús-
Vér-rések mögött kutyák. Kutyák
Nyalják az utolsó jósasszony vérző
Mutatóujját. Kutyák őrzik a reggelt
A kutyáktól. Minden szem téged figyel,
Téged. Hogyan marcangolod le ön-
Magadról húsoddal együtt a sötétséget –
Fehérre meszelt farkasok örvényében.
Nyugodj hát békében drága jó Barátom, Lupu!
Pusztai Péter rajza