Kölcsönsorok: Lucian Blaga
A pópa lelke (4)
Négyszemközt a papnéval
„Hogyan hangolja össze lelkeit a te Vasiléd, és milyen mértékben?”, kérdezem ötletszerűen, hogy beinduljon a beszélgetés.
„A kíméletlen jön egyre gyakrabban elő”, válaszolta, mellén blúz alá rejtve, mint parasztasszonyok néha az almát, a lapot, melyre írta a verset, mikor megérkeztem. Gesztusa rendkívül csábító volt, s mintha arra késztetett volna, igyekezzek segíteni neki, hogy rejtekén minél jobban eldugja a verset. „Írásra mindig azt az időt használom, amikor Vasilét fogva tartja a komp”, folytatja Octavia. „Agyonvág, ha tettenér.”
„De nekem, ugye, nem mutatnád meg, hogy mit írtál, amikor jöttem?”, kérdem csak úgy, anélkül, hogy erőltetném.
„Lehet, hogy megmutatom, de máskor. Bennem félelem fészkelt a tekintetedtől. Meg kell szoknom a kritikát. A te lelkiismereted megvesztegethetetlen. Téged az sem hat meg, ha a térdeden ülök, hogy felmelegítsen a vers, mely neked édeskésnek tűnik.”
Octavia, akinek valóban a költészet volt legfőbb szenvedélye, nem fogadta nagy örömmel a bíráló megjegyzéseket. Ellenkezőleg, felingerelte kérkedő hiúságát. Legalább is ez volt a pillanatnyi válasz. Mikor viszont egyedül maradt, mást sem tett, a kritikán elmélkedett; lelkileg megpuhult, hogy valójában hasznát vegye. A versekkel kapcsolatban volt egy közös tapasztalatunk. Bármennyire is megszállt engem a jóindulat, verseit nem nézhettem másképp, csak azzal a szemmel, mellyel saját verseimet láttam. Útba akartam igazítani. Nevelni az ízlését. Fejleszteni az önkritikát benne. Mindezt annál is inkább, mert költeményeiben tényleges és nagyszerű lehetőségeket fedeztem fel. Octavia néha gyönyörű verset írt. De túl gyakran halandzsázni kezdett, ami szinte semmiben sem különbözött attól, mint amikor ama ismertté vált, híres lírai „önkívületben” ömlengett. Próbáltam visszafogni. Próbáltam megtanítani arra, hogy a már papírra vetett verset tárgyilagosan ítélje meg. Állandóan kértem, hogy mérlegelje a tartalmát, tépje le a tőkéről a fölösleges hajtást, húzza ki a sorokat, melyek a révületben fedezet nélkül maradt hangokból és szavakból származnak. Az ország abban, a háborút követő időszakban a pénzromlás folyamatát élte. Miközben verseit pusztítottam ceruzával, sorokat töröltem belőlük könyörtelenül, azt mondtam: „A szavak inflációja ez.” Octavia gyerekesen és ingerülten nevetett, de elfogadta a húzásokat. Elfogadta ugyan, de fájdalommal, csakhogy nem visított, mintha húsába vágtak volna. Mikor a verseiben számos helyen áthallásokat fedeztem fel az én költeményeimből, elkomorodtam, lelkemet megkeményítettem, ami nem volt természetes formája. Most pedig, visszaemlékezve szavaimra, melyeket oly nagy nyomatékkal mondtam, mosolyognom kell, hogy hajdan micsoda szigorú nevelő voltam. Mivelhogy Octavia nem volt hajlandó elismerni a verseiben itt-ott az én költeményeimre emlékeztető áthallásokat, lehordtam: „Ide figyelj, drágaságom, azt akarom, hogy költői egyéniséggé váljál, nem pedig majommá!” Abban a pillanatban, amikor magamban ezeket az emlékeket idézem, ő teljesen másképp bizonyítja reagáló képességét az én intim gondolataimra
„Emlékszel rá: Szebenben azt mondtad, hogy majom vagyok?”
„Nem emlékszem”, válaszoltam, „hogy így pocskondiáztalak volna! Nem használok ilyen jelzőt!”
„Dehogy nem, azt mondtad, és attól kezdve félek megmutatni verseimet neked.”
„Látod, mennyire félreértetted próbálkozásomat, hogy óvjalak a kisiklástól. Azt akartam, hogy kerüld az utánzás kényelmes útját.”
“Bevallom, fájt, de tanultam belőle. Tudd meg, most jobb verseket írok, még a tieidnél is.”
„Éppen ezt vártam tőled, mikor azt kívántam, válj költői személyiséggé, ne pedig majommá. Lásd, igazi összefüggésükben szavaim mást jelentenek, mint amit az emlékezet és gőg ruház rájuk. Így már értjük egymást?”
„Mindig ugyanazt erősíted! A te lelked! Fened a fogad, mint máskor!”, mondja, lassan eksztázisba esve, de megáll.
„Csak úgy tűnik neked. Évek óta úgy érzem, mintha aranypénz lennék, címer nélkül. Lekopott róla, felismerhetetlen.”
„Ugyan már!”, úgy tesz, mintha csodálkoznék. „Te … címer nélkül?”
Látom, amint a folyóra néző ablakhoz megy. Fürkésző tekintetettel néz ki, aztán visszafordul, tengermély vággyal jön felém, mint hajdan. S a térdemre ül. Pontosan azzal a csábító mozdulattal, mint régen.
Mondom neki:
„Tudd meg, évek óta nem írtam már egy sort sem! A sterilitás és a leépülés időszakában vagyok, s nem tudom, hogyan lábalok ki belőle!”
„És ki akarsz-e lábalni belőle nagyon, nemde?”
„Micsoda kérdés!”
„Furcsának találod? Hogyne. Nagyon is természetes. Ilyennek látlak. Negyed évszázadon át szülted a műveket, melyek megmaradnak. Alkotásaid végleg bekerültek a nemzet költői kincsestárába. Odaadtál mindent, kamatostól. Kiteljesedtél. Jogod van a sterilitásra. Még néhány évig…hogy is mondjam: fiatal lehetsz, kortalanul!”
„Mint az örökifjú ősszel!”, szakítom félbe tréfásan.
„Igen, fiatalkodhatsz még néhány évig – ősszel, a gyümölcsösben. Örvendened kell e néhány évnek! Vajon nem áldoztál-e magadból túl sokat a kimondhatatlan kínnak, kimerítő igyekezetnek, ami az alkotás maga? Nem kell már tenned semmit többé. Élvezd, amit az élet kínál a mostani gyászos, majdhogynem pusztító körülmények között. Hőstetteid krónikája bezárult. Nem akarod, hogy munkához jussanak mások i? Még én se? Hadd, hogy írjak, működjek ezentúl a szépség és a dal terén. Írok én majd érted és helyetted. Érted akarom törni magam, minden tekintetben. Vágyként szeretlek téged, úgy, hogy helyedbe akarok lépni, mentesíteni kívánlak minden igyekezettől…” Octavia elhallgat egy pillanatra, mintha felébredne: „Hülyeséget beszélek, ugyebár?”
Nem válaszoltam. Csak rendkívül nagy figyelemmel rögzítettem azokat a furcsa, kimondhatatlanul furcsa dolgokat, miket ez a törekvéseit illetően oly szeszélyes teremtés mondott. Figyelmesen rögzítettem, hogy később eltöprengjek rajta. Vajon megint az ő szokásos „lírai önkívületének” egyikével találkoztam, vagy pedig szavai a véletlen megvilágosodás mélyéről törtek elő? Nem voltam hajlandó arra az útra térni, amelyre hívott, vagyis, hogy minden tekintetben és teljes mélységében vessem fel az alkotói lét kérdését. A lazítás idején, ami addig tartott, míg Kharónnak a kompja egyik partról a másikra ért, hagytam, hogy beburkoljon a térdemen ülő lény puha erkölcsi melege. Az alkalom, hogy örvendhetek, tavaszi volt, nem pedig őszi, és csodálatos kísértésekkel bélelt, valamint a békességé, amit az oldódáshoz kínált félórát tartó távolléte annak a személynek, aki egyben paraszt, szerzetes, faun és kíméletlen. Áthatott újból e nő testének melege, aki oly sok éve kiesett már érzéskörömből. Simogattam a kísértést, ruháján át. A combját. A mellét. És ennyi. Mert lépéseket hallottam kintről. Octavia felkelt a helyéről, és rendezgetni kezdett a szekrényben, hogy eltűnjék a halvány pír, ami különban sápadt arcán mutatkozott.
(Folytatjuk)
Részlet Lucian Blaga Káron ladikja című önéletrajzi regényéből. Fordította Zsehránszky István
Forrás: Kisebbségben
Pusztai Péter rajza