(Kultikus sci-fi regény)

5 Mrd 3

Tíz nap sikertelen próbálkozás után beláttuk, hogy olyan szekér után szaladunk, mely sehogy sem akar minket felvenni, ezért átmenetileg visszakullogtunk a tengerpartra.
– A jelek szerint a bolygó teljes területét áthatolhatatlan zár őrzi – állapította meg Egyeske. – Nyilván veszélyes, több irányból fenyegetett zónába tévedtünk. Persze nem csoda, veszélyes hely ám ez az univerzum. Meteoritok, aszteroidák, üstökösök milliárdjai röpködnek szerteszét a kozmoszban. Ha közülük egy is eltalál, volt bolygó, nincs bolygó.
– Nem szólva az egyéb égitestek lakóiról, akik világuralmi tervekkel zörgetnek be egy-egy bolygó ajtaján – tette hozzá 2-es röviden. – Bizonyára ez ellen védekezik az É–2 is, következésképp ajánlom, keressünk másik otthont magunknak, még mielőtt oppozíciója offenzívává nem változik.
– Azt már nem! – makacsoltam meg magam. – Nem azért kódorogtam annyi éven át, hogy az utolsó percben feladjam, úgyhogy akkor is, értitek, akkor is bemegyünk, ha szét kell sugároznunk a seggüket, akarom mondani, pajzsukat.
Ha nem lettek volna robotok, erre a kijelentésemre most biztosan felkapják a fejüket, de egy robot sohasem csodálkozik, vagy szegül szembe a paranccsal.
– Igenis – húzta ki magát Egyeske –, de azért szólhatok? – próbált figyelmeztetni, ami általában már nem számít parancsszegésnek, főként, ha ezzel is a biztonságomat szolgálja.
– Nem. Amit mondtam, megmondtam. Most azonnal vegyétek célba az urakat, hogy amit nem teljesítenek szép szóra, kikényszerítsük erővel. Azért szeretném, ha tudnátok, hogy csupán szükségből választom ezt a megoldást – indokoltam meg a robotoknak (vagy inkább magamnak?) a parancsot. – Máskülönben semmi bajom velük, és ígérem, hogy ezután sem sem fogom őket bántani.
A robotok szótlanul engedelmeskedtek, és célkeresztbe vették a közeli városkát.
– Most tíztől egyig számolok. 1-re tűz, és addig lőjetek, amíg rés nem támad a pajzsukon. 10, 9, 8…
Hirtelen megtorpantam. Ekkor jutott eszembe először, hogy hátha nem is olyan primitívek ezek a primitívnek és jámbornak tűnő őslakók. Igaz, hogy egyiknél sem láttam fegyvert mindeddig, de talán nincs is rájuk szükségük, mert e nélkül is erős, különleges képességgel rendelkező harcosok. Itt van például a méretük. Nem egy két méternél is magasabb, no és erősítésül ott az egész bolygó mögöttük. Márpedig egy egész bolygóval csak nem szállhatok szembe, az áldóját.
– Stop, támadás lefújva!
– Késő – villogtak Egyeske meg a többi robot szemei, és a következő pillanatban felbőgtek a szirénák.
Vészhelyzet! Vészhelyzet! Rendkívüli erősségű kozmikus sugárzást észlelünk – olvastam az egyik monitoron riadtan.
– Vonjatok védőpajzsot a Terra 144 körül!
– Már megtörtént, de attól tartok ezt a sugárzást nemhogy mi, az É–2 sem fogja túlélni.
Lehunytam a szememet, és felkészültem a halálra. Eltelt egy perc. Semmi. Csak a szirénák visítoztak tovább változatlan erővel. Megpróbáltam imádkozni. Nem ment: elfelejtettem a miatyánkot. Persze nem csoda, hiszen gyerekkorom óta nem fordultam Istenhez. Aztán ugyanolyan hirtelen elnémultak a szirénák.
– Hála az égnek, a pajzs parádésan kitartott – dőltem hátra megkönnyebbült sóhajjal.
– Az ki, csak nem a mi pajzsunk – közölte 30-as fahangon.
– Hanem kié?
A robot bizonytalanul fürkészett az ég felé.
– A bolygóé – válaszolta 30-as helyett Egyeske. – Ha az nincs, senki sem vészelte volna túl a sugárzást.
– Ejha, külső pajzs is védi az E–2-öt! Ezt nevezem szuper biztos védelemnek! Csak egyet nem értek: miért engedtek leszállni a bolygóra, ha ennyire nemkívánatos vendégnek tartanak.
– Egy dologban azért biztosak lehetünk: ha nem is szeretnek, bántani sem akarnak.
– Nem, tényleg nem. Hát, uraim, ezek után mit mondjak? Adjunk hálát istennek, hogy ilyen bolygóra tévedtünk, mert, akárhogy is csűröm-csavarom, még mindig az É–2 planéta a leglakhatóbb hely a Hadak útján. Legalábbis számomra. Levegő, víz, kellemes meleg van, és egy olyan pajzs feszül felettünk, mely Jupiter villámainak is ellenáll. Akarhatunk-e ennél többet, jobbat, uraim? Igaz, egyelőre csak ezzel a szűk hellyel kell beérnünk. Már persze, ha utólag nem űznek el innen is – ébredt fel bennem ismét az aggodalom.
– Remélhetőleg nem fognak – nyugtatott meg 30-as. – Ehhez azonban fel kell hagynod minden agressziós terveddel, mert azt, ugye, te is belátod, hogy akit kővel dobnak meg, az nemigen dob vissza kenyérrel.
– Nocsak, te ismered a Bibliát?
– Vili.
– Belátom, de semmi probléma, talán még nincs minden elveszve – sétáltam az ablakhoz –, mert mit is mondott Arkhimédész? Adjatok egy fix pontot, és én kifordítom sarkaiból a világot.
– Ezt hogy érted?
– Hát csak úgy… Nem érdekes. A lényeg az, hogy ezennel birtokba veszem ezt a partszakaszt, és elnevezem Krisztiánnak vagy… Krisztiánvárosnak. Igen, ez az! Éljen Krisztiánváros! – ütöttem össze lelkesen a tenyerem. – Mi az, ti nem tapsoltok?
– Miért, kellene?
No comment: robotok. Nem várhatjuk el tőlük, hogy úgy érezzenek, mint az emberek.

(Folytatjuk – A következő rész jövő vasárnap olvasható)

Forrás: A 3. Antikrisztus. Kecskemét, 2017

Előzmények: 1. rész, 2. rész, 3. rész