Lőrinczi László: „Csak a szerelem sújtson…” (3)
Tizenegy
Azt mondta Olgának, hogy újra késő estig dolga lesz a hivatalban. „Az első hazugság… ismét”, gondolta.
Olga bevásárolni készült, gyorsan el is ment, hogy még elérje a friss délutáni kenyeret. Róbert hosszasan keresgélt a sáljai között, és kiválasztotta a legfiatalosabbat. Csakugyan felment a hivatalba (sohasem lehet tudni!), de csak Annát, a takarítóasszonyt találta ott. Tessék-lássék matatott valamit a fiókjában, elköszönt Annától, és jókedvűen elindult a „megbeszélt” találkahely felé, gyalog, mert még bőven volt ideje. – Mindig az a nagy kérdés – gondolta mosolyogva -, hogy hol és mikor… – De most még korai… Megállott, egy pillanatra mintha elszédült volna. – És ha igaz… (közben érezte, hogy igaz, megmásíthatatlanul igaz!), mi lesz velünk?… – Ez is korai kérdés! – döntötte el, hirtelen fellángolt fölénnyel. (De közben ette a nyugtalanság).
Háromnegyed órát várt a megállóban, s kezdett dühös lenni magára. Eszter nem jött. Amikor hazafelé indult, szinte örvendett, hogy így történt, mert nevetségesnek érezte magát a sáljával. Otthon hallgatott. Olga fáradt volt, ő is hallgatott.
Tizenkettő
Délelőtt – éppen kávéztak a hivatalban, itták a tűrhetően megkotyvasztott „nyerítő” (nechezol-os) fekete löttyöt – valaki telefonon kereste Róbertet. Odament, felvette a kagylót. Eszter volt. – Mondta-e Olga, hogy kerestünk az este? – Nem… De nem is értem, hogy miről beszélsz. – Találkoztam vele a varrószalonban… Azt akarta, hogy gyere el értünk, leültünk volna valahol egy rumra, de nem válaszoltál ezen a számon… – Pedig itt voltam – bizonykodott Róbert, azután hirtelen meggondolta magát. – Csak egy pillanatra jöttem fel – mondta halkan -, később egy órát vártalak a megállónál. – Eszter hallgatott. – Nem tudsz hazudni Olgának – mondta hosszú szünet után, és letette a kagylót. Mintha meg akarta volna büntetni. Róbertet kiverte a láz. Mit akart mondani? Hogy tanuljon meg hazudni? Rendezze ügyesebben a dolgait? Vagy csak képzelődik? Mit mondjon most Olgának? Nem tudott dönteni, és később el is felejtette az ügyet, mert egy félóra alatt úgy alakult a helyzet, hogy egy esti géppel neki kellett Bukarestre utaznia a döntőbírósági tárgyalásra.
Tizenhárom
Mihelyt befejezte a tárgyalást (gyorsan lement, mindnyájan siettek), a Romana téren felült a 31-es autóbuszra, és húsz perc alatt kiért a baneasai repülőtérre. A várócsarnokban kellemes meleg fogadta. (Éjszaka viszont fázott az Opera szállodában).
Volt még ideje bőven. Láttamoztatta a jegyét, azután a postahivatalból felhívta Esztert az intézetében. (Az este még volt annyi esze, hogy kikeresse a számát). A hangjából nem tudta megállapítani, hogy meglepődött-e vagy sem. („Biztosan sokan vannak a szobában”). Nem is tudtam, hogy Bukarestben vagy – mondta tagoltan Eszter, mint aki közben egyébbel van elfoglalva. – Negyed hatkor érkezem… gyere ki a repülőtérre, mondani akarok valamit neked. – Eszter hallgatott. („Persze, nem mondhatja, hogy elment az eszed, mit gondolnának a többiek?”). – Ugye kijössz? – kérdezte alázatosan Róbert. – Ó – mondta Eszter -, már éppen venni akartam a kabátomat… Elfelejtetted, hogy szombat van? (Ennek a nőnek van esze… húzza az időt!”). – Találj ki valamit… ügyesebben, mint én. – Jó, majd megbeszélem – felelte vontatottan Eszter. – Szia! – és letette a kagylót. És várta! Frissen szőkített haja lobogott, a szemöldöke ki volt húzva. – Milyen csinos! – csodálkozott magában őszintén Róbert, és majdnem ki is mondta. De Eszter már a kezét nyújtotta. – Azoknak – mondta halkan, és szemével egy középkorú pár felé mutatott. Róbert nem ismerte őket – azt mondtam, hogy hozol nekem valamit Bukarestből. – Nem füllentettél, hoztam is – vigyorgott Róbert, mert tudta, hogy ez kedvessé és gyermekessé teszi az arcát. – És otthon mit mondtál? – folytatta. – Az az én dolgom… csak egy félórám van. – Beálltak közben a nem hosszú taxisorba.
Róbert szeretett volna belékarolni, de Eszter rögtön elhúzódott. – És mit hoztál, ha hoztál? – kérdezte alig leplezett kíváncsisággal. – Egy csomag perui kávét… A reptéren még lehet kapni. – Szenzi! – lelkesedett Eszter! Köszi! – Ránézett Róbertre. – Most ne mondj semmit… Tegyél le a Vár utca sarkán. – Kinyitotta a taxi ajtaját. A sofőr kérdezni akart valamit, de amikor meglátta az elegáns hölgyet, csak bólintott. – Repede vă rog (kérem, gyorsan) – mondta, mert a hátuk mögött tolongás keletkezett.
A taxiban alig beszéltek, csak nézték egymást. Eszter állotta a Róbert tekintetét, de nem mosolygott. A csomagot a táskájába rejtette. Gondolt egyet, és már a Kistemplom mellett kiszállott. – Kösz a kávét – mondta, és elsietett. Róbert sután utána intett, és ezért szégyellte magát a sofőr előtt.
(Folytatjuk)
Pusztai Péter rajza