Negyedik este.

«Siess, én édes órám, már úgy szeretném tudni, mi lesz Flórából», mondám az órának csütörtökön este, midőn lefeküdtem.
«Az a szép barna bácsi elveszi-e feleségül és férj és feleség lesz-e belőlük, mint az én mamám és atyácskám?»
«Majd meglátod idővel, tik-tak, nem szabad kiváncsinak lenned, mert ez nem áll jól a kis lányoknak.»
Másnap reggel, midőn Flórácska felkelt, először is megöntözte a virágokat, aztán mind, egyenként megcsókolta s megtapintotta minden oldalról, mintha fel akarná keresni rajtuk annak a kedves kéznek a nyomait. Aztán megreggeliztek, az én jó menyasszonyom, s reggeli alatt a család vén inasa egyszerre levelet nyujtott át Flórának. A szép leány élénk vonásain a mennyei boldogságnak sugara jelent meg, midőn az írást megismeré. – Olvasni kezdett, eleinte mosolyogva, de a mosoly lassanként letűnt arczáról, vonásai megkövesültek, halotthalvány lőn, s a levelet elejtve, ájultan rogyott le a székről. Borzasztó zűrzavar követ­kezett, mindenki körülötte forgolódott. Az öreg inast orvosért küldték. Midőn jobbacskán volt, anyja kimondhatatlan aggodalommal vette fel a Flóra által elejtett levelet a földről, s sebesen elolvasá azt. Tartalma ez volt:
Kedves, imádott Flórám!
Midőn tegnap oly vígnak, véghetetlen boldognak láttalak, szivemet megbánás fogta el, hogy ragyogó álmaidból fel nem ébresztelek, a míg még lehet. Te szegény vagy, én még szegényebb; egyetlen birtokom családom szeplőtelen neve és hivatalom, melynek jövedelméből nem élhetünk meg. – Idősebbik testvéremtől, ki Amerikában van, tegnap levelet kaptam, melyben azt írja, hogy ha csakugyan kedvem van kimenni hozzá s künn akarok szerencsét próbálni, most épen jó alkalom nyílik, kevés költséggel és gyorsan oda juthatnék.
Én féltem, Flórám, hogy szilárd elhatározásom semmivé válik, ha viszontlátlak, s búcsú nélkül utaztam el, zálogul szivem jobb felét hagyva nálad.
Nem követelhetem, hogy egész ifjúságodat várásban s oly reményben töltsed, mely tán soha sem teljesül. Ha két év múlva nem térek vissza, szabad vagy és elfeledhetsz.
Ede.
Ez volt tehát a kérlelhetlen Búbánat első csapása, az első jégeső a nyíló virágra; csoda, hogy le nem törte egészen.
Midőn Flóra magához tért, sokáig és keservesen sírt, nem számítva azon könyeket, melyek belül folytak és vérből voltak. De végre szilárd elszántsággal letörlé könyeit, a levelet keblébe rejté, anyját szeretettel megcsókolá, s szokott munkájához látott. Azóta nem láttam sírni, nyugodtan járt-kelt a szobákban, teendőit elvégezte mint mindig, de arczáról az ifjúság pírja lassan kezdett eltűnni, s homloka borúlt volt. A vidor nevetés elnémult és házunk hasonlított az elhagyott fecskefészekhez, melyből a vidorság csiripoló fecskéi elköltöztek.
Flóra néha órák hosszáig ott tudott ülni a virágok mellett, gondolatokba mélyedve, néha csodásan, ittasan mosolyogva, karjait kiterjesztve az üres légbe. – Boldogság utolsó ajándoka, mely oly csekélynek látszott előttem, az egyetlen volt, mi visszarántotta a kétségbeesés örvényétől. Abban élt, az emlékben élte jelenét s a múlt hervadt rózsáival játszott, hogy a jelen töviseit ne érezze.
Mindez még nem volt elég. – Egyszer reggel észrevevém, hogy az anya széke üres marad a reggelinél, s egész nap nem láttam szelid, sápadt arczát, borult szemét, mely annyiszor nyugo­dott rajtam; a harmadik szobából nyögés hallatszott s én megtudtam, hogy a jó anya beteg.
Napról-napra szomorúbbá lőn a ház, az atya haja őszülni kezdett s lehajtott fővel járkált föl s alá, a divatosabb, szebb bútorok egyenként eltüntek s végre az ebédet is mindig kisebb és kevesebb tálban hordották fel. – Gyakran láttam Flórát késő éjjel a himzőrámára hajolva s gyors keze sebesen röpült a finom fehér vásznon; míg beteg anyjánál virrasztá át az éj másik felét.
E szomorú időkben majdnem minden nap láttam egy tisztes, finoman öltözött urat a háznál, ki sokat törődött Flórával, s mindig otthonosabb lett nálunk. Mindjárt gyanítám, hogy kérő, s már előre is sajnálattal tekintek reá, mert meglátszott rajta, hogy Flórát igen szereti. Flóra szíve pedig távol volt innen, távol, távol, ama szép országban a tengereken túl és az előkelő úr szép pillantásai és kedves bókjai viszhangra nem találtak.
Egyszer estefelé a mellékszobából zokogó hangokat hallék: «tönkre vagyok téve, gyalázattal fogok sírba szállani!» szólt az atya tompa hangja, s Flóra zokogása szívrepesztőn hatott be hozzám. Aztán sokat beszéltek, a mit nem értettem, míg egyszerre Flóra ajkáról kétségbeesett sikoltás hallatszott. «Nem lehet apám, nem lehet! Hisz szivem, szavam, egész lényem Edéé! Esküszegő, nyomorult teremtés lennék!»
Aztán minden elcsöndesedett.
Azon éjjel Flóra nem aludt, halványan, zilált hajjal járt-kelt szobájában, fehér kezét szivére nyomva, összeszorított ajkakkal; s nekem úgy látszott, mintha egy óriás fekete fátyol árnyalná be a szobát s a fátylon keresztül itt is, ott is, Búbánat merev, kisérteties arczát láttam elő­tekinteni. – Éjfél után ágyára veté magát és elaludt.
Ekkor Búbánat lebegett be a szobába, s ezt követé egy halvány arczú angyal, kinek nemes, magasztos vonásai hasonlítának Búbánatéihoz. Mindketten Flóra fölé hajlottak, s a holdsugár tévedezve járt fehér, habkönnyű öltözetükön. E sugár beszélte nekem, hogy a másik angyal Lemondás, s hogy az csókkal lehellte Flóra szivébe tulajdon lelkét. Reggel, midőn a lányka felébredt, angyali megadással hajtá le szép fejét, kezét lekulcsolá, s halkan, csöndesen susogott: «Lemondok!» Tik-tak.
«Olyan szomorúkat beszélsz most, óra», mondám, midőn az elhallgatott, «s mondd meg, miért engedi meg a jó Isten, hogy angyalai lejárjanak a földre, az embereket így kínozni, és nekik fájdalmat okozni?»
«Búbánat, úgymint Boldogság, Istennek gyermekei, s hatalmuk egyforma a földön», felelé az óra. «Az egyiknek feladata a földet kedvessé tenni az ember előtt, a míg él, a másiké halálát megkönnyebbíteni, az által, hogy lassanként eltávolítja szemei elől azt, a mi leköthetné vágyait a röghöz, s nehézzé tehetné az elválást. Tik-tak, tik-tak.»

Folytatjuk

Előzmények: 1. rész , 2. rész,  3. rész