Egy diáktüzér naplója

IV.

Dél lett, mire a gróf reggeli szállását megtaláltam. Nem volt ott senki a háziak közül, csak a legénye: nagydarab, lassú beszédű székely ember. Nem is fiatal már, lehetett vagy negyvenéves. Húzogatta a vállát, hogy elmondtam neki.
— Hát ez nem volt jó?
— Úgy látszik, nem.
— No, megette a fene. Gondolom én, hogy ott abban a nagy házban, ahogy mondja az ifjú úr, majd az megy, ami eddig. Ha tehette. . .
Nem kérdeztem meg, mit. Csomagoltuk össze a holmit, hogy gyorsan indulhassunk. Volt pedig elég, egy egész ruhatárat hordott magával az ezredes : még egy csizmát, négy váltó fehérneműt, ruhát, köpönyeget, kardokat, pisztolyokat, borotvakészletet is kis állótükörrel, szagos szappannal. Ábrahám észre is vette, hogy nagyon nézegetem a holmit, nem állta meg, hogy ne szóljon közbe egy-egy szót.
– Ettől ijed meg a muszka, ni!. . .
Vagy:
– Ilyen még a muszka cárnak sincs. Azt láttam, hogy Ábrahám nem szereti a gazdáját, s ahogy megérezte bennem is a nemtetszést, rögtön pártfogoltjává lettem. Mire a csomagolással elkészültünk, azt is elmondta, hogy megszöknék, ha nem tudná, hogy a gróf hamarabb szökik meg majd, mint ő.
– Nem rossz fiú pedig – mondta -, de már hetek óta lehet látni, hogy nem tetszik neki. Amíg győztünk, addig igen. Amióta a muszkák benn vannak, már csak azon gondolkozik, hogy kellene kimászni ebből a csávából. Pedig nehéz neki, mert császári volt.
– Császári?
– Igen, hisz azért van ilyen nagy rangja. Megbecsülték azokat, akik átjöttek.
— No, menjünk — mondta aztán. — Tud az ifjú úr lovagolni?
Egyszer-kétszer próbáltam, hát vállalkoztam rá. Úgyse megyünk messze. Ábrahám felnyergelte a két lovat, kivezette őket az utcára, ott a nyeregbe segített, s indultunk volna.
Ahogy fordítottam meg a lovat, egyszerre nagy sietve jön egy fiatalember az úton, egyenesen odalép hozzám, megfogja a lovam kantárát, s azt mondja: szállj csak le, fiú!
Nem tudtam mire vélni, csak néztem rá értetlenül. Ő meg türelmetlenül rám kiáltott, hogy:
– Gyere, gyere, öcsém, kell a lovad. Majd visszakapod, ne félj.
Ahogy szálltam lefelé, mert megzavarodtam ettől a hirtelen parancstól, addig az ismeretlen meg is magyarázta, miért kell:
— A generálishoz szaladok, mondd csak meg, kié a ló, visszaküldöm egy óra múlva.
Ott álltam már a ló mellett, s neki kengyelben a lába, de mégis meg kellett kérdeznem tőle, elvégre a gazdám lova:
– Ki az úr, hogy így el akar vágtatni? Ezek a Fehérváry ezredes úr lovai. . . neki visszük a lakáshoz.
– Nem baj, fiú – mondta -, én Petőfi őrnagy vagyok, nincs ugyan agyusztírungom, de hát vagy elhiszed, vagy nem. Sürgős az utam, Fehérváry meg majd visszakapja a lovát.
De akkor már a nyeregben volt, szólt a tónak, s ment is, mint egy bolond. Alig tudtam észhez térni.
– Hát csak számoljon majd be az ezredes úrnak a lóval – mondta Ábrahám.
Ettől még jobban megijedtem, mert eddig csak a dolog váratlansága lepett meg, de most figyelmeztetett a katona, hogy lesz még ennek következménye is. Igen ijedten nézhettem rá, s könyörögve, hogy legalább valami biztató szót mondjon.
– De hiszen. . . Azt mondta, őrnagy. Magának ismerni kell.
– Láttam már – mondta Ábrahám.
– A táborban?
– Ott.
– Akkor csakugyan őrnagy?…  Merthogy egyenruha nem volt rajta.
– Valami olyasféle. Jó ember, szereti a szegény népet.
– Mi is a neve? Mondta.
– Tudja a nehézség.
– Nem Petőfit mondott?
– Felőlem mondhatott.
A lovasnak már az alakja se látszott, csakugyan sietős dolga lehetett, hogy így hajszolta a lovat. Nekem meg eszembe jutott, hogy ugyanaz a neve van ennek az őrnagynak, mint a Talpra magyar költőjének, sőt lehet, hogy ő az.
Ha ő, hát viheti a lovat, akár vissza se hozza. Ilyen nagy embernél érthető, ha sietős a dolga, hát a legelső lóra felül. Ha meg nem ő. . .
Ez már reménytelenebb eset: elgondolkozva gyalogoltam Ábrahám mellett, ránéztem néhányszor, hogy nem veszi-e észre a sántaságomat, s nem ajánlja-e fel a lovát — de nem tette. Még szerencse, hogy nem kellett olyan messzire mennünk,
– Ez az a ház? — kérdezte, hogy megálltunk,
– Ez.
– S úgy zörgettem meg a kaput, mint aki hazajön. Mégis nagy dolog, ha az ember hadban van.
Az úr kinézett az ablakon egy fél pillanatra, de mindjárt be is húzódott, s kisvártatva a kaput is kinyitották. Egy hajdúféle jött elébünk, az elvezetett előbb az istállóba, ott rendbe tettük a lovat, aztán azt mondta, hogy a szoba is készen van, vigyük be a holmit, ha hoztuk. A háziakkal nem találkoztunk. A lóügy fúrta még mindig az oldalamat, szerettem volna megkérni Ábrahámot, hogy ne szóljon róla, míg nem muszáj, majd csak visszakerül a ló – bár a sietségben azt is elfelejtettem megmondani, hova küldje vissza, ha visszaküldi. Ma este meg már úgysem keresi mindkét lovat az ezredes.
Végül is szóltam, azt mondtam Ábrahámnak, hogy ha Petőfi csakugyan őrnagy – ő mondta, hogy igen —, akkor a ló megvan, legfeljebb másnál, ha nem nála. S ha megvan, akkor a seregnél, ha másutt nem, meg lehet találni.
– Nem is kellene szólni róla akkor talán az ezredes úrnak — mondtam.
Vonogatta a vállát. Az ezredes úr nem nagyon keresi a második lovat, legfeljebb akkor, ha majd kiderül, hogy Ábrahám nem tud vele lovagolni.
— De hát. . . fel nem akasztathat érte – mondta. – Egyebet meg kibír az ember. Akasztásra eddig nem gondoltam. De ahogy most Ábrahám mondta, hát eszembe jutott, hogy tulajdonképpen milyen nagy veszedelem is ez: katonaló, csak odaadni egy civilnek, aki őrnagynak mondja magát — sőt az igazság az, hogy őrnagynak is csak akkor mondta magát, amikor fenn ült a nyeregben. Amikor már odaadtam neki a lovat.
De hát csakugyan őrnagy. Ábrahám is emlékszik rá, hogy őrnagy.
S a nevét meg nem felejtem el, ugyanolyan, mint a költőé. Sőt lehet, hogy azonos. Ha pedig igen, akkor úgyse hoz engem bajba.
– Hát akkor ne szóljunk, amíg nem muszáj — mondtam Ábrahámnak.
– Aztán mikor van a muszáj?
– Hát… ha már nyergelni kell. Dörmögött, nem értettem, mit. Akkor jött a hajdúféle, azt mondta, hogy ha végeztünk, mehetünk innen, ez nem a mi szobánk, hanem az ezredes úré.
– És a mi szobánk hol van? – kérdeztem.
– Elférnek a ló mellett – mondta.
Ábrahám bement a ló mellé, én meg elindultam a városba, mert a megbízatásom úgy szólt, hogy keressem meg az ezredest. Vagy megtalálom, vagy se. Ekkor jutott eszembe, hogy a régi szálláson se hagytuk meg, hova megyünk – ha ott keres, se tudnak felvilágosítást adni. Úgyhogy mindenképpen meg kell találni, nem akarok nagy szégyenben maradni.
Elindultam, pedig a térdem úgy jelezte, hogy mára éppen elég volt már a járkálásból.
Gondolkoztam, hol kereshetném én az ezredest? A korzón nincs, annyit mindjárt láttam. A táborban talán? Először is hol a tábor? Másodszor, ha a tábor egyáltalán van, nem lehet nagyon közel. Mert ha közel volna, minek kellett volna Petőfinek ló. S az ezredes gyalog volt.
Gondoltam, hogy vendéglőben lehet esetleg. Szép ember a gróf, vidámnak is látszik, ha nem szórakozással tölti az idejét, akkor nem tudom, mivel. . . Kutattam utána, de egyik vendéglőben sem volt, nem is látták, hogy ott lett volna, végigmentem a forgalmasabb utcákon, ott se láttam, végezetül még a főtéri csizmadiát is megkérdeztem, nem volt-e bent nála, de az se tudott róla.
Akármilyen kis város is Vásárhely, mégsem olyan könnyű egy grófot megtalálni. Eltöltöttem már két órát is a kereséssel, különösen mert a járás egyre nehezebben esett, amikor egyszer csak szembefordult velem a sarkon az őrnagy a lovon. Észrevett, az a szerencse, mert talán szólni se mertem volna neki.
– No, fiú, éppen megtaláltalak. Itt a lovad.
S azzal leszállt, s nyomta a kezembe a szárat. Én még tisztelegni is elfelejtettem, különösen mert megszoktam, hogy a botom jobb kézben hordjam. Csak vigyorogtam, hogy köszönöm szépen.
– Köszönnivalóm nekem volna – mondta. S kezet nyújtott. Kapkodtam a kezem, hogy mit tartsak most, a kantárt, a botot, vagy a sapkámhoz kapjam tisztelgésre a kezem. Nevetett.
– Idevalósi vagy?
– Nem, tisztelettel, Kolozsvárra, illetve Székelyhidára.
– Mi baja a lábadnak?
– Golyó. — S igyekeztem elmondani rövid szóval, hamar. Látszott rajta, hogy ennek megörül.
– Mi vagy most? Huszár?
– Nem, nem… – szégyenkeztem ugyan, de csak kimondtam: — Tisztiszolga.
Nem tetszett neki.
– Fehérvárynál?
– Igenis, nála.
– Hm. Nem jól van ez. Minek lennél te tisztiszolga, amikor tüzér vagy. Úgyis kevés a tüzérünk. Igaz, ágyú se sok. A többiek is leginkább ilyen diákok.
– Tudom – mondtam.
– Várj csak. . . majd szólok én holnap. Biztatón mosolygott, aztán megint kezet
nyújtott búcsúzásul. Már ment volna, amikor elszántam magam, hogy mégis megkérdem.
– Kérem. . . őrnagy úr. . . kérdezni szeretnék valamit.
– Mit?
– Azt, hogy. . . őrnagy úr. . . maga. . . hogy őrnagy úr Petőfi Sándor?
– Én – azt mondta. S játszott valami öröm a szeme körül, amíg mondta.
– A poéta? Aki a. . .
– Én. – S nevetett. – Lám, te olvastad talán a verseimet?
– Olvastam, hogyne olvastam volna — szégyelltem el magam hirtelen, nem is tudom, miért. De nem volt okom, se rám pirítani nem akart, se dicsekedni előttem. Fél karral megölelt, megveregette a vállam, s aztán ment tovább. Én ott maradtam a lóval az utca közepén, a ló most már megvolt, csak az ezredest kellett hozzá megkerítenem. Sőt a gyaloglást is abbahagyhatom, felülhetek a lóra.
Jó másfél óra múlva találtam rá. A régi lakása felé kódorogtam, mégiscsak erre a legkönnyebb megkeríteni, messziről láttam, hogy jön sietősen, ahogy délelőtt is láttam. Nem vett észre, elment volna mellettem, rá kellett kiáltani.
– Ezredes úr. . . – S próbáltam a közelében megállni a lóval. Mord volt és kedvetlen.
– Hol az ördögben mászkálsz? S miért lovon?
Magyarázkodtam neki, hogy lesz lakás, lesz minden – Ábrahám meg a holmi már otHs van. Ő közben felült helyettem a lóra, s kedvetlenül kérdezte.
– Hol? Messze?
– Nem, a város közepén. Nagy úriház.
– Na, mutasd.
Sántikálva haladtam mellette, a lovon üléstől amúgy is megzsibbadt kissé a lábam, a sérült különösen. Nógatott néha, gyorsabban. Amikor megérkeztünk se szállt le, várta, hogy a zörgetésre kinyissák a kaput, s úgy lovagoljon be.
– Ezredes úr – mondtam neki -, én most hazamennék.
 – Haza? Hova a fenébe?
– Van nekem szállásom. A város végén, igaz. . . reggel korán megjövök.
– Hogyne, még mit nem. Mellettem a helyed.
– Igen, ezredes úr – mondtam -, de itt nekem nincs helyem. Azt mondták, az istállóban lakjam. . . Hát annál már jobb, ha elmegyek haza az eddigi helyemre.
Legyintett, közben a kaput kinyitották.
– Ki hallott már ilyet! Velem maradsz, punktum. Majd lesz fekvőhelyed benn, ne félj. Ábrahám!. . . – s már az öreg székely után ordított, jött ki serényen Ábrahám az istállóból kézhez venni a lovat.
– Gyere velem – mondta a gróf, s ment be előttem sietős lépésekkel a házba.

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész, 2. rész, 3. rész,