AZ ERDŐK LEÁNYA  (VI.)

Darvai az idő óta nem látta többé a leányt. –
Másnap rögtön elhagyta kastélyát, oda volt több hónapig, hirt sem hallatva magáról.
A leány ez alatt ott maradt bezárva azon rejtett szobában, melynek csak egyetlen ablaka volt a legtetején, azon bocsátottak le az ő és medvéje számára eledelt.
E szobát a kastély valamelyik előbbi tulajdonosa, ki szenvedélyes festő volt, alakittatta igy festőműhellyé, a platfond magas ablakához szinte lehetetlen volt a hozzájuthatás.
A leány naphosszant nyugton el volt rejtekében, legkisebb neszét nem lehete hallani, de ha eljött az éj, ha a kastély lakói bezárták kapuikat s alunni mentek, mikor már élesen halló füleiben az utólsó éjszakai zörej is elcsendesült, fölkelt fekhelyéről, leoldá ágya függönyeiről a vastag selyem sinórt, felveté nehéz aranyos bojtjánál fogva az ablak keresztvasára s csodás ügyességgel felkapaszkodva a zsinóron, a két vas közti szűk nyiláson keresztűl bújt, nesztelenül, csöndesen végig ment a corridor tetején, s az odáig felfutó venyige fonadékon sebesen alázuhant. Soha sem vette őt észre senki.
Ez éji vándorlásainak czélja rendesen azon kis házikó volt, hol a kis pórfiú lakott, kit egykor megszabadita.
A gyermek édes anyja és nagyanyja laktak ott egyedül. Az öreg asszony különös előszeretettel látszott lenni a vadleány iránt. Egész éjeket fenntöltött vele; s ha hála volt az érzet benne, mivel unokája életét fizette vissza, úgy az gazdagon lőn visszaadva. Ő a leánynak lelket adott, beszélni tanitá.
A leány bámulatos előhaladást tett. Néhány hó alatt értette és beszélte az emberi hangokat, lelke szemei felnyiltak, az állati vad ösztönök helyét érző indulatok foglalták el szivében, a gondolkozás gyémánt köszörűje megnemesité arcza vonalmait, szemeiben élő lélek tükrözé vissza magát. Megtanulta ismerni mindazt, mit eddig csak titkon sejte, az Istent, kit eddig a kelő napsugárban együtt vőn észre az erdei madárral, s a szerelmet, melynek önkénytelen vágyait a csalogányhangokból leste el, s a néma sóhajtás helyett megtanulta a keresztyének imáját, s a gerliczeturbékolás helyett az édes szót: „szeretlek”.
S tudott gondolni rá, mily öröm lesz az azon ifjúnak, ki, mielőtt lelkének gondolatai születtek volna már birta azokat, ha e szót váratlanul, véletlenül kimondatni hallja!

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Egy napon Darvai egész váratlanul megérkezett. A leány hallá a kocsizörgést, megismeré kedvese szavát. Szive dobogott, reszketett, midőn közelitni hallá lépteit szobája ajtajához, fűggönyei közé elrejtőzve várta őt, onnan lesve rá örömtől pihegő kebellel, midőn az ajtó feltárultával kedvetlenül vevé észre, hogy Darvai, másod magával jő szobájába.
Egy úri hölgy 35-40 év között, arczán hajdani szépség nyomaival, miknek helyét lassankint az erősebb indulatok vonásai kezdték elfoglalni, büszkeség, megvetés, gyűlölet. Ez jött Darvaival.
Darvai udvariasan kinálta a hölgyet, hogy üljön le, mig többi szobáit elrendezik. Az úri hölgy büszkén támaszkodott az elébe tolt egyik szék karjára s nem fogadta el a kinálást.
– Köszönöm, lesz még időm rá. Nagyon rövid leend a mit önnek mondani akarok.
– Annál hosszabb leend, a mit én szándékozom kegyednek mondani.
– Megengedem. Úgy is utoljára beszélünk egymással. – Leányom a kolostorban meghalt.
– Tudom asszonyom. Láthatja hogy cselédeim gyász livreet viselnek.
– Úgy hiszem csak a szót vesztegetném, ha most ön előtt mindazt elmondanám, a mit a szerencsétlen gyermek ön miatt szenvedett. Nem élt önnel egy boldog napot, önnek az üldözései elől menekült a kolostorba.
– Természeteink nem egyeztek.
– Jól van. – Nekem nincsenek szemrehányásaim. Ez eset bennem egészen más gondolatokat költ, – igen száraz, prózai gondolatotokat, legkisebb érzelgési szinezet nélkül. Úgy hiszem, ön elég tapintattal bir azokat kitalálni.
– Óh igen. E gondolatok tárgya nem egyéb, mint hogy nőm halálával gazdag hozományát adjam kegyednek vissza.
– Reménylem, hogy ez ellen nincs ellenvetése.
– Dehogy nincs. Azt tudhatja kegyed, hogy a mit én magam örököltem, azt réges régen eltékozoltam mind.
– Ez önnek okot adhat arra, hogy neje birtokát bitorolja, de jogot nem.
– Fogok keresni jogokat hozzá.
– S reméli ön, hogy hazánkban oly rosz lábon áll az igazságszolgáltatás, miszerint egy ember neje vagyonát bitorolhatja, egy ember, ki nejét halálra üldözé, ki vele három napig együtt nem lakott, ki szembeszökőleg mindent, mi nejére emlékeztetné, eltávolita magától, mindent, nejének utolsó arczképeig.
– Roszul van értesülve asszonyom, sőt nőmnek igen is hiven talált arczképét tartom magamnál, kegyedet épen azért vezetém ezen szobába, mert épen itt van az, lássa s győződjék meg felőle.
S hirtelen felrántá az alcoven függönyeit, melynek sötétében térden állva, reszketve, sápadtan látszott meg a leány; vonásait hónapok óta ébredező lélek annyira átalakitá, hogy maga Darvai is megdöbbentnek látszék azoknak hasonlatossága miatt, mig az úrhölgy rémülten tántorodott vissza a látvány elől és zavarodottan kérdé: „ki ez a nő”?
– Úgy-e hiven van találva asszonyom? Vonásról vonásra, arcz, alak, maga az a mód, a mint szemeit az emberre szokta vetni, mikor elégületlenkedik, sőt az a kis emlékezetes szeplő arczán sem hiányzik. Mit gondol ön, ki ez a leány?
– Gonosz lélek…. hebegé az úrhölgy, merevül nézve a szivét reszkettető alakot.
– Ez a leány, szólt Darvai, leülve a székre, melyhez napa támaszkodott, egy szerencsétlen szerelemgyermek, kit anyja gyalázattal hozott e világra, s hogy gyalázatát eltemesse, eltemette gyermekét is.
– Nem igaz – vágott közbe a hölgy.
– No no, – kegyed nem tudja hogy mit akarok mondani. Az úrhölgy, ki a leánynak lételt adott, épen akkor jegyben járt egy gazdag előkelő úrral; képzelheti ön, mennyire érdekében állhatott botlását a legmélyebben eltitkolni. A gyermek egy szegény pórnőnek adatott át, hogy nevelje mint tulajdonát. A pórnő egyszer, midőn fáért az erdőre járt, kivitte magával a kis gyermeket, letette a földre, hogy munkájában ne akadályozza, s midőn vissza tért, nem találta többé ott, a kosárka, melyben kihozta, üres volt.
Az úrhölgy arcza kékült.
– Soha sem akadt rá többet, bár mennyire járt utána. Az elveszett leányt valami vad állat elragadta, haza vitte kölykeinek, a medvekölykek nem bántották, megszerették, a vén medve megszánta, fölnevelte fiaival együtt, s évek mulva beszélni kezdtek róla, hogy a vadleány itt ott megjelenve ijesztgeti az embereket, kis gyermekeket ragadoz, s a vadászok ebeit agyon verdesi.
Az úrnő reszketve hanyatlott egy pamlagra, s arczát elfödé kezeivel.
– Látja ön asszonyom, folytatá Darvai hidegen, kegyetlenül, a leány szépen megnőtt, arcza elragadó, termete bájos, csak lelke nincsen; egy vadállat emberi alakban. Ki fog ennek elveszett lelkéről számolni valaha?
– Hallgasson ön, hallgasson ön, rebegé az ijesztgetett nő.
– Mit gondol ön? ha egy napon e leány megjelenne a világ előtt, mind azok, kik önnek leányát ismerék, nem egyhangúlag kiáltanának-e fel: hogy a halottak feltámadtak a sirból, hogy az önnek szülötte gyermeke.
– Az istenért, mit cselekszik ön? sikolta fel a nő, kezeivel mintegy el akarja fogni a hangokat, mit veje mondott, hogy a leányhoz ne jussanak.
– Mitől se tartson ön. E leány sem hallani sem beszélni nem tud emberi hangokon.
A hölgyet lázas borzadás futotta át, a belső szemrehányás küzdelme volt az, az ébredező dacz ellen, a lélek harcza önmagával…. A dacz győzött.
– S mit akar ön uram a leánynyal? szólt visszatérő hideg nyugalommal, föltéve, hogy ön be tudná bizonyitani, hogy a leány az enyim, mit nyerne vele? meggyalázna a világ előtt. Ez önre nézve nem haszon. A körülmények, mik e titkot rám nézve veszélyessé tevék, elmultak, férjem rég meghalt, senki sincsen, a ki magányviszonyaim miatt kérdőre vonhatna.
– És ha én e leányt, miután bebizonyitám, hogy az öné, nőül venném?
– Képes volna ön azt tenni? kiálta fel elszörnyedve az asszony.
A leány arcza kigyuladt e szókra. Nem vette észre senki.
– Nemde különös volna az, folytatá Darvai, ha egy szép estén, midőn önnél legvigabban folyik a mulatság, a népes társaság közt önnek kitagadott veje megjelenne, egy hölgygyel karján, kinek láttára mindenki bámulva kiáltana fel, ez ő! ez ikertestvére a megholtnak, ki midőn beszélnének hozzá, akarnák mulattatni, leülne a földre, vagy az asztal alá, szilaj, erdőben eltanult hangokat mormogva feleletül, s az elkapott ölebecskéket fojtogatva rakásra.
A nő reszketve nyujtá felé karjait, szólni akart, de a hang elfagyott ajkain.
A leány indulatosan veté le magát vánkosára.
E neszre a vánkos alatt nyugvó fenevad fölemelte fejét, tompa fenyegető mordulással szólva bele az emberi beszédbe.
Az asszony ijedve szökött fel helyéről s a fenyegető vadállat szilaj szemeivel találkozva önkénytelen másik ellensége felé hátrált, ki ijedelmén mosolygott.
– Ne féljen tőle asszonyom. Ez a vadállat ön leányának anyja volt. Midőn kegyed elveté őt magától, ez volt ki felfogadta, felnevelte, azóta is mindig vele járt, elkisérte börtönébe is és őrzi éjjel nappal, mintha édes anyja volna… nem olyan roszak a vadállatok asszonyom, mint a minőknek őket az emberek rágalmazzák.
– Mit akar ön – mit akar ön?
– Mindenek előtt a kezem alatt levő javaknak birtokában maradni.
– De a leánynyal mit akar ön tenni? arra feleljen.
– Ha ön asszonyom, leánya hozományaért sürget, akkor föllépek vele és nőül veszem; ha békében hagy, akkor ön megegyezésével fogok számára egy kolostort keresni, hol embert neveljenek belőle Isten számára, és halottat a világra nézve.
Az úrnő éledni látszott, keble terheitől szabadulni.
A leány vad, tűztekintetet lövelt fekvő helyzetében a két alkuvóra, gyilkos, embervesztő gondolatokkal teljes pillantásokat.
– Megegyezünk – szólt lassabban az úrnő, reszkető kezét vejének nyujtva, mit az gúnyos mosolygással vont ajkaihoz, hidegen megcsókolva.
– De csitt, szólt az úrnő, attól a fenevadtól hogy fogunk megmenekülni? ha nem engedend a leányhoz nyúlni. Itt erőszakot használni bajos.
– Elvégzem én, nyugtatá Darvai. Én szoktam a medvének néha pástétom falatokat osztani, majd legközelebb só helyett egérkővel fogom neki megfűszerezni s néhány óra mulva végrendeletet tehet a bőréről.
Az ifjú megnevette ötletét s aztán gúnyos diadallal nyújtá kezét a megalázott nőnek s a nélkül hogy az elhagyott leányra egy tekintetet vetne, eltávozott.

(Folytatjuk)

Előzmények: I. rész, II. rész, III. rész, IV. rész, V. rész,